A paraszt

Nem áru­lok el egy nagy tit­kot, hogy a cím­sze­rep­lő én vagyok.

Pár hét­tel ezelőtt, egy borús züri­chi napon, dél felé indul­tunk. Aznap egyet­len helyen volt Svájc­ban nap­sü­tés: Tici­nó­ban, az olasz kan­ton­ban. Nem vol­tunk ezzel egye­dül: gya­kor­la­ti­lag egész Svájc torony­iránt arra tar­tott. Emi­att egy olyan kor­rekt dugó­ban ültünk nagy­já­ból 4 és fél órát, ami­lyet még egy, a buda­pes­ti dugók­hoz szo­kott ember sem tud nyu­god­tan visel­ni. Öten zsú­fo­lód­tunk össze a kocsi­ban (apó­som is velünk tar­tott), hátul a gye­re­kek egy­foly­tá­ban kia­bál­tak, vala­ki­nek min­dig pisil­nie kel­lett, fáradt is vol­tam. Nem vagyok messze az igaz­ság­tól, ha azt mon­dom, mire Luga­nó­ba értünk, ideg­ál­la­pot­ba kerültem.

Lepar­kol­tunk egy par­ko­ló­ház­ban (ahol nem volt vécé), és elin­dul­tunk a város­ba gya­log. Egy sötét sétá­ló­ut­cá­ban halad­tunk a cent­rum felé, fújt a szél, a gye­re­kek a koc­ka­kö­ve­ket fog­dos­ták, nekem vissza­fo­got­tan fájt a fejem. Ebben a pil­la­nat­ban vala­ki azt mond­ta hátulról:

Szi­asz­tok! Ti is magya­rok vagytok?

Hát­ra­for­dul­tam: egy huszon­va­la­hány éves nő, ráné­zés­re turis­ta, volt a hang for­rá­sa. Mivel eldön­ten­dő kér­dést sze­ge­zett hoz­zánk, gon­dol­tam, udva­ri­a­san, de lako­ni­ku­san válaszolok:

Igen.

Részem­ről le is zár­tam a beszél­ge­tést, men­tem tovább, köz­ben pedig elkezd­tem mon­da­ni a maga­mét Regi­nek. Hogy miért talál­nak meg min­ket min­dig, min­den­hol. Hogy miért nem lehet min­ket béké­ben hagy­ni. (Tud­ni kell rólam, hogy én ezt a “sziatiismagyarokvagytok?”-dolgot nem sze­re­tem. Ha én kül­föl­dön — főleg Svájc­ban — magyar szót hal­lok, akkor inkább arrébb megyek. Élni és élni hagy­ni, ugye. Nem bírom. Bocs.) Nem han­go­san és nem soká­ig panasz­kod­tam Regi­nek, és ekkor kide­rült, hogy ez a mono­ló­gom hiba volt a javából.

Ugyan­is a nő köz­ben végig mögöt­tem volt. Már­mint köz­vet­le­nül. Már­mint hal­ló­tá­vol­sá­gon belül. Hallotta.

Ez onnan derült ki, hogy egy­szer csak elém ugrott, és azt kérdezte:

Elné­zést, vala­mi rosszat mondtam?

Ekkor velem három dolog tör­tént egyszerre:

1. meg­le­pőd­tem,
2. elszé­gyell­tem magam,
3. kis­sé megijedtem.

Ilyen­kor az ember — ha meg­le­pő­dik; rájön, hogy vala­mi hülye­sé­get csi­nált; meg­ijed — álta­lá­ban fel­te­szi a kezét, és azt mond­ja: elné­zést! Nem úgy értet­tem, nem akar­tam meg­bán­ta­ni, “ideg­ál­la­pot” stb. De nem ám a mi Lacink, nem ám! Hogyan lehet egy ilyen hely­ze­tet tovább rontani?

A négyes-hato­son sem ismerkedem.

Jujj. (El kell azért ismer­ni, hogy ez a ret­ten­tő­en bun­kó beszó­lás azért nyo­mok­ban humort tar­tal­maz. Nem jó humort, de egyes mik­ro­k­özös­sé­gek­ben az ilye­nen moso­lyog­nak.) Talált, süllyedt, előt­te ket­té­tört, utá­na megfagyott.

A nő nem volt bol­dog. Vala­mi csú­nyát mon­dott, ami­ben ben­ne volt az, hogy “Orbán”, és hogy “magyar” meg hogy “kül­föld”. De nem ez volt a leg­dur­vább, amit aznap hal­lot­tam, hanem amit később kap­tam Regi­től. Utó­lag elis­me­rem, jogosan.

Tanul­ság: ne légy paraszt!

Üze­net a nőnek, ha vala­hogy eljut­na hoz­zá: bocsá­nat!