A névelő

Szer­dán­ként szo­kott len­ni epa­mos sörö­zés a Tur­bi­nenbräu­nál (van egy sörük, ami­nek az a neve, hogy Sprint!), és akko­ra par­tyarc vagyok, hogy közel két év alatt össze­sen egy­szer vol­tam. Pont ezért is emlé­ke­ze­tes alka­lom volt ez, erről sze­ret­nék most kicsit mesélni.

Talál­koz­tam ott egy ked­ves isme­rő­söm­mel, sőt, kol­lé­gám­mal, aki­vel még ott­hon­ról ismer­jük egy­mást. Nevez­zük mond­juk Krisz­ti­án­nak, mert nehe­zebb len­ne min­dig úgy hivat­koz­ni rá, hogy az egyik bará­tom, aki szin­tén epa­mos, és még Pes­ten dol­goz­tunk együtt. Szó­val Krisz­ti­án­nal beszél­get­tem, éppen mesél­tem neki vala­mit, és én mocsok azt talál­tam mon­da­ni, hogy:

Jön­nek át hoz­zánk a Brünhildáék.

(A tör­té­net­ben innen­től kezd­ve sze­rep­lő neve­ket megváltoztattam.)

Krisz­ti­án arca elsö­té­tült kicsit.

Brün­hil­dá­ék.

Mond­ta las­san, tagolva.

Igen, tudod, a Brünhildáék.

Mond­tam én. Fon­tos, hogy mind­ket­ten ért­sük, hogy miről is van szó, ugye.

Brün­hil­dá­ék.

Ismé­tel­te. Ezzel el is vol­tunk így egy dara­big, köz­ben Brün­hil­dá­ék is hoz­zánk csa­pód­tak, és bizo­nyá­ra igen érde­kes­nek talál­ták, hogy láto­ga­tá­suk ennyi­re köz­pon­ti helyet fog­lal el a beszél­ge­té­sünk­ben. Végül szá­mom­ra is kide­rült, hogy mi volt Krisz­ti­án prob­lé­má­ja: a névelő!

Kelet-Magyar­or­szá­gon nőtt fel, és mint mond­ta, őt nagyon zavar­ja az, ha vala­ki kite­szi a név­előt a sze­mély­név elé. És bizo­nyos ese­tek­ben ezt szó­vá is szok­ta ten­ni, ekkor pont engem tisz­telt meg ezzel. Ezen is egy kicsit vitat­koz­gat­tunk, pró­bál­tam magya­ráz­ni, hogy sze­rin­tem így hang­zik jól, kije­lö­löm, hogy milyen Brün­hil­dá­ék­ról van szó, jó oda az a név­elő, elfér. Sze­rin­te meg nem hang­zik jól, és nem kell kiten­ni, hát ne is tegye ki az ember, spó­rol­jon vele, aztán estén­ként be lehet rak­ni a pár­ná­ba azt a több tucat ki nem mon­dott a‑t és az‑t.

Más­nap kicsit után­aol­vas­tam és több érde­kes cik­ket is talál­tam a témá­ban (pl. ezt). Az az közös meg­ál­la­pí­tás, hogy írás­ban álta­lá­ban nem szok­tuk kirak­ni, de ott is meg­en­ged­he­tő lehet, illet­ve a hét­köz­na­pi beszél­ge­té­sek­ben (saj­nos?) gya­ko­ri. Kicsit még gon­dol­kod­tam raj­ta, majd úgy dön­töt­tem, hogy kipró­bá­lok valamit.

Az volt a nagy ötlet, hogy elkez­dem figyel­ni, ki hogyan beszél, mikor rak­ják vagy éppen nem rak­ják ki a név­előt a sze­mély­név elé. Lehet, hogy túl sok buda­pes­ti­vel vagyok körül­vé­ve, de elvét­ve talál­koz­tam olyan­nal, aki figyelt vol­na az elvi­leg helyes név­elő (nem)használatra. Aztán kicsit tovább­vit­tem a kísér­le­tet, és meg­pró­bál­tam elhagy­ni az álta­lam elő­sze­re­tet­tel hasz­nált név­elő­ket. Elő­ször nagyon fur­csa volt, kényel­met­len, meg­akasz­tot­ta néha a beszé­de­met. Az is elő­for­dult, hogy a túl­zott oda­fi­gye­lés miatt olyan­kor sem hasz­nál­tam név­előt, ami­kor kel­lett vol­na, pél­dá­ul köz­ne­vek előtt. Az is érde­kes volt, hogy ami­óta elkezd­tem “helye­sen” beszél­ni, foko­za­to­san elju­tot­tam arra a szint­re, hogy nekem is bán­tot­ta a füle­met a Béla és az Elvi­ra. Beszá­mol­tam mások­nak is ezen expe­ri­ment­ről, és volt, aki hason­ló­an (hülyén?) kez­dett visel­ked­ni, és egy idő után őt is zavar­ta a sok feles­le­ges név­elő, pedig koráb­ban évti­ze­de­kig ez fel sem tűnt neki.

Itt tar­tok most. Nem rakok ki név­előt a sze­mély­ne­vek elé, és ezt büsz­kén fel­vál­la­lom. Ha vala­ki még­is elkap­na, hogy “a Brünhildáék”-oztam, nyu­god­tan szóljon!