Gyerekülés

Kalan­dos utunk Buda­pest­ről Rafz­ba (pén­tek reg­gel 8‑tól szom­bat este 6‑ig) már ele­ve úgy indult, hogy jobb lett vol­na azon­nal vissza­for­dul­ni, és haza­men­ni. Kata abban a pil­la­nat­ban hány­ta össze magát (sugár­ban), ahogy ráfor­dul­tunk az M1-M7 közös sza­ka­szá­ra Buda­fok­nál, uta­zá­sunk 40. per­cé­ben. A szag­nál csak az a tudat volt még rosszabb, hogy vala­mi­lyen módon le kell majd taka­rí­ta­ni a nem éppen könnyen tisz­tít­ha­tó gye­rek­ülést. Hét­vé­gén vág­tam neki a szét­sze­dés­nek, 15 perc alatt adtam fel az egé­szet, még a huza­tot se sike­rült lehúz­nom, mivel a külön­bö­ző szí­jak és spa­nyol­csiz­mák gor­di­u­szi ördög­la­kat­tá áll­tak össze. Aztán Regi segí­tett, és sike­re­sen szed­tük szét ele­me­i­re az ülést. Mosás után, össze­ra­kás előtt így nézett ki az egész. A lab­da nem tartozék.

Az első ülést — mert ugye mind­ket­tőt kimos­tuk — kb. fél óra alatt rak­tam össze (Regi­vel), a másik viszont keve­sebb mint 10 perc volt (egye­dül). Sze­re­lés köz­ben azon gon­dol­koz­tam, hogy az a vietnámi/kínai/indiai kisfiú/kislány, aki anno össze­rak­ta a gyár­ban, való­szí­nű­leg fél perc alatt végez min­den­nel. Per­sze azok­kal a kis ujjak­kal könnyű!

Mond­juk még min­dig könnyebb egy (két) gye­rek­ülést kimos­ni, mint a kocsi hát­só üléshuzatát.