A telefon

Múlt hét ked­den bicik­li­vel men­tem dol­goz­ni. Sem­mi ext­ra, volt már ilyen — sze­ren­csé­re — elég sok­szor. Haza­fe­lé fél 6 körül indul­tam az iro­dá­ból, ilyen­kor álta­lá­ban végig­me­gyek az Üllő­in, át a felül­já­rón a Fra­di-pályá­nál, és így tovább.

Ked­den vala­mi­ért nem men­tem fel a felül­já­ró­ra. Van ilyen is, ha sok a kocsi, inkább nem koc­káz­ta­tok, hanem megyek a járdán/bicikliúton, ami a Nagy­vá­rad téren indul. De ked­den vala­mi­ért oda se men­tem fel, csak marad­tam a kül­ső sáv­ban. Aztán hir­te­len lát­tam vala­mi csil­lo­gó tár­gyat a pad­ka mel­lett. Egy kinyi­tott mobil­te­le­fon volt. Nem áll­tam meg, men­tem tovább, egy­részt a for­ga­lom, más­részt a lus­ta­ság miatt. Meg aztán úgy vol­tam vele, ott egy mobil, biz­tos ott van már egy ide­je, biz­tos törött is. Men­tem 200 métert, aztán a követ­ke­ző lehe­tő­ség­nél fel­men­tem a jár­dá­ra, és megálltam.

“Vissza­me­gyek, báz­ze”, mond­tam magam­nak, és elin­dul­tam vissza­fe­lé. Aztán oda­ér­tem a tele­fon­hoz, meg­vár­tam, míg elmen­nek a kocsik, és felvettem.

Egy kinyit­ha­tó Nokia (talán, nem emlék­szem) volt, bekap­csol­va. Hop­pá. Néhány kar­co­lás, de sem­mi komoly sérü­lés. Két nem foga­dott hívás, a leg­utób­bi két per­ce, “Dávid”. No, hív­juk fel őt, hát­ha tud­ja, kié a mobil.

Egy izga­tott női hang vet­te fel, hét darab “Hál­ló?!” után már sike­rült is beszél­ni vele. Mond­tam, hogy itt és itt vagyok, meg­ta­lál­tam a tele­font. “Vissza­kap­ha­tom?”, kér­dez­te. “Már miért ne kap­hat­ná vissza?”, kér­dez­tem vissza, és mond­tam, hogy talál­koz­zunk a sta­di­on előtt.

Oda­gu­rul­tam a bicaj­jal, meg­áll­tam, leszed­tem a sisa­kot és a masz­kot. Becsek­kol­tam fours­qu­a­re-re, anél­kül az ember nem megy seho­va, ugye. Vár­tam vagy negyed órát, aztán csön­gött a tele­fon (“Dávid” hívott). Fel­vet­tem, pont hal­lot­tam a női han­got, hogy “… de hát én itt vagyok, és nem látom sehol …”, aztán meg­lát­tuk egymást.

35 körü­li nő, 6 hóna­pos a kis­lá­nya, most vol­tak vala­me­lyik gyer­mek­kór­ház­ban. Volt par­ko­ló­je­gyük, de a mel­let­tük álló kocsi­nak nem, amit annak rend­je és mód­ja sze­rint meg is bün­tet­tek. A nő oda­ad­ta a par­ko­ló­je­gyét, hogy ne bün­tes­sék meg a másik kocsit. Köz­ben pakolt, rámolt, a tele­font pedig — fel­rak­ta a kocsi tete­jé­re. Már az M5-ön vol­tak, ami­kor ész­re­vet­ték, hogy nincs meg a tele­fon, vissza­for­dul­tak, akkor hív­tam őket. “Ebben a tele­fon­ban van az éle­tem”, mond­ta, és bele­nyúlt a zse­bé­be. Kihú­zott egy vagy két ezres, mond­ta, hogy “ő ezt oda akar­ja adni nekem”. Mond­tam, hogy nem ját­szunk ilyet, visz­lát. Aztán utá­nam jött, akkor mesél­te el ezt a fen­ti szto­rit. Örült, én is örültem.

Tök jó érzés volt.