Nem gyakran fordul elő, hogy az olvasótábor fele már a cím közepén lemorzsolódik, de most pont ez a helyzet.
Akik ismernek, vagy rendszeres olvasóim, vagy mindkettő, vagy egyik sem, azok igazán tudhatnák már ennyi idő után, hogy 2012-ben érkeztünk meg Svájcba. Előbb én, nőnapon indulván, másnap érkezvén, aztán rá nem egészen két hónapra Regi az akkor 15 hónapos (vagy ahogy egyes fórumokon szokták volt írni: hós, esetleg 67 hetes) Katával és Zizivel. Kezdetben Rafzban laktunk, aztán Klotenben, végül (és most is) Zürichben, de mindvégig Zürich kantonban (hála a jó égnek). Én két hónap után majdnem hazamentem, de aztán nem, eredetileg fél év lett volna a “projekt”, de nem, és azóta is itt vagyunk, 2019 óta már öten, mert ugye Médi…
Idő. Már egy ideje itt éltünk, amikor elkezdtek állampolgárok lenni azok az ismerőseink, akik más országokba mentek ki később, mint mi Svájcba. Ha az olyan extrém eseteket nem nézzük, mint mondjuk Andorra (20 év) vagy San Marino (30 év), akkor Svájcé az egyik legnehezebben megszerezhető állampolgárság Európában az éveket nézve (10 év) — tudtuk meg viszonylag hamar. És akkor még nem sejtettük, hogy ez csak az egyik faktor, amit figyelembe kell venni. (Érdekes egyébként ez a lista, mondjuk kicsit lekonyult a zsúrsapim, hogy ebben az életben nem leszek már se myanmari, se uruguayi állampolgár, de a közép-afrikai is elég necces.)
Ami vicces, az az, hogy mi az állampolgárságot családként igényeltük meg, és ehhez is tartozik némi magyarázat. Az ikreknek már simán is megvan a minimum 10 év, ezt viszonylag egyszerű kiszámítani, ha az ember hozzáad a 2012-höz 10-et, és ránéz a naptárra. Ráadásul Svájc olyan speciálisan számolja az éveket a gyerekeknél, mint a pontokat a Jassban (erről fogok írni, amint megértem a szabályait a legsvájcibb svájci kártyajátéknak): 8 és 18 éves kor között az évek duplázódnak, de így is kell minimum 6 év Svájcban. (Tehát ha egy gyerek 6 évesen érkezik Svájcba, akkor 12 éves korára lesz neki elég svájci ideje — 2 sima és 4 dupla, ami ugye pont 10 — és megvan a 6 normális év is.) Mi is jók vagyunk már, de mi van Médivel? A gyerek még nem volt 3 éves, amikor őt is hozzácsaptuk a családi dossziéhoz, és akárhogy duplázzuk vagy triplázzuk az éveket, sehogy sem jön össze a 10, de még a 6 se. Erre a magyarázat az, hogy az ilyen fiatalok különlegesen vannak megítélve, nyilván furán nézne ki, ha az egész család svájci lesz, és a legsvájcibb családtag (tervezve, gyártva és születve helyben) meg nem. Szóval Médi is megkapja, ha mi megkapjuk, és ő sem kapja meg, ha mi sem, olyan ez, mint a covid.
Mi kell még a svájciasodáshoz a türelmen kívül?
Nyelvtudás. Reginél ez sosem volt probléma, mert ő már azelőtt tudott németül, hogy ideérkezett vón, és ezen a svájcinémet közösség sem tudott érdemben rontani. (Viccelek, neki nagyon jót tett a helyi cégekben igazi svájciak közötti munka; nekem ez eleddig nem adatott meg.) Nálam már rezgett a léc, de aztán erőnek erejével rávettem magam, jártam céges németre (örök hála), magántanárhoz is, 2’000+ napja duolingózom (sokat nem segít), és azért mégiscsak svájciak között éltem egy évtizede, ragadt rám a német nyelv tudása és legfőképp szeretete, mint olajjal kikent lufira a vízcsepp. Előbb simán leraktam az A2-es szintet, aztán nekifutásból rámentem a B1-re is, szintúgy sikerrel. Az állampolgársághoz B1 szóbeli és A2 írásbeli tudás szükséges, illetve ide tartozik az is, hogy kell a letelepedési engedély is (C permit), amihez 10 év után A2 / 5 év után B1 szóbeli és A1 írásbeli kell. Mivel az állampolgársági beszélgetés beszélgetés, ezért nem hátrány, ha az ember nem csak papíron tud németül, de erre majd visszatérek később. (Van itt egy szép és hivatalos leírás és táblázat is.)
Integráció. Ez egy alapvetően szubjektív, de végeredményben meglehetősen objektív dolog. Ahhoz, hogy valaki svájci legyen, meg kell tudnia mutatni azt, hogy viselkedésével valamilyen szinten és valamennyire beilleszkedik a svájci társadalomba, vagy legalábbis annak egy részébe. Tipikusan ez azt jelenti, hogy hiába lenne az egyszeri expat nagyon jóban az egyik lepukkantabb zürichi kerületben elhagyott irodaépületeket elfoglaló drogos hippikkel, valószínűleg ez az integráció nem az, amire a beszélgetésen piros pont jár. Ami nem integráció, az mondjuk a nemzetközi privátiskolába járatott gyerek, a minden (iskolai) szünetet külföldön töltés, a semmilyen csoportosulásban (Verein, kb. egyesületet jelent, ez olyan fontos, hogy benne van az alaptörvényben alkotmányban) részt nem vevés, szóval az olyan dolgok, amiket tipikusan a kőgazdag expatok csinálnak abban a pár évben, amíg ide ette őket a fene át nem vezénylik őket más országba. Integráció egyrészt a svájci törvények ismerete és betartása (nem jó ómen, ha az állampolgárságra váró egyén gyorshajtás miatt épp kifizette a havi fizuját és/vagy börtönbe került), másrészt pedig a svájci dolgok mívelése. Erre is visszatérek majd. (Hivatalos leírás a jogi integrációról itt és a szociálisról ott.)
Papír. Sok, nagyon sok papír. Amikor tavaly június elsején elindítottuk a folyamatot, akkor a következő dolgokat adtuk le:
- kivonat, hogy benne vagyunk a anyakönyvi nyilvántartásban Svájcban (ez nekünk azért volt adott, mert született itt gyerekünk, és ahhoz leadtuk az összes születési — és házassági — anyakönyvi kivonatunkat már korábban)
- maga a kérvény, ami, ahogy látom, már azóta is változott, hogy mi nekikezdtünk (itt)
- az összes letelepedési engedélyünk mindkét oldalának a fénymásolata
- az összes útlevelünknek a fénymásolata
- minden korábbi svájci lakhelyről a lakcímigazolás, hogy ettől eddig éltünk ott, minden személynek — ez nálunk négyünknek 3 település, Médinek csak egy (szerencsére ez a legtöbb községben online igényelhető)
- a szokásos igazolás (Betreibungsauszug), ami mindenhez kell, miszerint nem tartozol senkinek (én enélkül nyilvános vécére se szívesen megyek), friss, nem régi (csak a felnőtteknek)
- igazolás az adóhivataltól, hogy fizetünk adót (csak a felnőtteknek)
- munkáltatói igazolás, hogy dolgozunk (csak a felnőtteknek)
- iskolalátogatási igazolás, hogy a gyerekek tanulnak (csak a gyerekeknek)
- igazolás a szociális szolgálattól, hogy nem veszünk (és nem is vettünk az elmúlt években) igénybe szociális segélyt (csak a felnőtteknek)
- nyelvtudás igazolása, tehát a nyelvvizsgák eredetije, bátrabbaknak másolata (csak a felnőtteknek)
- egy hozzájárulás, amiben a kiskorúak megengedik a szüleiknek, hogy svájciasítsák őket (csak a gyerekeknek)
Miután ezeket mind beszereztük, kinyomtattuk, lefénymásoltuk, kitöltöttük, aláírtuk, borítékoltuk, mindent beküldtünk a bevándorlási hivatalba, hogy essenek neki. Ezt mi pontosan 2022. június 1‑én tettük meg.
UPDATE: úgy néz ki, hogy ez az elmúlt évben már változott, és sokkal kevesebb papírt kell beadni, sőt, megvalósult az, amit hiányoltam — meghatalmazás a hivatalnak, hogy mindent lekérdezzenek ők, ami kell nekik.
Darab idő múltán (egy héten belül) megkaptuk az értesítést levélben, hogy megkapták a gyenge próbálkozásunkat, és elkezdték feldolgozni, pontosabban azt azért nem, mert nagyon sok a munka, de majd valamikor átnézik. Már ekkor azt ígérték (és ehhez, úgy néz ki, tartják is magukat), hogy az egész processz nagyjából két évig tart.
Még a 2022-es nyár folyamán, kb. július-augusztus fordulópontja tájékán, kaptunk egy hiánypótlásra való felszólítást. Ebben a legérdekesebb az a dokumentum volt, amit igazából kérhettek volna a legelején is, de nem tették. Ez az a papír, ami a motivációról szól, benne egy 4x10 centis rubrika, ahova bele kell írni, hogy miként integráljuk magunkat Svájcba(n). Nem feleletválasztós, nem elővonalkázott, hanem egy sima téglalap, ahova szabadkézzel, 3‑as betűmérettel kell leírni, hogy az ember focizik és néha (svájci!) kollégákkal sörözik. Ezt is visszaküldtük.
Utána semmi. Majdnem egy éven kereszül semmi hír. Se igazolás, hogy megkapták, se státusz riport, nuku. Regi beszélt egy kollégájával, aki éveket várt, amíg meg nem unta, és rákérdezett, hogy mi a szituáció. Elnézést kértek, és mondták, hogy elkavarták a papírokat, de semmi gond, próbálkozzon újra, persze minden papírt újra beszerezve, kitöltve stb. Ezen felbuzdulva Regi idén kora nyáron felhívta a hivatalt, és megkérdezte, hogy jók vagyunk‑e, Vincent? Azt mondták, hogy igen, de türelmes(ebb)nek kell lenni.
Aztán idén július elején megkaptuk a levelet, amit már nagyon vártunk. Egyrészt jött megint pár papír, amit ki kellett tölteni (a gyerekek leírják, hogy elfogadják az alkotmányt, meg nekik is le kellett írni, hogy mennyire integrálódnak folyamatosan), kellett még egy új igazolás, hogy még mindig nem tartozunk senkinek, és a MEGHÍVÓ a tesztre és elbeszélgetésre. 2023. augusztus 30., 10:00, zürichi városháza.
Alapismeretek. Egy leendő svájcinak, aki nem vett részt svájci közoktatásban, rendelkeznie kell politikai, történelmi, kulturális, földrajzi alapismeretekkel. Ez elsőre ijesztőnek hangzik, de igazából nem az, vagy legalábbis nem annyira. Egyrészt egy csomó dolgot azért az ember mégiscsak felszed pusztán azzal, hogy itt él. Milyen a zászló, mikor vannak ünnepnapok, milyen nyelveket beszélnek stb. Másrészt egy nagyon jól definiált tesztről van szó, amire olvasással, teszteléssel, kérdések bemagolásával jól fel lehet készülni:
- van egy tanulási brossúra, ami most éppen 76 oldalas, online elérhető és letölthető, de nekünk ki is postázták a meghívóval együtt, csak azt kérdezik, ami ebben le van írva (itt)
- minden kérdés (350) letölthető válaszokkal együtt, csak ezekből kap az ember az igazi teszten (itt)
- van online, webes teszt, ami kb. ugyanolyan, mint amilyen az igazi teszt (itt)
- van mobilra teszt alkalmazás, amin ugyanazok a tesztek vannak, de cserébe meg lehet jelölni a kedvenceket, mutatja, hogy mit szúrtál el stb., ez alapból fizetős, de a brossúrában van egy kód, amivel ingyenes (iOS, Android)
Én nagyon sokat tanultam a tesztre. Végigolvastam a brossúrát kinyomtatva, papíron, ebookon PDF-ben is sokszor, sokat teszteltem, és a tesztkérdéseket is végignyálaztam. Erre semmi szükség! Regi kb. 2 órát készült rá, és ugyanúgy 100%-ot írt, mint én, csak ráadásul fél perccel gyorsabban. (Ez biztos azért van, mert ő apáczais volt, én meg veres pálnés.) Maga a teszt úgy néz ki, hogy van egy tablet (Zürichben az volt, máshol hallottam, hogy desktop), amire belépnek neked, odaadják, és akkor jön az 50 random kérdés (az nem random, hogy milyen kategóriából mennyi van). Mi egymás mellett ültünk, más kérdéssort kaptunk, de ha nagyon akartunk volna, tudtunk volna súgni. 60%-ot kell elérni, onnantól van meg, ez annyira alacsony küszöb, hogy soha nem csináltam egyetlen tesztet se 80% alatt, még akkor sem, amikor semmit sem olvastam még el. Ahhoz, hogy valakinek ne legyen meg a 60%, ahhoz nagyon nagy tehetség kell, negatív előjellel.
Beszélgetés. Ettől féltünk a legjobban, pedig, mint utóbb kiderült, ez volt talán az egész folyamat legjobb része. Minket reggel 10-re hívtak be, tehát időben indultunk (tömegközlekedve, mint egy jó svájci), sétálva értük el a városházát. Megadták az emeletet és szobát, ahova mennünk kellett, de mivel más is várt előttünk, mi pont nem oda kerültünk. Az ügyintézőnk, aki egyébként az egész folyamat alatt a mi svájciasodásunkkal foglalkozott, kijött, és köszönt nekünk. Megkérdezte, hogy jó‑e a svájci német, vagy beszéljen hochdeutsch-ul inkább. Regi mondta, hogy jó a svicc, én viszont annyira megijedtem egy másik ügyintézőtől, aki korábban hozzánk szólt (sviccül), és egy szavát sem értettem, hogy megkértem a mienket, legyen akkor az irodalmi német. Micsoda hübrisz! Ahogy megszégyenülve kullogtam a sor legvégén (ügyintéző hölgy, Regi, én), odasúgtam Reginek, hogy “szerinted már most elszúrtam?”. Mindegy, ami történt, megtörtént, menjünk hát akkor szobára így, hármasban! Itt aztán kezdetét vette maga a beszélgetés, ami egy gyors ismertetővel kezdődött (ezért vagyunk itt, ez és ez lesz), utána jött a teszt (ld. fenn), majd pedig a szóbeli. UPDATE: tudunk olyanról, aki utánunk kezdte a processzt, és nem volt neki szóbeli, csak a teszt.
A szóbeli nem olyan volt, amire számítottunk. De mire lehet számítani? Mi elsősorban a Die Schweizermacher (1978) c. filmből okosodtunk, ami azért inkább szórakoztató, mint tájékoztató, de mégis jó volt kezdetnek. Aztán elkezdtük nézni az SRF-en pár éve leadott Schweizer machen doku-sorozatot (1., 2., 3., 4. rész), de azért ezt nem vittük túlzásba, együtt az első részt néztük meg, aztán én még belenéztem a másodikba, de nem fejeztem be. Egyébként érdekes megfigyelni, hogy milyen különbségek vannak az országban, vannak a könnyű kantonok (pl. Zürich) és azon belül is a könnyű városok (pl. Zürich), és a többi település és kanton, ami szignifikánsabban nehezebb úton viszi végig a naturalizálandókat, még akkor is, ha az alap elvárások (10 év, nyelvtudás, integráció) megegyeznek. Vannak fórumok is, illetve egyéni beszámolók mindenfelé, amik az enyémnél rövidebben, de cserébe hasznosabban mutatják be a folyamatot, de ezeket pusztán szakmai irigységből nem linkelem. Szóval van itt is alapanyag bőven.
Amiben minden forrás egyetért, az az, hogy az első és legfontosabb kérdés:
Miért akar svájci lenni?
Na, tőlünk sokat kérdeztek, de ezt nem. (Lehet, hogy a Hochdeutsch-fiaskó miatt…?) Pedig mindketten készültünk erre, hogy elmondjuk a helyes válaszainkat, amiken aztán annyira meghatódik a vizsgabiztos, hogy nem is kérdez többet, főleg nem tőlem, és nem németül. De nem, ez a kérdés sem elsőnek, sem később nem bukkant fel. Helyette kaptunk egy adminisztratív bemelegítő kérdést (változott‑e valami, pl. munkahely, penzum, bármi releváns?), amin gyorsan átjutottunk, majd jött a törzsanyag.
Mik a hobbijaik?
Sokaknak meséltem, hogy az egész interjú kb. olyan volt, mintha találkoznál egy ismerős ismerősével, akit már rég nem láttál, de udvarias akarsz lenni, beülsz egy kocsmába, ahol nem adnak alkoholt, és beszélgettek könnyed dolgokról. Nekünk a hobbi témakör nagy erősségünk, Regi tudott mesélni a kvízegyesületről, kvízvilágbajnokságról, kvíznőegyletről, én meg a szokásos focis dolgokról (FC VBZ, weboldal, aktuárius, revizor, LinkedIn-admin), biciklizésről (ld. Uetliberg Ride). Ami fontos, az az, hogy nem nagyon lehet hantázni, mert egy csomó mindennek utánanézett (pl. hol van kvízest Albisriedenben), szóval tessék tényleg hobbizni, különben baj lesz az interjún!
Nálunk egyébként az a leosztás a házasságunkban, hogy Regi beszél németül, én pedig jó vagyok active listeningben (aktives Zuhören), aminek a svájci verzióját szintén meg lehet tanulni könnyen (ld. itt). Szerencsére a vizsgáztatónk nem volt hímsoviniszta, és nem engem kérdezett először, hanem felajánlotta a válasz lehetőségét mindkettőnknek, amivel aztán — hogy, hogy nem — mindig Regi élt először. Miután ő kb. negyvenezer szavas szókinccsel kifejtette a gondolatait, utána jöttem én, és mondtam, hogy ja, én is tök így, eben, genau, gal. Még volt egy olyan taktikánk is, hogy ő valamit direkt kifelejtett, amire aztán én — mint nagy németül értő és beszélő szaktekintély — rákérdeztem egy tőmondatban, így ő tudta folytatni a folyamatos és meggyőző beszédet.
Miket csinálnak a gyerekekkel?
Ezt nem úgy kell elképzelni, mint az amerikai filmben, amikor az orvos észreveszi a zúzódásokat a kölkökön, és kérdőre vonja a szülőket. Tényleg megkérdezték, hogy miket szoktunk csinálni, kirándulunk‑e, és ha igen, akkor ugye csak svájci hegyeken és völgyeken át svájci tavakat megtekintvén? Természetesen, már amikor rá tudjuk venni erre hétvégente az összes gyereket egyszerre, akiknek nyilván mindig pont ebbe biceg a bokájuk. Viszont az tényleg jól jött, hogy többször voltunk Saas Feében (amiről nekem sarkos véleményem van, amit ki is fejtettem, miszerint mennyivel jobb, mint Zermatt, ahol sosem jártunk), ismerjük a környező tájegységeket, voltunk is néhány helyen már. Viszont azt is elmonduk, hogy nyaralni Olaszországba járunk, viszont svájci vonattal, autó nélkül.
Az interjúnknak volt egy nagyon érdekes, mintegy svájci NER-es része is. Vannak ilyen legendák, mende-mondák, miszerint az embert az állampolgársági folyamat részeként azért óvatosan lemeózzák. Nem arról van szó, hogy beköltöznek a vendégszobába, és megnézik, hogy van‑e elég jó sajt és gyenge bor a hűtőben, hanem mondjuk megnézik a postaládát, hogy mindketten ott lakunk‑e, esetleg szóba elegyednek a szomszédokkal, hogy elég hangosan neveljük‑e a gyerekeket, és ha nem, akkor miért nem. Nem tudom, ennek mennyi a valóságalapja, meglehetősen jóban vagyunk a szomszédsággal (Regi gründolta például a lépcsőház WhatsApp-csoportját, amit szintén mondtunk, mint svájci sikersztori), biztosan szóltak volna, ha egy inges Reto vagy egy blúzos Regula kérdezősködik felőlünk. Viszont szóba kerültek svájci ismerősök (ez visszatérő elem volt az interjúban, hogy ha valamit csinálunk, akkor azt ugye svájciakkal együtt csináljuk?), és egy meglehetősen impozáns lista jött ki belőlük:
- az első “Nagy Ő” (Bachelor) Regi volt kollégája volt, Lorenzo, akinek a papája, Filippo benne van a zürichi Stadtratban
- szintén Regi volt kollégája Natalie, aki SVP‑s (svájci nagyon jobbos párt) politikus a zürichi Regierungsratban
- alattunk kettővel lakik P., aki évekig volt a zürichi Gemeinderatban
- de ez semmi, mert Médi bölcsijének a vezetője C., aki épp most van benne
- nem beszélve a takarítónőnk cégéről, aminek a vezetője, A., szintén; sőt, most jutott be a Nationalratba
A vizsgáztatónak egyre nagyobbra nyílt a szeme, hogy úgy be vagyunk ágyazódva a helyi nagypolitikába, mint egy közepesen sikeres stróman a NER-be. Viszont itt is érdekes volt látni, hogy utánanézett a neveknek, hogy ki kicsoda.
Volt még némi csit-cset, még ennél is könnyedebb témákkal, aztán nagyjából 20 perc dumcsi után befejeztük a szóbelit. Az egész esemény — intro, teszt, szóbeli — nem tartott tovább 30 percnél.
Mi lesz ezután? Én sokat interjúztattam embereket, és általában nem beszéltem komolyabban a következő lépésekről, ha az illető nem úgy teljesített. Pl. ha valaki teljesen reménytelen, miért mondjam el, hogy merre van az irodában a vécé, vagy hogy 5 év epamosság után milyen ajándék jár? Nos, ennek alapján (is) az interjúnk jól sikerült, mert a kedves, aranyos, drága ügyintéző hölgy elégedettségének adott hangot velünk és svájciasságunkkal kapcsolatban, és elmondta, hogy innentől kezdve mire számíthatunk:
- szerdánként üléseznek a városházán, ahol a sikeres (mint mi?!) állampolgárosodásokról szavaznak, ha ezen átmegyünk, akkor kapunk egy levelet, benne a döntés, és egy csekk (2’400 frank a családnak), ez 2–3 hét, ezt követően lennénk Zürich városi polgárok — szeptember 19-én megkaptuk a levelet és a csekket
- utána megy tovább az egész pályázati anyagunk újra a kantonhoz (járt már ott), akik szintén átnézik, döntenek róla, ha ezen átmegyünk, akkor kapunk egy levelet, benne a döntés, és két csekk (500 frank per felnőtt, gyerekeknek ingyenes), ezt követően lennénk Zürich kantoni polgárok - október 16-án megkaptuk (csekk nélkül) a levelet, hogy türelmet kérnek, és még min. 6 hónap… aztán február 13-án megkaptuk a csekket az ezer frankról, szóval ez a lépés is készen van
- utána megy tovább az egész pályázati anyagunk az államhoz, akik szintén átnézik, döntenek róla, ha ezen átmegyünk, akkor kapunk egy levelet, benne a döntés, és két csekk (150 frank a családnak), ezt követően lennénk svájci állampolgárok - február 15-én jött még egy levél, hogy ez a lépés “legfeljebb” 8 hónapig tart… de február 28-án megjött a számla, szóval a svájci kormányzat fénysebességgel halad!
- a hölgy szerint erre az egészre mostantól (augusztus vége) még 6–9 hónapot kell várni, tehát potenciálisan 2022 júniusától 2024 májusáig tartana a folyamat — de úgy néz ki, hogy tovább fog tartani, de lehet, hogy mégsem, most mindenféle fórumos tapasztalatokat elolvasva úgy néz ki, hogy májusra jók lehetünk, tehát 40 éves korom előtt svejci lehetek; április 10-én kaptunk egy levelet a kantontól, hogy megkaptak mindent az államtól, és nézik, de lehet, hogy ez még max. 6 hónap, viszont mivel ez a lépés másfél hónap volt 8 helyett, lehet, hogy a 6 hónap is jóval kevesebb lesz; június 14-én, azaz pont a 40. születésnapomon feladták a levelet, amit június 18-án kaptunk meg, miszerint svájciak lettünk mindannyian 🥳🎊🙌
- utána jön az egészet megkoronázó aktus, a svájci útlevél kiváltása (szintén pénzbe kerül), ehhez kell időpontfoglalás, bemenni, fotó stb.
Vélemény, hozzászólás?