Forma‑2

Alko­tói vál­ság­ban vagyok. Sokan mond­ták, hogy egyik-másik “cikk” milyen jól sike­rült. Most is van talon­ban három, abból pró­bá­lok egyet leje­gyez­ni az utó­kor szá­má­ra. De mi lesz, ha nem jól sike­rül? Elhagy­nak az olva­só­im? Olyan kevés láto­ga­tóm lesz, hogy nem­hogy a Goog­le nem fizet nekem, még én fogok a Goog­le-nek fizet­ni? Kín­zó kér­dé­sek. Nem egy­sze­rű a sztár­blog­ge­rek éle­te, hát még az enyém. Ma vol­tam pél­dá­ul fociz­ni. Rela­tí­ve nagy pályán, leg­alább­is elfá­rad­tam, amíg az egyik tér­fél köze­pé­től a mási­kig elfu­tot­tam. Igen sokan vol­tunk, 12 a 12 ellen ját­szot­tunk. Hagyok egy kis időt ennek a fel­dol­go­zá­sá­ra. Akkor most pedig bele is vágok az ere­de­ti témába.

Dein­Dea­len (sváj­ci Bónusz Bri­gád) vet­tünk néhá­nyan kupont, ami — figye­lem! — ver­seny­au­tók ver­seny­pá­lyán való veze­té­sét ígér­te. Formula‑2, illet­ve magya­ro­san Forma‑2. Meg­vet­tem. Meg­ijed­tem. Nem akar­tam. Fél­tem. Ret­teg­tem. Nem vagyok a sebes­ség sze­rel­me­se, főleg nem a 250 fran­kos gyors­haj­tás óta.

Vasár­nap reg­gel 9‑kor kez­dő­dött a “ver­seny­hét­vé­ge”. A kupon sze­rint volt okta­tás, szi­mu­lá­tor, autó­zás. Az okta­tás ola­szul kez­dő­dött, az egyik úr 20 per­cen keresz­tül magya­ráz­ta, hogy hogyan kell vál­ta­ni, kanya­rod­ni, mire kell vigyáz­ni, hogy ne tör­jük össze se magun­kat, se az autót. Ugyan nem értek ola­szul, viszont olyan kel­le­mes nyelv ez, hogy meg­fe­le­lő vehe­men­ci­á­val és gesz­ti­ku­lá­ci­ó­val (ezek az összes olasz­nak gene­ti­ka­i­lag ren­del­ke­zé­sé­re áll­nak) viszony­lag sok min­dent meg lehet belő­le érte­ni, főleg akkor, ha tudod, hogy most éppen egy dél-olasz lasa­gne recept­jé­ről van szó, vagy a ver­seny­au­tók­ról. Ola­szok ki, jön az angol ver­zió. Más­fél perc beszéd után vége is lett. Néhá­nyan félén­ken jelent­kez­tünk, hogy mint­ha az olasz szö­veg­ben szó lett vol­na ívek­ről, bóják­ról, fék­tá­vok­ról, elő­zés­ről (!), meg néhány olyan apró­ság­ról, ami az angol for­dí­tás­ból mint­ha kima­radt vón. Az elő­adó duz­zog­va oda­ve­tett még három tőmon­da­tot, majd elfo­gyott az idő, men­ni kel­lett, mert jött a követ­ke­ző tur­nus. A szi­mu­lá­tor a bejá­rat­tól bal­ra volt, kikap­csolt álla­pot­ban. Az autó­zás­tól ezek után már nem sokat vártam.

Ez eddig bizo­nyá­ra nagyon érde­kes, szó­val itt van egy kép az autókról.

Bal­ról jobb­ra “Lotus”, “Fer­ra­ri”, “Red Bull” és “McLa­ren”. Nem hin­ném egyéb­ként, hogy a fes­tést leszá­mít­va ez bár­mi­lyen különb­sé­get jelen­tett vol­na az autók­ban. Én a meklá­rene­set vezettem.

Mivel már tud­tuk a ver­seny­zés és autó­ve­ze­tés csín­ját-bín­ját, a ver­seny­pá­lyá­ra men­tünk. Itt egy Por­sche Cayen­ne-nel vit­tek min­ket két kört, hogy az elmé­le­ti tudá­sun­kat gya­kor­lat­tal támasszuk alá, mint­egy meg­ta­nul­ván a pályát. (“Eggyé vál­ni az asz­falt­tal!”) Ami­kor 110-zel men­tünk be egy erős kanyar­ba, vic­ce­sen meg­kér­dez­tem, hogy akkor a ver­seny­au­tók­kal is mini­mum ilyen sebes­ség­gel vegyük be a kanyart, ugye? Az olasz piló­ta srác rám nézett (köz­ben jött egy haj­tű, azt bevet­te bal könyök­kel), és mond­ta, hogy “de hiszen ez egy 4x4-es Por­sche, az meg egy fapa­dos ver­seny­au­tó”. Ebben marad­tunk, úgy lát­szik, e két nem­zet humo­ra nem kompatibilis.

Szép las­san elkez­dő­dött a “ver­seny” is, ami­től annyi­ra tar­tot­tam koráb­ban. Az sem nyug­ta­tott meg, hogy egy­szer­re négyen leszünk a pályán, és lehet előz­ni. Én azt hit­tem, hogy majd min­den­ki egye­dül köröz, her­me­ti­ku­san lezárt pályán, készen­lét­ben egy orvo­si stáb. Nem volt ilyen.

Aztán szól­tak, hogy men­ni kell. Három vehe­mens (sic!) sváj­ci­val kerül­tem össze, ekkor azért kicsit meg­nyu­god­tam. Beöl­töz­tem egy gyö­nyö­rű over­ál­ba (volt XXL-es és XXXL-es, én a kiseb­bi­ket válasz­tot­tam), fel­vet­tem a sisa­kot, az XS-es kesz­tyű­ket, vala­mint a magam­mal hozott Colin McRae cipő­met, és bepré­sel­tem magam az autó­ba. (“Eggyé vál­ni az autó­val!”) Az első kocsi, amit egye­dül vezet­tem, egy tágas Zas­ta­va volt. Utá­na sokat vezet­tem egy böhöm nagy Ford Kát. Aztán a csa­lád­dal tele­pa­kolt Ško­da Fabi­át is. Van tehát tapasz­ta­la­tom kis autók­ban, de a Forma‑2 nyil­ván így is meg­le­pett. Kor­mánnyal ugye esély­te­len beül­ni, így azt kive­szik. Az ember a lába­it nagy nehe­zen berak­ja oda, aho­va majd ülni fog, és már ott sem kényel­mes áll­ni. Utá­na legug­golsz, és meg­pró­bá­lod a vég­tag­ja­i­dat magad alatt tar­ta­ni, pedig mind­un­ta­lan kime­ne­kül hol egy kéz, hol egy láb. Ami­kor kinyúj­ta­nád a lába­dat, hogy kényel­mes legyen, akkor nyo­mod be az összes pedált egy­szer­re. Aztán félig fel­hú­zott láb­bal elhe­lyez­kedsz, és rájössz, hogy 36-os láb felett egy pedált meg­nyom­ni esély­te­len. Ekkor szól­nak hátul­ról, hogy indu­lás, kup­lung fel, gáz!

Vissza­uta­lok megint a kupon­ra, mely sze­rint az autók 550 kiló­sak és 250 lóerő­sek. Ez per­sze nem volt igaz, nem hülyék ezek az ola­szok, hogy min­den­kit kinyír­ja­nak egy ilyen szá­gul­dó kopor­só­val. (Sok­ba kerül­ne a szer­víz.) Jól le vol­tak sza­bá­lyoz­va az autók, és a pálya­mun­ká­sok is folya­ma­to­san fog­ták vissza az embe­re­ket, ha vala­ki mond­juk 80-ig gyor­sí­tott. És még így is akko­ra élmény volt a veze­tés, hogy csak na. Nincs ABS, nincs ASR, nincs kor­mány­szervó. Hátul hörög a motor, gyor­sí­tás­nál lök, motor­fék­nél vissza­ránt. A kanya­rok­ban azt hin­né az ember, hogy mind­járt bele­áll a fal­ba, de nem, mert ez egy töké­le­tes kis szer­ke­zet, sem­mi hülye elekt­ro­ni­ka, ha nem csi­nálsz hülye­sé­get (túl nagy gáz vagy túl nagy fék), akkor gyö­nyö­rű­en bevesz min­den kanyart. (Nem gyor­san, de szé­pen.) Töké­le­tes kup­lung, szek­ven­ci­á­lis vál­tó, amit csak lök­dös­ni vagy rán­ta­ni kell, ilyen autó­kat kel­le­ne csi­nál­ni, nem bőrüléseseket.

Ezen a vide­ón az első köröm végén lekö­röz­nek ket­ten, mert ők már tapasz­talt ver­seny­zők vol­tak, két kör­rel töb­bet men­tek. Aztán az utol­só előt­ti köröm­ben vissza­előz­tem a Fer­ra­rit, erre igen büsz­ke vagyok.

Szó­val így vezet­tem Forma‑2 ver­seny­au­tót Milánóban.