Véradás à la Svejc

A héten sike­rült egy nagy mér­föld­kö­vet tel­je­sí­te­nem, misze­rint “adj vért egy ide­gen országban”.

Ere­de­ti­leg az volt a ter­vem, hogy még tavaly adok vért, mert 2002 óta egy év sem maradt ki csa­po­lás nél­kül. Ez saj­nos nem jött össze, helyet­te inkább túl­él­tünk mind­annyi­an. Aztán egy hónap­ja jött egy pros­pek­tus, misze­rint Rafz világ­vá­ros­ban Valen­tin-nap (!) alkal­má­ból mi mást szer­vez­né­nek, mint véradást … 

Muszáj ide rak­nom ezt a képet, mert annyit nevet­tünk raj­ta. Pont idevág.

Szó­val ter­vem sze­rint a Valen­tin-napot egy laza fél lite­res vér­vesz­te­ség­gel vezet­tem vol­na fel, ami per­sze megint nem jött össze. Egy­részt elkés­tem, más­részt beteg is vol­tam, úgy meg nem annyi­ra mókás az egész.

Aztán eltelt egy hét, és For­tu­na vég­re rám mosoly­gott. Egyik nap mun­ká­ba menet lát­tam egy pla­ká­tot Egli­sa­u­ban, misze­rint Blut­spen­de lesz. No, mon­dom, itt a lehe­tő­ség, hogy az ember spen­del­je a blut­ját. Utá­na­néz­tem, és kide­rült, hogy tel­je­sen mun­ka­idő­ba­rát idő­pont­ban, dél­után 6‑kor kezdődik.

Maga a vér­adás egy kiszál­lá­sos venue volt, elfog­lal­ták a helyi isko­lát, annak is a tor­na­ter­mét. “Nyi­tás” után nem sok­kal érkez­tem, de akkor már vol­tak vagy 15-en. Egy ked­ves néni foga­dott a kapu­ban, aki ret­te­ne­tes vidé­ki-züri­chi Swi­tzerdüt­chöt beszélt, egy sza­vát se értet­tem. Ő se az én ango­lo­mat, szó­val gyor­san lepasszolt egy nővér­nek, aki viszont kifo­gás­ta­la­nul beszélt ango­lul. Kicsit fél­tem, hogy hogyan fogom kitöl­te­ni a száz kér­dé­ses kér­dő­ívet néme­tül, mert elég egy rossz “Ja”, és már­is azt vála­szo­lom, hogy kap­tam vér­át­öm­lesz­tést az elmúlt fél évben egy homo­sze­xu­á­lis lótól. Aztán per­sze nem volt gond, mert volt angol nyel­vű kér­dő­ív természetesen.

Kitöl­tés után jött az első állo­más, vér­nyo­más­mé­rés, pul­zus­szám­lá­lás. Az itte­ni hölgy kér­dez­te, hogy van‑e vala­mi tás­kám. Mond­tam, per­sze, ott rak­tam le az ajtó mel­lett. Erre mond­ja, hogy akkor inkább vegyem magam­hoz az érté­ke­i­met, mert “sosem lehet tud­ni”. No, itt szé­les mosoly ült ki az arcom­ra, és gon­dol­tam, hogy már ez a Svejc se a régi (de új sem). Szó­val magam­mal vit­tem a tás­kám min­den­ho­va. Követ­ke­zett a vér­cu­kor­mé­rés, amit sike­re­sen abszol­vál­tam néme­tül. (Mond­tam, hogy grü­e­zi, oda­nyúj­tot­tam a közép­ső ujjam néme­tül, majd szé­pen elkö­szön­tem, misze­rint ádé.) Ezt köve­tő­en jött a mély­in­ter­jú, amit néme­tül kezd­tem, de ami­kor már heted­szer kér­dez­tem vissza az igen bonyo­lult “Mer­re járt kül­föl­dön?” c. kér­dés­re, akkor inkább átvál­tot­tunk Shakes­peare nyel­vé­re. Szé­pen rög­zí­tet­ték az ada­ta­i­mat, elmond­ták, hogy a vér­adó kis­köny­vet majd pos­tán kapom meg, illet­ve adtak egy menő vér­adós kulcs­tar­tót, ami­be bele lehet rak­ni, hogy mi a vér­cso­por­tod. És per­sze kap­tam egy cso­kit, nyil­ván Tobleronét.

Meg­kap­tam a tasa­ko­kat, majd hama­ro­san jött a szú­rás. Minő sze­ren­cse, egy olyan nővér­hez kerül­tem, aki­nek a fér­je ame­ri­kai, így vele is sike­rült kom­mu­ni­kál­nom ango­lul. Itt a divat a tel­jes fek­te­tés, nem ám félig ülő, félig fek­vő hely­zet­ben döf­nek le, mint Magyar­or­szá­gon. Szúr­tak egy vénát, aztán kezd­het­tem is a pum­pá­lást. A felé­nél szól­tak, hogy túl gyor­san pum­pá­lok, és túl gyor­san ömlik a vér. Hop­pá. Aztán szé­pen kicsor­gott a 4,5 deci, dur­ván bekö­töz­tek (nem egy vat­ta és egy leu­kop­last, hanem tel­jes ban­dázs), és mond­ták, hogy arra fáradjak …

Kimen­tem a tor­na­te­rem­ből (itt zaj­lott a tel­jes pro­ce­dú­ra, ugye) egy másik kis terem­be, ahol akko­ra par­tit talál­tam, hogy csak na. A lel­kes helyi erők süti­vel, kávé­val, szend­vi­csek­kel vár­ták a vér­adó­kat, akik szé­pen kör­be­ül­ték az asz­ta­lo­kat, ettek, ittak, beszél­get­tek. Iga­zi kávé­há­zi élet ala­kult ki a kol­lek­tí­vá­ban, engem is jó sváj­ci szo­kás sze­rint befo­gad­tak: leül­het­tem, és sen­ki nem szólt hoz­zám egy szót se. Mind­egy, szé­pen esze­get­tem, iszo­gat­tam pár percig.

Mond­juk sör lehe­tett vón.