Kínai leves

Három érde­kes­ség a kínai levesről.

1. Van egy hatal­mas üst vala­hol Kíná­ban, ahol mil­lió liter szám­ra főzik a kínai levest. Van egy hatal­mas szi­vattyú is ott, ami bele­nyom­ja a levest egy hatal­mas cső­ve­ze­ték­be, ami behá­lóz­za az egész Föl­det. A kínai étter­mek úgy nyíl­nak, hogy csi­nál­nak egy leága­zást ebből a veze­ték­ből, és úgy mérik ki a löttyöt.

2. A fen­ti­ek miatt min­den étte­rem min­den kínai leve­se pont ugyan­olyan, szín­re, szag­ra, állag­ra, ízre egy­aránt — egye­dül az ár külön­bö­zik, illet­ve a név. A név tar­tal­maz az édes, a sava­nyú, a csí­pős és az erős jel­zők közül ket­tőt, álta­lá­ban tet­sző­le­ges sor­rend­ben és páro­sí­tás­ban. Én még sosem talál­koz­tam két étte­rem­ben ugyan­az­zal a meg­ne­ve­zés­sel, való­szí­nű­leg a ska­tu­lya-elvet még nem merí­tet­tem ki (nem vol­tam még 12-nél több kínai gyors­bü­fé­ben), vagy pedig szimp­lán fele­dé­keny vagyok.

3. Ugyan én utá­lom a gom­bát, de vala­hogy a kínai leves­ben meg tudom enni, mi több, ízlik is. Bete­ges. Soha éle­tem­ben nem sze­ret­tem a gom­bát, de ha elém rak­ná­nak egy kínai löttyös por­ce­lán­tál­kát, és nem úsz­kál­na ben­ne vala­mi feke­tés nem­ál­la­ti-nem­nö­vé­nyi, még­is szer­ves anyag, akkor hiány­ér­ze­tem lenne.