Egy választás margójának a lábjegyzetének a függelékébe

Nem szok­tam poli­ti­zál­ni. (De.)

Nem az a szo­mo­rú, hogy nyolc ilyen (milyen?) év után ez (mi?) lett az ered­mény.

Az a szo­mo­rú, hogy van ez a faj­ta “magyar vagyok” érzés. Hogy mit jelent magyar­nak len­ni. A magyar utá­nad lép be a for­gó­aj­tón, de előt­ted lép ki belő­le. A “magyar rap­per ember baj­sza, mint a magyar bika szar­va: föl­fe­lé áll, nem leko­nyul, kör­sza­káll­hoz nem haso­nul” (Bël­ga) A magya­rok­nál van az egy főre eső leg­több Nobel-díjas. (Ami egyéb­ként nem így van, csu­pa olyan ország előz meg min­ket, akik­kel foci­ban min­dig meg­szen­ve­dünk, pl. Ferö­er-szi­ge­tek, Luxem­burg, Izland.) A magyar ember ez meg az.

Hát nem. (Pedig hát­tal nem is kez­dünk mon­da­tot.)

A magyar ember elhi­szi, hogy az újhol­lan­dok leigáz­zák a vilá­got, hogy az idő­já­rást indi­ai kama­szok hek­ke­lik, és hogy a mig­ráns­hor­dák sem­mi mást nem akar­nak, csak elven­ni az ember mun­ka­he­lyét, és aztán ott ülni, és nem dol­goz­ni. Ez a szo­mo­rú.

Úgy­hogy most majd szé­pen beme­gyek a Kre­is­bü­ró­ba, meg­kér­de­zem, hogy mi kell a C per­mit­hez (lete­le­pe­dé­si enge­dély, nem “csak” mun­ka­vál­la­lá­si) pon­to­san, aztán mara­dunk.