Egy választás margójának a lábjegyzetének a függelékébe

Nem szoktam politizálni. (De.)

Nem az a szomorú, hogy nyolc ilyen (milyen?) év után ez (mi?) lett az eredmény.

Az a szomorú, hogy van ez a fajta “magyar vagyok” érzés. Hogy mit jelent magyarnak lenni. A magyar utánad lép be a forgóajtón, de előtted lép ki belőle. A “magyar rapper ember bajsza, mint a magyar bika szarva: fölfelé áll, nem lekonyul, körszakállhoz nem hasonul” (Bëlga) A magyaroknál van az egy főre eső legtöbb Nobel-díjas. (Ami egyébként nem így van, csupa olyan ország előz meg minket, akikkel fociban mindig megszenvedünk, pl. Feröer-szigetek, Luxemburg, Izland.) A magyar ember ez meg az.

Hát nem. (Pedig háttal nem is kezdünk mondatot.)

A magyar ember elhiszi, hogy az újhollandok leigázzák a világot, hogy az időjárást indiai kamaszok hekkelik, és hogy a migránshordák semmi mást nem akarnak, csak elvenni az ember munkahelyét, és aztán ott ülni, és nem dolgozni. Ez a szomorú.

Úgyhogy most majd szépen bemegyek a Kreisbüróba, megkérdezem, hogy mi kell a C permithez (letelepedési engedély, nem “csak” munkavállalási) pontosan, aztán maradunk.