Herbstmesse Rafz 2013

(Remél­he­tő­leg) utol­só, rela­tí­ve nor­má­lis hét­vé­gén­ket (illet­ve a szom­bat egy jelen­té­keny részét) a Herbst­mes­sén (Raf­zi Őszi Vásár — RŐV, kb. mint egy mini, helyi BNV) töl­töt­tük. Az itte­ni élmé­nye­ink­ből mazsolázom.

A “buli” (a lányok­nak nem akar­tam se a Herbst­mes­sét, se a RŐV‑t, se mást meg­ta­ní­ta­ni, így marad­tunk egy szá­muk­ra is ért­he­tő és kiejt­he­tő kife­je­zés­nél) hiva­ta­lo­san szom­bat dél­ben indult. Mi már 11 körül elin­dul­tunk a gye­re­kek­kel, nehogy vélet­le­nül lekés­sünk bár­mi­ről is. Útköz­ben min­den­fe­lé fel­dí­szí­tett szö­kő­ku­ta­kat lát­tunk, nagyon készül­tek azok is, akik nem a vásár terü­le­tén laknak.

Ami­kor beér­tünk a vásár­ba, még kihalt utcá­kon sétál­tunk, egy órá­val később per­sze ez már csak álom volt, addig­ra már ezren vol­tak mindenhol.

A meg­nyi­tó fél 12-kor kez­dő­dött, ezen fel­szó­lalt Rafz apra­ja-nagy­ja, min­den helyi klán­ból (a Sig­ris­tek, Neu­ko­mok, Gra­fok, Hau­ens­tei­nek a lakos­ság mint­egy két­har­ma­dát teszik ki) beszélt leg­alább egy fő. Nem mon­dom, hogy értet­tem az elhang­zot­tak felét, inkább úgy fogal­maz­nék, hogy egy büdös szó nem sok, annyit sem értet­tem. Azt tudom, hogy Rafz­ról volt szó, és hogy milyen király min­den­ki, aki segí­tett. Egyéb­ként a RŐV‑t min­den har­ma­dik évben rendezik.

A meg­hí­vó még tar­tott, mi azon­ban újabb izgal­mak után néz­tünk. Átvág­tunk a raf­zi bel­vá­ro­son, hogy átjus­sunk a vásár túl­só végé­hez. Tud­tuk, hogy jó helyen járunk, mert talál­tunk egy utcát, ami végig fel volt szór­va — figye­lem! — faforgáccsal.

Még arra sem volt időm gon­dol­ni, hogy hány hód dol­go­zott reg­gel­től estig, hód­ta­lan körül­mé­nyek között ahhoz, hogy ennyi for­gács legyen, ami­kor meg­ér­ke­zett egy jelen­tős old­ti­mer-kon­voj. Nem tudom, hogy ez csak a raf­zi külö­nít­mény volt‑e vagy az egész régi­ó­ból gyűl­tek össze, de igen impo­záns volt az egész.

Ezt köve­tő­en étkez­tünk, óri­ás­ke­re­kez­tünk, kifosz­tot­tuk a kam­pós nye­rő­gé­pet (10 fran­kért nyer­tünk 4 kínai plüss­ál­la­tot, az sze­rin­tem elég­gé bará­ti), majd elin­dul­tunk vissza­fe­lé, a vásár köz­pont­já­ba. Az út mel­lett ki volt állít­va néhány trak­tor, elvég­re vásá­ron vagyunk vagy mi. Zizi oda is állt a ked­ven­ce elé, hogy legyen egy képünk az agrár­tá­mo­ga­tás igényléséhez.

Utá­na talál­tunk egy helyi kok­té­los stan­dot, ahol a kok­té­lo­kat szá­raz­jég­gel dob­ták fel, hogy legyen egy kis han­gu­lat. Kap­tunk ingyen tava­szi teker­cse­ket, aztán a ven­dég­lá­tó fele­sé­ge dal­ra fakadt. Katá­val tán­col­tam, ha vala­ki ránk nézett, örök­re bele­ég­he­tett a reti­ná­já­ba a kép: sváj­ci kis­vá­ros, Tina Turnert éne­kel egy sváj­ci, decens úri­em­ber távol-kele­ti fele­sé­ge, miköz­ben egy sze­ren­csét­len a két és fél éves gyer­me­két pör­ge­ti-for­gat­ja, az asz­ta­lon pedig kok­té­lok füstölnek.

Aztán talál­tunk egy kis­vas­utat, ami per­sze nagyon tet­szett min­den gye­rek­nek. Kata elfog­lal­ta a masi­nisz­ta helyét rög­tön. Szin­te hihe­tet­len, de gye­re­ken­ként egy frank volt csak a belé­pő, és ebből 5 per­cig ment a túra.

Aztán a gye­re­kek meg­ta­lál­tak egy rend­őr­au­tót, ami­be szin­tén bele kel­lett ülni. Sze­ren­csé­re ez se pénz­be nem került, se baj nem volt belőle.

Aztán (min­den bekez­dést így kez­dek, nem tűnt fel?) sétál­tunk tovább. Meg­ta­lál­tuk a raf­zi anyu­ka­li­ga stand­ját, ahol lehe­tett fa zöld­sé­ge­ket pakol­gat­ni. A rend­őr­au­tó­nál több volt az akció.

Leül­tünk egy helyen enni egy-egy tök­le­vest, köz­ben meg elvit­tem Katát pisil­ni. Megint elment mel­let­tünk az old­ti­mer-kon­voj, majd vissza­fe­lé talál­tunk egy Renault Twizy-t. Sok­szor lát­tam már az úton, de most elő­ször lát­tam közel­ről. Ara­nyos autócs­ka, nem is tud­tam, hogy két­ülé­ses. Ha ven­nénk egy ilyet, egy fő Kata pont befér­ne hátul­ra, bár ő ahhoz ragasz­ko­dott, hogy én üljek be mögé.

Már haza­fe­lé menet talál­tunk egy stan­dot, amit az egyik bank állí­tott. Volt egy nagy szek­rény, sok fiók­kal, ami­ben arany­me­dál-cso­ko­lá­dék vol­tak, mind­egyik­hez tar­to­zott egy-egy kulcs. A kul­cso­kat egy leta­kart doboz­ból kel­lett kiven­ni, aztán kipró­bál­ni, hogy a kihú­zott kulcs nyitja‑e a kivá­lasz­tott fió­kot. Ha igen, akkor ki lehe­tett ven­ni egy arany­me­dált. Katá­nak nem sike­rült, aztán jött Zizi. (Ő már koráb­ban is nyert, zsák­ba­macs­kát húzott, és nyert nekünk egy kéz­mű­ves, fair trade-es chip­set a helyi fair trade shop­ban.) Kihúz­ta a kul­csot, kivá­lasz­tott egy fió­kot, és per­sze, hogy kinyitotta.

Aztán már tény­leg men­tünk haza­fe­lé, de annyi­ra nem siet­tünk, hogy ne néz­zük meg az út szé­lén álló Golf I‑et és Golf II‑t. Vala­mi­ért ezek most nagyon tren­dik, nyá­ron pél­dá­ul az egyik német élel­mi­szer­lánc­nál a főnye­re­mény egy egyes Golf kab­rió volt.

Az utol­só képen pedig egy pálin­ka­fő­ző lát­ha­tó. Hosszú per­ce­ket áll­tam remény­ked­ve, hogy nem csak a sváj­ci nyug­dí­ja­so­kat kínál­ja meg a pálin­kás úr. De saj­nos igen. Nem kap­tam, pedig az egyik vödör már majd­nem tele volt.

Ennyi volt, talál­ko­zunk 2016-ban!