Szomszédok

Gye­re­kek, ezút­tal nem Olgá­ról mesélek.

Kb. egy hónap­ja új szom­szé­dok köl­töz­tek mel­lénk, a kis utca túl­ol­da­lá­ra. Ez azért lénye­ges rész­let, mert — ugyan iker­ház­ban lakunk — ez az az ingat­lan, ami hoz­zánk effek­tí­ve a leg­kö­ze­lebb van: a kapu­ink egy­más­sal szem­ben áll­nak, a házak között van kb. 8 méter. Szó­val ők azok, akik­kel elvi­leg a leg­gyak­rab­ban találkozunk.

Állí­tó­lag (az elő­ző lakó elmon­dá­sa sze­rint) az új szom­szé­dok­nál a fér­fi kami­on­so­főr, a nő szo­ba­lány, van­nak gye­re­kek, akik közül az egyik pap­nak tanul. Továb­bá a csa­lád mélyen val­lá­sos (?), ezért mond­ták, hogy óva­to­san károm­kod­junk. A kirelejzumát!

Ennél nagyobb prob­lé­ma, hogy kicsit furán visel­ked­nek. Mi itt Wekk­ker­lén más­hogy élünk, mint más­hol Buda­pes­ten szo­kás. Sok szem­pont­ból olyan ez, mint egy falu: az embe­rek isme­rik egy­mást, köszön­nek, van­nak plety­kák, estén­ként kuko­ri­cát mor­zso­lunk, nép­da­lo­kat ének­lünk (remé­lem, Kodály úr megint jön majd gyűj­te­ni). Az elő­ző szom­szé­dok (ua. a ház) ked­ve­sek vol­tak, havat lapá­tol­tak helyet­tünk, kukát húz­tak be, ilye­nek. Az újak meg

• nem köszön­nek;
• vissza se köszönnek;
• be se mutat­koz­tak (nem vár­tunk sütit, meg nem aka­runk össze­jár­ni velük, de azért egy “hel­lo, mi vagyunk a Kovács­ék” sze­rin­tem bele­fér — így meg marad­nak Kami­on Béla és Béláné);
• hét­vé­gen­ként egész nap megy a party;
• de ami a lényeg: min­den reg­gel 7 óra előtt fog­ják, és kirak­ják a korcs, folya­ma­to­san uga­tó kutyá­ju­kat a kertbe.

Ma reg­gel ele­gem lett, fel­vet­tem a krav­ma­gás póló­mat (meg rá a BME‑s pul­csit, hogy meg ne fagy­jak), és átmen­tem beszól­ni. Oda­men­tem a kapu­hoz, ekkor jött egy úr, egy másik szom­széd, a másik utca túl­ol­da­lá­ról. Mint kide­rült, éjsza­ka dol­go­zik, most alud­na, de hála ennek a korcs­nak, nem tud. (Keb­lem­re, bará­tom!) Mond­tam neki, de jó, akkor ezek sze­rint nem én vagyok az egyet­len, akit zavar ez az uga­tás. Csön­ge­tünk. Sem­mi. Aztán a másik szom­széd egy­szer csak elkezd­te ver­ni az öklé­vel a kaput, és ordí­tott, ahogy csak bírt. (Egy­re szim­pa­ti­ku­sabb.) Ezzel elv­ol­tunk vagy 5 per­cig, aztán meg­ál­la­pod­tunk a tak­ti­ká­ban (majd szó­lunk, ha lesz kinek).

Szó­val ez a hely­zet szomszédilag.