A bicikli

Néhány hét­tel ezelőtt elvit­tem a bicik­li­met a sze­re­lő­höz. Iga­zi “Bahn­hof­ve­lo” révén eddig nem nagyon fog­lal­koz­tam vele, de saj­nos eljár­tak felet­te az évek meg a rutin. (Kez­dő sváj­ci­ak vagy nem­kez­dő nems­váj­ci­ak ked­vé­ért: a Bahn­hof­ve­lo olyan bicik­li, amit az ember vas­út­ál­lo­más — otthon/munkahely viszony­lat­ban hasz­nál, és annyi­ra olcsó, hogy nem éri meg lelán­col­ni, hiszen úgy­sem lop­ják el — mert nem éri meg ellop­ni.) Még a sze­zon előtt vol­tam egy másik sze­re­lő­nél, de a 450 fran­kos áraján­lat a nagy­ge­ne­rál­ra nekem kicsit sok volt, lévén 220-ért vet­tem a brin­gát. Mind­egy, lépjünk.

Szó­val néhány hete elvit­tem a bicik­li­met sze­re­lő­höz. Nem is akár­mi­lyen sze­re­lő­höz, itt, a lakó­te­le­pen nyílt egy Stif­tung RgZ‑s műhely, ami­ről azt kell tud­ni, hogy külön­fé­le sérült embe­rek (is) dol­goz­nak ott. Ez sem olcsó, de még min­dig olcsóbb, mint a töb­bi, plusz ugye meg­van az ember­ben az a jó érzés, hogy ezzel máso­kon segít. Bead­tam, mond­ták, hogy egy hét, és kész, szu­per tisz­tí­tás­sal, min­den beál­lí­tá­sá­val, fék­cse­rék­kel nem lesz több mint a brin­ga árá­nak a fele. Deal. Aztán jól elfe­lej­tet­tem, és szé­pen elmen­tünk két hét sza­bad­ság­ra, így közel egy hónap után men­tem el újra a bicikliért.

Egy borús, hét­fői napon men­tem érte, vit­tem magam­mal eser­nyőt is, mert nem tud­tam, esni fog‑e, meg azt se, hogy egy­ál­ta­lán nyit­va van‑e a műhely. Gyö­nyö­rű lett. Csi­ni fék­ka­rok, baro­mi erős pat­kó­fé­kek, csil­lo­gó-vil­lo­gó váz, fris­sen ola­jo­zott lánc. Akkor volt ilyen a Cilo, ami­kor kigör­dült a Roma­nel-sur-Lau­san­ne‑i gyár­ból. (Nem mai darab, lévén 2002-ben ment csőd­be a cég.) Fizet­tem, köszön­tem, men­tem szé­pen kife­lé. Kicsit gon­dol­kod­tam, hogy melyik irány­ba indul­jak: vissza a lakás­hoz (100 méter), hogy lerak­jam a brin­gát, vagy az iro­dá­ba (200 méter), hogy haza­fe­lé már mind a 300 métert fény­se­bes­ség­gel tehes­sem meg. Ez utób­bi mel­lett dön­töt­tem, és sza­bály­kö­ve­tő, biz­ton­ság­ra törek­vő ember­ként szé­pen tol­tam a brin­gát, vál­la­mon a tás­ka (2 lap­top­pal), kezem­ben az eser­nyő, meg egy sza­tyor is. Úgy néz­tem ki, mint az IT‑s kofa, ami­kor a bol­ha­pi­ac fele tart.

De nagyon kiván­csi let­tem. Milyen lehet a bicaj? Könnyebb a vál­tás? Hogy fog­nak a fékek? Csattog‑e még? Gon­dol­tam, nagy baj nem lehet, guru­lok egy kicsit, las­san, óva­to­san, mind­járt itt az iro­da. Ha már guru­lok, akkor meg­néz­tem a vál­tó­kat (jók let­tek), kipró­bál­tam a féke­ket (nagyon jók let­tek), igen elé­ge­dett vásár­ló vol­tam. Köz­ben jöt­tek szem­be a jár­dán az embe­rek, kerül­get­tem őket, nem volt gond, volt már ilyen. Az utol­só kanyar­nál még kike­rül­tem egy furán járó kínai höl­gyet, amikor …

Szó­val ahogy kike­rül­tem a gya­lo­gost, bal­ra kor­má­nyoz­tam. Mivel jobb­ke­zes vagyok, ügyel­tem rá, hogy a jobb kezem­ben rela­tí­ve kevés dolog legyen bicik­li­zés köz­ben, ezért ebben volt a sza­tyor. A bal­ban pedig az eser­nyő. Az eser­nyőt én koráb­ban is vit­tem már magam­mal, ilyen­kor min­dig beakasz­tot­tam a kor­mány­ba, és végig­ve­zet­tem a vázon, hátul pedig rög­zí­tet­tem. Most, erre a 200 méter­re minek? — gon­dol­tam. A balos­nál tehát a hety­kén lógó eser­nyő (egy ere­de­ti Knirps, Regi­től kap­tam) tehe­tet­len­sé­ge foly­tán jobb­ra ren­dült. Mi volt ott? Az első kerék. Ami pont töké­le­tes ütem­ben rán­tot­ta kül­lői közé a “botot”. A kis sebes­ség­nek hála “áll­va estem el”, iga­zá­ból csak tökön­vág­tam magam a kor­mánnyal, majd ele­gán­san leszáll­tam oldal­ra, gyor­san körül­néz­ve, hogy hányan lát­ták a mutat­ványt. Regi hátát még pont lát­tam, előt­tem ment 20 méter­rel, majd­nem utol­ér­tem. Mögöt­tem egy magyar kolléga/szomszéd tel­jes csa­lád­ja érke­zett, de ezt már csak akkor tud­tam meg, ami­kor a kere­ket vizs­gál­va hal­lot­tam, hogy: Mit csi­nál a bácsi? Bicik­lit szerel.

Az eser­nyő és az első vil­la szkan­de­ré­ből előb­bi került ki győz­te­sen, utób­bi csú­nyán hát­ra­haj­lott, meg­aka­dá­lyoz­va a tovább­ha­la­dást. Egy dara­big pró­bál­gat­tam, hogy vissza tudom‑e rak­ni a kere­ket (nem), aztán fel­ad­tam. Egyik kezem­ben a brin­ga, másik­ban a kerék, a sza­tyor és az eser­nyő, hát­ra arcot csi­nál­tam, és vissza­men­tem a szer­víz­be. Ott már isme­rős­ként fogad­tak, és abban marad­tunk, hogy akkor majd hív­nak, ha kide­rül, mennyi az annyi. Új vil­la kell, az biz­tos, a töb­bi majd kiderül.

Így bicik­li­zem én az első mun­ka­na­po­mon sza­bad­ság után.

Kép for­rá­sa: Know Your Meme