Síszezon vége

Ma majd­nem elmen­tünk síel­ni, de helyet­te inkább a Land­es­mus­e­um­ban töl­töt­tük a dél­utánt. Ezzel hiva­ta­lo­san is lezárt­nak tekin­tem a 2017–18-as síszezont.

Ezen a télen baro­mi sokat síel­tünk. Ahhoz képest, hogy én 10 éve spor­tol­tam elő­ször télen (már­mint téli spor­tot űzni, úgy értem), sze­rin­tem iga­zán gya­kor­lott síző let­tem. Még min­dig ret­te­ne­te­sen megy, vala­hogy nincs hoz­zá érzé­kem, de a sok gya­kor­lás hatá­sá­ra sok­szor úgy érzem, hogy nem halok meg azon­nal. A buc­ká­kat nem sze­re­tem, de a jeges pályát sem, ha mere­dek, akkor aggó­dom, ha sokan van­nak, akkor fél­tem az embe­re­ket, ha keve­sen, akkor meg maga­mat. Egyéb­ként min­den körül­mé­nyek között szí­ve­sen síe­lek, ahogy ez ebből látható.

Az idei sze­zon­ban két fő- és néhány alsí­e­lé­sünk volt. Egy­szer egy hétig, másod­szor (pont a síszü­net­ben) 3 napot síel­tünk, mind­két­szer Saas-Fee­ben. (Ami ugyan­azt tud­ja, mint Zer­matt, csak csa­lád­ba­rá­tabb, kisebb, olcsóbb, mond­juk még min­dig elég drá­ga. A sze­zon­bér­let 222 frank, csak mon­dom.) Vol­tunk még Amden Wee­sen­ben is két­szer, ahol egy­szer lát­tuk a pályát, egy­szer meg akko­ra köd volt, hogy még a lécün­ket sem.

Sze­ret­nék mutat­ni három vide­ót. Az első hely­szí­ne Amden Wee­sen, ahol két pályát talál­tunk, az egyik tipi­kus liba­le­ge­lő, nagyon eny­he kék, olyan vic­cek­kel tar­kít­va, mint a pálya köze­pén elhe­lye­zett hüt­te. A másik sem mere­dek, viszont “fél­csö­vek­kel” (iga­zá­ból nyol­cad­csö­vek­kel) és ugra­tók­kal (!) van fel­sze­rel­ve. Itt tör­tént az első rög­zí­tett síbal­ese­tem éle­tem­ben. Nem kell sem­mi komoly­ra gon­dol­ni, men­tem az ugra­tó­kon, nagyon begyor­sul­tam (> 15 km/h), az utol­só előt­ti­nél fel­re­pül­tem nagyon magas­ra (> 15 cm), és az utol­só­nál jobb­nak lát­tam, hogy­ha biz­ton­sá­go­san elesem. Ez lát­szik e vide­ón, a bal olda­li pacát és az őt körül­ve­vő hófel­hőt kell néz­ni, az vol­tam én.

A követ­ke­ző videó előtt muta­tok egy képet, meg egy hát­tér­kép-gya­nús másikat.

Ez én vagyok, miu­tán a gye­re­kek az utol­só sízős napun­kon bemu­tat­tak egy új útvo­na­lat. Nico, a taná­ruk volt, hogy “vic­ces” legyen a síe­lés, néhány alka­lom­mal levit­te őket a pályá­ról, az erdő­be. Nem kell sem­mi veszé­lyes­re gon­dol­ni, 1%-os lej­tő, kita­po­sott útvo­nal, a gye­re­kek nagyon élvez­ték, és gond nél­kül átmen­tek. Mi viszont, nem 90 és 100 cm-es lécek­kel men­tünk, hanem nor­má­lis, fel­nőtt mére­tű­ek­kel. Emi­att aztán azo­kon a helye­ken, ahol ők simán tud­tak hóekéz­ni, mi nem tud­tunk fékez­ni, mert egy­sze­rű­en nem fért el “oldal­ra” a lécünk. Ami­kor egy job­bos kanyar­ban elém ugrott egy közön­sé­ges jege­nye­fe­nyő (Abi­es alba), nem tud­tam mást csi­nál­ni, mint fél­re­kap­ni a kor­mányt, és elte­rül­ni a szűz hóban. Regi is így járt, csak egy kicsit lej­jebb, egy szim­pa­ti­ku­sabb fánál. Ekkor kez­dett videózni.

Ez a kép lehet­ne egy ilyen moti­vá­ci­ós-csend­éle­tes hát­tér­kép. Szép faké­reg, a hát­tér­ben elmo­só­dott havas táj, gyö­nyö­rű. Az a paca megint csak én vagyok, és a len­ti videó meg­mu­tat­ja, hogyan jutot­tam el oda.

Azért hogy ne csak ilyen vide­ók­kal éges­sem magam, muta­tok egy jót is. Ez egy buc­kás ÉS jeges ÉS feke­te pálya, amin az utol­só nap utol­só csú­szá­sát tet­tem meg. Sokan azt hiszik, hogy Ilja Afa­nasz­je­vics Osz­ta­pen­ko esett le a talap­za­tá­ról, és vala­mi oltá­ri vélet­len (pont egy síléc­re esett) foly­tán síel, de nem, ez a dina­mi­kus és lej­tő­ér­zé­keny ember én vagyok. Pont ezen a pályán nem estem el egy­szer sem.

Síel­ni jó, és én nem adom fel soha. Egy­szer el fogok indul­ni egy ilyen ama­tőr síver­se­nyen, és ken­ter­be verem a 3–4 éves sváj­ci gyerekeket!