Viszlát, 2017!

Ez ilyen mun­kás poszt lesz, vigyá­zat!

Néhány órán belül vég­re véget ér ez az év, ami olyan volt, mint a Well­hel­lo-film (gy.k. #soha­vé­get­ne­mé­rős), bár a film mond­juk tava­lyi, az évről pedig éppen az imént írtam, hogy mind­járt véget ér. Jó hason­lat, ket­tes, leül­het!

Milyen volt 2017? Kemény.

A janu­ár jól kez­dő­dött, már­mint a leg­ele­jén. Min­den szép és jó volt, kel­le­mes tici­nói tele­lés után kel­le­mes züri­chi szil­vesz­ter, jó évkez­det. Elő­lép­tet­tek. 11-én egy bal­fék audis elütöt­te Regit a zeb­rán, és ez elég­gé rányom­ta a bélye­gét az azt köve­tő hetek­re, hóna­pok­ra. 20-án nem csak a lányok 6. szü­le­tés­nap­ját ünne­pel­tük, de Trump beik­ta­tá­sát is sirat­tuk. (Nem vagyok egy alt-right.)

A feb­ru­ár érde­kes volt. A pro­jek­ten dol­go­zó főnö­köm (iga­zá­ból főnök­asszony) a sem­mi­ből beje­len­tet­te, hogy elmegy a pro­jekt­ről, sőt, 10+ év után a bank­tól is. Az addig se kevés mun­ka egy han­gya­bo­ká­nyit több lett.

Már­ci­us­ban aztán elment a hölgy, és ki más kap­ta meg a sta­fé­tát, mint én. Ez azért volt jó, mert az addi­gi mun­kám mel­lé meg­kap­tam az övét, plusz nagy­já­ból ugyan­ak­kor elment a 60%-os PMO (pro­jekt­asszisz­tens) hölgy is a pro­jekt­ről, így már­ci­us­tól kezd­ve 2,6 FTE vol­tam egy sze­mély­ben. 24-én vol­tunk Bern­ben útle­ve­let csi­nál­tat­ni.

Az ápri­lis jó volt, mert tele volt mun­ka­szü­ne­ti napok­kal, viszont rossz volt, mert kezd­tem baro­mi­ra elfá­rad­ni. A pro­jekt addi­gi leg­na­gyobb release‑e volt a hónap köze­pén, mond­juk az sike­rült. Viszont elkez­dő­dött a füves (borí­tás, nem ciga­ret­ta) foci­sze­zon, rend­sze­re­sen fociz­tunk ebéd­idő­ben (ebéd helyett).

Május­ban kap­tam egy céges “kitün­te­tést”, a kar­ri­e­rem során az elsőt, ez mond­juk jól esett. Aztán a hónap végén kap­tam segít­sé­get a pro­jek­ten, ez is jó volt. Köz­ben jött a jó idő, egy­re jobb lett a kedv, bár nőtt a fáradt­ság. Vol­tam ott­hon 15 éves érett­sé­gi talál­ko­zón.

Júni­us­ban 33 let­tem, krisz­tu­si kor, nem tudom, ez most jó hír vagy sem. A pro­jek­ten kemény idő­szak volt, nem kap­tam jó híre­ket. Nagyon fárad­tam, vár­tam már a követ­ke­ző hóna­pot.

Júli­us­ban elő­ször a tör­té­ne­lem során három hétig sza­bad­sá­gon vol­tam. Bár elég nehe­zen indult (nem olyan egy­sze­rű átkap­csol­ni pihe­nés­be, ami­kor az ember elő­ző nap este 11-ig dol­go­zik, és haj­na­li 2‑kor arra ébred, hogy mit felej­tett még el), de nagyon jó volt. Olyan hosszú volt, hogy átnyúlt egé­szen augusz­tus­ba.

Augusz­tus­ban nem unat­koz­tam. Az első mun­ka­na­po­mon rög­tön este 8‑ig vol­tam benn, volt egy elég kemény pro­duc­ti­on issue-nk, amit aztán 3 nap alatt sike­rült meg­ol­da­ni. Meg­fo­gal­ma­zó­dott ben­nem, hogy én nem erről a pro­jekt­ről sze­ret­nék nyug­díj­ba men­ni, így szól­tam, hogy nekem ennyi elég volt.

Szep­tem­ber­ben meg­ta­lál­ták az utó­do­mat, aki­nek aztán a követ­ke­ző hóna­pok­ban sike­rült átad­nom a mun­ká­mat. Fogal­mam sincs, mi tör­tént a hónap­ban, biz­tos dol­goz­gat­tam egy kicsit.

Októ­ber­ben jött megint 2 hét sza­bad­ság, de itt már kicsit úgy vol­tam vele, hogy annyi­ra hasz­nos ilyen mun­ka köz­ben a sza­bad­ság, mint halott­nak a beön­tés. Szom­ba­ton men­tünk haza Magyar­or­szág­ra, végig­te­le­fo­nál­tam az utat, mert akkor volt egy nagy go-live. Vasár­nap 12 órát dol­goz­tam reg­gel hat­tól kezd­ve, Regi nem örült. Köz­ben inter­júz­tam a FIFÁ-hoz, aho­va fel­vet­tek, de vissza­mond­tam.

Novem­ber­ben elkezd­tem pszi­cho­ló­gus­hoz jár­ni, ez nagyon jó volt. Egy­re job­ban kivo­nul­tam a pro­jekt éle­té­ből, bár nagyon nehe­zen enged­tem el a dol­go­kat. A hónap végén átad­tam a mun­kát és a fele­lős­sé­get az utó­dom­nak. Köz­ben Regi 30 éves lett, ott­hon ünne­pel­tük egy elég­gé jól sike­rült buli­val.

Decem­ber­ben lezár­tam a dol­ga­i­mat, újra elkezd­tem azok­kal a fel­ada­ta­im­mal fog­lal­koz­ni (pl. inter­júz­ta­tás, pipe­line manag­ement), amik­re a pro­jekt mel­lett nem volt időm. Elköl­töz­tünk, aztán jött a kará­csony, és jöt­tek a roko­nok (anyós el, após jön, anyá­mék jön­nek, após el, mi el). A két ünnep között dol­goz­tam, nem sza­kad­tam meg. 30-án Saas-Fee-be utaz­tunk, ahon­nan eze­ket a soro­kat írom.

Mit várok 2018-tól a mun­ká­ban?

  • Keve­sebb túl­órát.
  • Keve­sebb (vagy leg­alább­is más) fele­lős­sé­get.
  • Több sza­bad­sá­got a mun­ká­ban.
  • PMP-re készü­lést, eset­leg egy újabb szint­lé­pést és elő­lép­te­tést.

BÚÉK!

Karácsonyi költözés

Elég ciki, de a leg­utób­bi köl­tö­zés­sel kap­cso­la­tos bejegy­zés óta (ami egyéb­ként arról szólt, hogy vég­re nem köl­töz­tünk 2014-ben) már két­szer is köl­töz­tünk. Szin­te hihe­tet­len, de a köl­tö­zés szem­pont­já­ból ese­mény­te­len 2014-es esz­ten­dőt egy szin­tén helyi­leg állan­dó 2015 követ­te. Hogy ezt ellen­sú­lyoz­zuk, tavaly elköl­töz­tünk Klo­ten­ből Zürich­be, idén (pon­to­sab­ban múlt héten) pedig a lakó­te­le­pen belül moz­dul­tunk nagy­já­ból 150 métert.

Tehát így nézett ki az #elmúlt10év:

  • 2007: Szi­get­ha­lom → Göd
  • 2008: Göd → Buda­pest, XXI. ker.
  • 2009: Buda­pest, XXI. ker. → Buda­pest, XIX. ker.
  • 2010: TbMLB­KÖ (Tető­tér-beépí­tés Miat­ti Laká­son Belü­li Köl­tö­zés — Össze­hú­zó­dás)
  • 2011: TbMLBKSz (Tető­tér-beépí­tés Miat­ti Laká­son Belü­li Köl­tö­zés — Szét­te­rü­lés)
  • 2012: Buda­pest → (Zürich →) Rafz
  • 2013: Rafz → Klo­ten
  • 2014: N/A
  • 2015: N/A
  • 2016: Klo­ten → Zürich
  • 2017: Zürich → Zürich (a ház­szá­mun­kat 29-cel csök­ken­tet­tük, az eme­let szá­mát viszont 2‑vel növel­tük)

Már akkor meg­fo­gal­ma­zó­dott ben­nünk, hogy az elő­ző lakás nem lesz a mi nyug­dí­jas éve­ink­nek tanú­ja, ami­kor az első lak­bért leemel­te a főbér­lő egy cso­por­tos besze­dé­si meg­bí­zás kere­te­in belül a bank­szám­lá­ról. Sem­mi ext­rá­ra nem kell gon­dol­ni, de a havi lak­bér­ből egyes afri­kai tör­zsek évszá­za­do­kon keresz­tül jut­ná­nak ele­gen­dő enni- és inni­va­ló­hoz, és marad­na még egy kevés taka­ré­kos­kod­ni. Szép lakás (újépí­té­sű, első beköl­tö­zők vol­tunk), nagy lakás (143 m2), váro­si lakás (ha Alt­stet­ten a züri­chi Kőbá­nya [BP, X. ker.], akkor Alb­is­rie­den nagy­já­ból Kis­pest [BP, XIX. ker.] job­bik felé­nek felel meg), drá­ga lakás — iyen egy­sze­rű. Nagy­já­ból az idei év ele­jé­től kezd­ve töl­töt­tük (főleg Regi) időnk egy­re jelen­té­ke­nyebb részét lakás­ke­re­sés­sel. Mivel nem akar­tunk a gye­re­kek­nek óvoda‑, majd később isko­la­vál­toz­ta­tást, ezért a keres­gé­lést egy zseb­ken­dő­nyi (attól függ, milyen nagyí­tás­sal nézi az ember a tér­ké­pet) terü­le­ten foly­tat­tuk. Ennek elő­se­gí­té­se érde­ké­ben én készí­tet­tem egy saját tér­ké­pet, ahol beje­löl­tem az osz­tály­tár­sak lak­he­lyét, hogy lehes­sen lát­ni, med­dig nyúj­tóz­kod­ha­tunk Züri­chen belül. Erre nagyon büsz­ke vagyok még most is.

Fel­irat­koz­tunk min­den­fé­le fil­te­rek­re a külön­bö­ző sváj­ci ingatlan.com-utánzatokon, gya­kor­la­ti­lag real-time moni­to­roz­tuk az alt­stet­te­ni-alb­is­rie­de­ni ingat­lan­kí­ná­la­tot. Nem volt vala­mi rózsás a hely­zet. Egy­részt a kör­nyé­ken nagyon sok a szö­vet­ke­ze­ti lakás (Zur­lin­den, Sonn­eng­ar­ten, Schön­heim — ezek vala­kik­nek biz­tos jelen­te­nek vala­mit), ami­ket kül­föl­di expat­ként nem egy­sze­rű meg­kap­ni. (Túl kevés a gye­rek; túl sokat kere­sünk; túl hoch a Deutsch, amit beszé­lünk.) Más­részt meg vala­hogy az embe­rek itt nem moco­rog­nak, mint­ha ez az Alb­is­rie­den elég­gé bejön­ne az itt­la­kók­nak, és nem nagyon akar­ná­nak elköl­töz­ni. (Végü­lis ez ránk is igaz.) Szó­val vár­tunk, vára­koz­tunk. Néha fel­csil­lant egy sudár remény­su­gár, néha meg­néz­tünk egy-egy lakást is. Talál­tunk olyat, ami­ben kb. 25 méter hosszú folyo­só volt, így ide­á­lis lett vol­na bow­lin­go­zás­hoz, lak­ni kevés­bé. Volt olyan, ami nyá­ron is olyan sötét volt, hogy zseb­lám­pá­val jár­ták végig az érdek­lő­dők a külön­bö­ző helyi­sé­ge­ket. Lát­tunk olyat, ami­nek a kony­ha­bú­to­ra idő­sebb (és hasz­nál­tabb) volt, mint mi mind­annyi­an, együtt­vé­ve. Aztán volt olyan is, ami szu­per volt, nagyon tet­szett, meg­pá­lyáz­tuk, támo­ga­tott min­ket az elő­ző bér­lő, de egy szom­széd beelő­zött min­ket, és még­sem mi kap­tuk meg.

Aztán októ­ber leg­vé­gén a lakó­te­lep app­ján (!) Regi talált egy apró­hir­de­tést, ami­ben pont egy olyan lakás­ra keres­tek Nach­mi­e­tert (utó­bér­lőt, aki átve­szi a lakást fel­mon­dá­si időn belül), ami­lyet mi keres­tünk. Írtunk is neki rög­vest, meg­néz­tük gyor­san, de már látat­lan­ban tud­tuk, hogy meg­pá­lyáz­zuk, mert ez kell. Így is tör­tént, hogy pár nap­ra rá meg­kap­juk a hírt, hogy nem kap­juk meg a lakást. Kb. ugyan­az tör­tént, mint koráb­ban, csak a recip­roka: most mi vol­tunk azok, aki­ket nem aján­lott a bér­lő (mert egy szom­széd ugrott rá a lakás­ra), viszont mi beelőz­tünk a főbér­lő­nél, de mivel a szom­széd volt ked­ve­zőbb hely­zet­ben, őket válasz­tot­ták. Fasza.

Aztán már novem­ber ele­je volt, ami­kor kide­rült, hogy vala­mi­ért vissza­lé­pett az aján­lott szom­széd, és miénk a lepat­ta­nó! Ez egy­részt jó, mert meg­sze­rez­tük a lakást, más­részt meg ezzel a pár napos csú­szás­sal pont azt érték el, hogy csak feb­ru­ár végé­vel mond­hat­tuk fel a mi kecón­kat. Ez pedig egy olyan aprócs­ka rizi­kót hor­do­zott magá­ban, hogy két hóna­pig kell két lakást pár­hu­za­mo­san fizet­nünk. Így mulat a magyar! Per­sze aztán nagyon hamar kide­rült, hogy nem lesz ez így, meg­hir­det­tük a mi laká­sun­kat (most mi keres­tünk Nach­mi­e­tert), jött egy cso­mó érdek­lő­dő, ket­ten pályáz­tak is, aztán sok egyez­te­tés és kava­rás után meg­egyez­tünk janu­ár köze­pé­ben, így lett a rémes 2 hónap átfe­dés­ből kényel­mes 2 hét.

Gya­kor­la­ti­lag a pozi­tív hír (hogy meg­kap­juk a lakást) pil­la­na­tá­tól kezd­ve indult maga a köl­töz­kö­dés aktu­sa. Regi elkez­dett Tót-mód­ra dobo­zol­ni: elpa­kol­ta a cset­re­sze­ket-lim­lo­mo­kat-bisz­ba­szo­kat, aztán növek­vő fon­tos­sá­gi sor­rend­ben egy­re több és több dol­got. Én első neki­fu­tás­ra szét­szed­tem a leg­na­gyobb pol­cos szek­rényt, ami­ben a leg­több dolog volt. Lesze­rel­tük az étke­ző­szek­rényt, ami­nek az alkat­ré­sze­it saját magá­ba gyö­mö­szöl­tük bele. Gya­kor­lott moz­du­la­tok­kal (har­mad­szor csi­nál­tam) szét­sze­rel­tem az ágyun­kat, így majd’ két hóna­pig alud­tunk a föl­dön (Tra­ins­pot­ting-nosz­tal­gia).

Szét­szed­tem — mit szét­szed­tem? — atom­ja­i­ra tör­tem és lese­lej­tez­tem a gye­re­kek con­fo­rá­más (fran­ci­a/­low-bud­get Ikea) eme­le­tes ágyát, így már ők is föl­dön alud­tak. Szét­sze­rel­tem az összes szek­rényt, ami nem volt akko­ra törés az éle­tünk­ben, mivel min­den ruhánk már így is bedo­bo­zol­va szen­der­gett a pin­cé­ben. Olyan serény vol­tam, hogy még azt a pár ike­ás össze­sze­re­lé­si útmu­ta­tót is kidob­tam, amik vélet­le­nül túl­él­ték azt, ami­kor az összes faj­tár­su­kat vit­tem el a sze­lek­tív­hul­la­dék-gyűj­tő­be — emi­att Regi csep­pet sem dicsért meg. Én maga­biz­tos vol­tam: az első hetek­ben nem felej­tet­tem el fel­ír­ni azt, hogy melyik csa­var­kész­let melyik szek­rény­hez tar­to­zik, csak később.

Idő­köz­ben sike­rült talál­ni köl­töz­te­tő­cé­get is: a meg­bíz­ha­tó Came­len Umzug GmbH-ra esett a válasz­tás, aki­ket a továb­bi­ak­ban nyu­god­tan nevez­he­tünk tevék­nek. Csü­tör­tök­re (dec. 21.) hív­tuk őket tud­va, hogy szer­dán dél­után kap­juk meg a kul­cso­kat. Szer­dán mun­ka után még moz­gó­sí­tot­tunk jóné­hány isme­rőst-bará­tot-kol­lé­gát, akik majd­nem este 11-ig segí­tet­tek nekünk átpa­kol­ni, fel­cuc­col­ni, össze­sze­rel­ni. Túl egy­sze­rű lett vol­na a dol­guk, ha nem keve­rem össze a búto­rok 90%-át, így aztán csak imád­koz­ni tud­tunk, hogy a szek­rény­ből szek­rény legyen, és ne bár­pult. Végül egyéb­ként min­den jól ala­kult, nagy­já­ból olyan búto­ro­kat épí­tet­tünk, ami­lye­ne­ket Älm­hult­ban elkép­zel­tek.

Csü­tör­tök reg­gel 8‑ra meg­ér­ke­zett a kara­ván. Három teve sora­ko­zott fel, akik­nek a nevét nem sike­rült meg­je­gyez­ni, de mint később kide­rült, kur­dok vol­tak mind. A tava­lyi köl­töz­kö­dés (amit egyéb­ként a vér­pro­fi Schäf­li Tran­sport AG inté­zett) igen magas­ra tet­te a lécet, szó­val nem vár­tam mást, mint hogy pro­fesszi­o­ná­li­san meg­old­ják azt a fel­ada­tot, misze­rint 150 métert moz­gat­nak néhány dobozt és bútort. El kell ismer­ni, fóli­á­zás­ban nagyon erő­sek vol­tak, úgy befoll­pac­koz­tak néhány kisebb bútort, hogy alig fér­tek ki vele az ajtón. Cse­ré­be viszont ret­ten­tő ráérő­sen és ama­tőr módon tevé­keny­ked­tek. A meg­ér­ke­zé­sük első per­cé­ben tör­ték ki a húz­ha­tó-tol­ha­tó négy­ke­re­kű kis­ko­csi­juk egyik kere­két, amit így nem is tud­tak egy­ál­ta­lán hasz­nál­ni. A fote­lünk­kel sike­rült egy akko­ra karis­to­lást ejte­ni­ük a nap­pa­li kel­lős köze­pén, amit még az Uet­li­berg (züri­chi Gel­lért-hegy) tete­jé­ről is lát­ni. Egyi­kő­jük, akit nevez­zünk csak Főte­vé­nek, az idő jelen­tős részét a teher­au­tó­ban való ücsör­gés­sel és dohány­zás­sal töl­töt­te. Mind­egy, olcsó tevé­nek rossz a húsa, tart­ja a kurd köz­mon­dás, és ez tény­leg így van.

Csü­tör­tök dél­után 3‑kor végez­tünk a köl­tö­zés kemé­nyebb, fizi­kai részé­vel. Ekkor­ra a búto­rok majd mind­egyi­ke abban a szo­bá­ban fog­lalt helyet — a sze­ren­csé­seb­bek össze­sze­rel­ve, a kevés­bé sze­ren­csé­sek lap­ra sze­rel­ten ago­ni­zál­va -, aho­va azt meg­ál­mod­tuk. A dobo­zo­kat nehéz­sé­gük­nek meg­fe­le­lő­en 3–4‑5 eme­le­tes kupa­cok­ba ren­dez­tük, szi­go­rú­an ügyel­ve arra, hogy a poha­rak­kal teli “FRAGILE” fel­ira­tú legyen leg­alul, fölöt­te pedig a töb­bi, sor­rend­ben a súly­zós, a köny­ves, és a szer­szá­mok­kal teli. A nap végé­re már min­den­ki az új lakás­ban aludt, és nem­hogy mat­ra­con, de ágy­ban (!).

Pén­te­ken (dec. 22.) tovább folyt a kido­bo­zo­lás és sze­re­lés. Két szek­rény­nek kidob­tam a hát­lap­ját, mert annyi­ra rossz álla­pot­ba került az ike­ás papun­dek­li, hogy az már nekem is vál­lal­ha­tat­lan volt. Hát­lap nem lévén a szek­ré­nyek meg­le­he­tő­sen sta­bi­lak vol­tak, ami­kor az ember komo­lyab­ban rájuk nézett, akkor egy kis­sé meg­inog­tak.

Ter­mé­sze­te­sen igé­nyes mér­nök­em­ber vagyok, így négy darab egy­fran­kos ike­ás fém kereszt­léc segít­sé­gé­vel min­den szek­rényt úgy sta­bi­li­zál­tam, hogy az vizu­á­li­san is kielé­gí­tő legyen: csu­kott ajtók­nál egy­ál­ta­lán nem lát­szik, mennyi­re orde­ná­ré gányo­lást csi­nál­tam. A cél szen­te­sí­ti az esz­közt.

Szom­ba­ton (dec. 23.) emlé­ke­im sze­rint az utol­só dobo­zok­kal vég­zett Regi, köz­ben én halált meg­ve­tő bátor­ság­gal vil­lany­sze­rel­tem. A ked­venc részem ilyen­kor min­dig az, ami­kor elfe­lej­tem lekap­csol­ni a biz­to­sí­té­kot, és ez akkor derül ki, ami­kor a kezem­ben (már­mint a fog­la­lat­ban, ter­mé­sze­te­sen) fel­gyul­lad a vil­lany­kör­te. Ezt leszá­mít­va ez a mér­nö­ki fel­adat is gond nél­kül vég­ző­dött.

Vasár­nap (dec. 24.) csak óva­to­san moz­go­lód­tunk (ld. kará­csony). Hogy oda­fi­gyel­jek a szom­szé­dok­ra és a velük való kor­rekt viszony­ra, ezért ekkor rak­tam fel a képe­ket a fal­ra. Azóta mond­juk nem köszön­nek.

Így érke­zett el a kará­csony. Egye­sek sze­rint olyan álla­pot­ban van a lakás, mint­ha már évek óta itt lak­nánk. Ezt jó jel­nek vesszük.

Jövő­re nem ter­ve­zünk köl­tö­zést. De leg­alább­is nem a tevék­kel.

Foci 2017-ben

Mit is írtam tavaly?

Gimi­ben sokat fociz­tak froc­liz­tak a bará­ta­im, hogy olyan kevés gólt rúgok, hogy egy kézen meg lehet szá­mol­ni. Iga­zuk volt. Idén hát meg­szá­mol­tam, hogy hány gólt rúg­tam.

Ez pedig immá­ron hagyo­mány, mert idén is így tet­tem. Sőt, ebben az évben továb­bi ada­tok­kal bőví­tet­tem a sta­tisz­ti­kát: azt is fel­je­gyez­tem, hogy milyen össze­ál­lí­tás­ban (hány játé­kos az egyik és a másik csa­pat­ban) fociz­tam.

Foci 2017-ben

Idén 56 alka­lom­mal ját­szot­tam össze­sen 108 “meccset”. Meccs­nek hív­tam min­den alkal­mat, ami­kor leg­alább 5 per­cig ját­szot­tunk egy adott össze­ál­lí­tás­ban. Össze­sen 98 gólt sze­rez­tem (1,75 gól napon­ta, 0,91 gól meccsen­ként). Ez Messi‑i (messzi) magas­ság­nak tűnik, de tegyük azért hoz­zá, hogy sok meccs volt terem­ben is (és egy­szer idén műfü­vön fociz­tam). A borí­tá­son­kén­ti sta­tisz­ti­ka a követ­ke­ző:

Borí­tás Nap Meccs Gól Arány (napon­ta / meccsen­ként)
műfü­ves 1 2 5 5 / 2,5
füves 28 63 21 0,75 / 0,33
terem 27 43 72 2,67 / 1,67

A lényeg a fű, már­mint a fut­ball­ban, ugye. Elég­gé szo­mo­rú a hely­zet: a tava­lyi szár­nya­lást idén vissza­fo­gott sze­rep­lés követ­te. Az a kiug­rás egy igen nevet­sé­ges 2v2 “meccs” volt, ha azt leszá­mí­ta­nám … de inkább nem teszem.

Fű 2017

Terem­ben már jobb volt a hely­zet, de azért itt is elő­for­dult, hogy nem rúg­tam gólt! Terem­ben! Még ilyet! Már­mint nehogy már még ilyen legyen! Ejnye!

Terem 2017

Némi kom­ment:
* Kinn leg­gyak­rab­ban 7 a 7 ellen ját­szot­tunk, benn pedig 4 a 4 ellen.
* Leg­gól­erő­sebb — ha a 2v2 bohóc­ko­dást nem vesszük — 4v4-ben vol­tam, ami nem meg­le­pe­tés, mert ugye ez terem­ben volt. Füvön 4v5-ben (ember­hát­rány­ban!) egy meccset ját­szot­tam, és két gólt lőt­tem.
* Egé­szen elké­pesz­tő, de mind a nyolc 6v6-os meccsen kép­te­len vol­tam gólt lőni.
* Ami pedig tény­leg fura, az az, hogy ember­előny­ben (ami­kor az ellen­fél­nél keve­seb­ben jászot­tak, mint a csa­pa­tom­ban) ará­nya­i­ban keve­sebb gólt rúg­tam, mint egyen­lő lét­szám­nál.

Idén nem jött össze a FC VBZ, de jövő­re a PMP mel­lé bele kell fér­nie!

A kerékcsere

Beve­ze­tés #1
F. Regi­na (aki később fér­je­zett nevén, M. Regi­na­ként foly­tat­ta pálya­fu­tá­sát) gödi lakos Suzu­ki Swift típu­sú gép­jár­mű­vét 2007 tava­szán elvit­te kerék­cse­ré­re. Regi­na az alka­lom­hoz illő öltö­ze­tet viselt: kis nyá­ri ruhács­ka, szan­dál, nap­szem­üveg. Idő­pont­ja volt, és mivel nem sze­ret kés­ni, ezért már 5 perc­cel koráb­ban meg­ér­ke­zett a garázs­ba. Szé­pen bepar­kolt, leál­lí­tot­ta a motort, sebes­ség­ben hagy­ta az autót, behúz­ta a kézi­fé­ket, kiszállt, köszönt. A melós úr is ille­del­me­sen köszönt, bené­zett a hát­só ülés­re, majd a cso­mag­tar­tó­ba is, mind­ket­tőt üres­nek talál­ta. Regi­ná­hoz for­dult, és meg­kér­dez­te:
— És hol van­nak a nyá­ri gumik?
— Ja, azo­kat hoz­ni kell?

Beve­ze­tés #2
Elő­ző tör­té­ne­tünk hőse, aki immá­ron M. Regi­na (szül. F. Regi­na) klo­te­ni lakos kerék­cse­ré­re vit­te Audi A4 Avant típu­sú gép­jár­mű­vét vala­mi­kor 2013-ban. Kere­kek bepa­kol­va, öltö­zet a fel­adat­hoz és a közön­ség­hez iga­zít­va. Par­ko­lás, kiszál­lás, séta a mun­ka­fel­vé­te­li pult­hoz. Saj­nos a műhely pad­ló­ja min­den­fé­le olaj­fol­tok­kal volt tar­kít­va, az egyik ilye­nen Regi­na meg­csú­szott, a feszül­ten figye­lő sza­kik előtt elő­ször csi­nált egy dup­la leszúrt Ritt­ber­gert, majd hanyatt esett.

(…)

Ami­kor Regi eze­ket a szto­ri­kat évek­kel ezelőtt össze­hoz­ta, majd elme­sél­te, akkor nem hit­tem vol­na, hogy a csa­lád­ban kerék­cse­re témá­ban lehet­ne ennél erő­seb­bet össze­hoz­ni. Aztán eljött a hét­fői nap.

Októ­ber 29‑e egy csen­des vasár­nap este volt. Kap­tam egy hír­le­ve­let a koráb­ban már emlí­tett nem túl messzi szer­víz­től, hogy vegyek új Audit, vagy ha már spúr vagyok, leg­alább kerék­cse­ré­re men­jek. Az ötlet nem rossz (már­mint az utób­bi), mivel las­san kez­de­tét vet­te a sváj­ci ősz­tél. Mivel 2017 van, az idő­pont­fog­la­lás egy pöpec online tool kere­te­in belül tör­tént, lehe­tett válasz­ta­ni napot, órát, per­cet, meg­ad­ni az autót stb. Tanul­va a koráb­bi ese­tek­ből a kere­ke­ket már tavasszal a szer­víz kerék­ho­te­lé­ben helyez­tet­tük el, így aztán se elvesz­te­ni, se ott­hon hagy­ni nem tud­tuk. Hogy vélet­le­nül se felejt­sem el az idő­pon­tot (jegyez­zük meg: hét­fő, 15:00!), csi­nál­tam magam­nak goog­le-ös emlé­kez­te­tőt, nap­tár­be­jegy­zést Out­lo­ok­ba, illet­ve az olds­cho­ol papír ala­pú nap­tár­ba is beír­tam, hogy kerék­cse­re.

Eljött a hét­fő. Reg­gel még talán be is jelen­tet­tem az ott­ho­ni plé­num előtt (szerk.: ekkor Regi már nem volt ott­hon), hogy dél­után viszem a kocsit kerék­cse­ré­re. Elmen­tem dol­goz­ni bicik­li­vel (a 300 méter az még­is­csak 300 méter). Köz­ben az aláb­bi üze­net fölött sik­lott át a tekin­te­tem.

Halad­tak tovább az órák, volt egy mee­tin­gem egy­től, ami miatt kés­tem a követ­ke­ző­ről, ami ket­tő­kor kez­dő­dött, ami miatt kés­tem a fél hár­mas­ról. Viszont, tud­va a pri­o­ri­tá­so­kat, itt már a kez­dést köve­tő­en beje­len­tet­tem, hogy nekem halaszt­ha­tat­lan teen­dő­im van­nak, szó­val három előtt lép­nem kell. Sike­rült is elsza­kad­nom ked­ves kol­lé­gá­im­tól, rohan­tam le a bicik­li­tá­ro­ló­hoz, hogy gyor­san haza­te­ker­jek, hogy gyor­san elvi­gyem a kocsit. Ekkor hívott Regi:

Regi: El tud­nád gyor­san kül­de­ni az IKEA Family Card vonal­kó­dun­kat?
Laci: Roha­nok haza, nem ér rá 10 perc múl­va, mikor vég­zek? (szerk.: nem mond­tam, hogy miért roha­nok és mivel vég­zek!)
Regi: Itt vagyok a pénz­tár­nál.
Laci: OK, kül­döm.

Elküld­tem a scre­ens­ho­to­kat, robog­tam haza­fe­lé. Köz­ben fel­hív­tam tele­fo­non Évit (lö anyós), hogy dob­ja le nekem a slussz­kul­csot. Haza­ér­tem, beáll­tam a terasz alá, fel­vet­tem az “elka­pom a kul­csot, de baro­mi ügye­sen, hogy ne ejt­sem el, de el se tör­jön a kezem” pózt. Évi kiha­jolt, és leszólt:

Nincs itt a kulcs, Regi elvit­te a kocsit.

Arcom:
Arcom

Gyor­san fel­hív­tam Regit, gon­dol­tam, akkor most jön az, amit a BTK “ver­bá­lis csa­lá­don belü­li erő­szak mobil­kom­mu­ni­ká­ci­ós esz­köz­zel” cím­szó alatt defi­ni­ál.

(…)

Meg­be­szél­tük a dol­got. Utá­na gyor­san elbi­cik­liz­tem a szer­víz­be, és elmond­tam, hogy igen, én vagyok az, aki bicik­li­vel, autó nél­kül jön kerék­cse­ré­re. Meg­ér­tő­ek vol­tak, mivel néme­tül beszél­tem.

Miu­tán ez lezaj­lott, ren­dez­tünk egy gyors post mor­te­met, hogy mi ment fél­re. Én 100%-ig maga­biz­tos vol­tam, hiszen min­den infor­má­ci­ót min­den­ki­vel meg­osz­tot­tam, gon­dol­tam.

Azért kide­rült pár tur­pis­ság:

  1. reg­gel azt mond­tam, fél négy­re viszem a kocsit;
  2. a nap­tár­ba négyet írtam, Regi ekko­ra már haza­ért;
  3. Regi indu­lás előtt pont bele­írt ugyan­eb­be a nap­tár­ba, a mat­ri­cá­tól 5 cen­ti­re, de nem vet­te ész­re a bejegy­zé­se­met.

Szó­val itt tar­tunk most, szom­bat­ra kap­tunk új idő­pon­tot, ami­kor Évi pró­bál majd sze­ren­csét a kere­kek­kel és a gye­re­kek­kel. Lehet, hogy abból még jobb szto­ri lesz?

Versek

A 15 éves érett­sé­gi talál­ko­zó mar­gó­já­ra.

Négy­so­ro­sok, avagy
“Jaj, milyen leverõ!”

2002.05.09.

Szó­val az úgy tör­tént… Nagyon unat­koz­tunk német órán, köz­vet­le­nül iro­da­lom után, és azon gon­dol­koz­tunk, Örkény Bal­la­da a köl­té­szet hatal­má­ról címû egy­per­ce­sé­ben mi lehe­tett az az omi­nó­zus négy sor, amitõl a tele­fon­fül­ke elment kor­zóz­ni. Ezek szü­let­tek:

Opus 1
Kis­ku­tya, gye­re ide,
Kis bar­na éle­tem­nek értel­me,
Gye­re men­jünk, játsszunk bar­nát!
De hát neki se lába, se keze!

Opus 2
A Nap meleg suga­ra­kat hányt.
A Föld más­na­po­san pör­gött.
A Tej­út csil­la­gai sár­ba tapad­tak.
Az Egye­tem magá­ba ros­kadt.

Opus 3
Olmo­san lép­tem, fagyott
Szí­ve­men a gyö­nyör, kopott
Kabá­tom reme­gett. aggott
Fejem dért vetett, lel­kem elve­szett.

Opus 4
Végig néz­tem, ahogy szen­ved,
Érez­tem, szin­te szét­re­ped a cson­tom
Tudom, hogy rossz most a ked­ved
Jó lett vol­na ez, ha el nem ron­tom…

Opus 5
Sar­kon for­dult, vissza se nézett,
Cipõ­sar­ka tom­pán kopo­gott szí­ve­men.
Lát­tam, árnyé­ka éle­tem­re lépett.
Moso­lya átre­pült sze­gény neve­men.

Opus 6
Szo­mo­rú vagyok,
Kur­vá­ra.
Nem vagyok bol­dog,
Kur­vá­ra?

Ghy­czy Dénes: Csi­ká­gó
Csat­tan a csi­kó hátán az ostor,
Galop­pol heve­sen a hideg beto­non -
Cset­tint a jó kol­bász sza­gá­ra:
Csi­ká­gó a hely neve, nem magyar föld hatá­ra!
2002.05.09.

Mar­kert Lász­ló: Napó­le­on
Sok a pat­kány,
Csak rág­nak s rág­nak.
Maguk után pisz­kot és beteg­sé­get hagy­nak,
Bocsá­nat nekik!
Nem értik…
Nem ért­he­tik…
2001.

Ghy­czy Dénes — Mar­kert Lász­ló: Falak
Ismér­ved s nem is érted: val­lás,
Szük­sé­ged, de nem is kér­ted: illem,
Fon­tosb, mint bár­mi más: a hal­lás,
Az idõ: illan, sze­med: csil­lan, pszt!

Fog­tad a mások hideg kezét.
Nem értet­ted, miként e világ.
Mint Ulysses, *ni indult ezért
S nem értet­te õ sem, mi rág.

Miért a jobb sors, miért min­den?
Minek val­lás összes szin­ten?
Éle­tem célt önma­ga talál?

Med­dig ömlik meggy­pi­ros vérem?
Tegyem a rend­szert, vagy csak néz­zem?
Meg­vál­tá­som­nak neve: halál?
2002.

Mar­kert Lász­ló: Kont­ra
(len­dü­le­te­sen olvas­va)
Csepp, cse­vap, hop, hále, ho, ho, cse­vap, pap!
2002.03.26.

5.
(válo­ga­tás a 4‑es szö­veggyûj­te­ménybõl)
A vál­la­mon, hal­lom, anyám töb­bet akar!
Kali­bán nyel­vem­nek bûn halál len­ni s így ezt, amit a Mes­ter is.
Indul a nagyí­tó­üveg húsa s hanyatt nyú­lok.
2002.05.02.

Mar­kert Lász­ló — Ghy­czy Dénes: Cím nél­kü­li vers
Csö­pögõ csa­pok­nak cson­ka csonk­ja csak!
Szé­delgõ szél­ben sza­na-szét szab­dal­ta­lak.

Sóhaj­tok, segít­sél, soha­sem sírok!
Suso­gós, sely­pítõ sirá­lyok sáj­ja­tok!
2002.05.02.

Mar­kert Lász­ló — Ghy­czy Dénes: Máju­si roha­nás
A pad­ban ült fejébõl kiné­zett.
Meg­der­medt köröt­te a levegõ.
Tud­ta, érez­te, hit­te, hogy
Pon­tok­kal, de bejut!

Nem jutott be.
Újabb elve­szett-fonott elme!
A közöny, mint írja Camus,
Mind csak itt van, nin­csen más.

Ez a vers egy csa­pon­gás,
Iro­da­lom­nak nagy csa­pás,
Nem csa­lás, nem ámí­tás,
Bol­ha­cir­kusz az élet, sem­mi más.
2002.05.03.

Mar­kert Lász­ló — Ghy­czy Dénes: Német vers
(e’õ­sen ‘accsol­va és a sza­va­kat hasít­va)
Groß im Dun­keln gaben sagen kön­nen
Zum Frühs­tück alle geges­sen hab­en kön­nen müs­sen
Fre­itag, Sam­stag ist nur abse­ichts Nietz­sche kön­nen geben
Und so viel kön­nen wer­den, kön­nen!
2002.05.03.

Mar­kert Lász­ló: Fran­cia vers
Je te lafeau
Cher­cher la Feau
Un deux perié
En j’á­me perié

Nous e m’e­i­me!

(fone­ti­ku­san)
Zsö tö láfó
Sers­é­lá­fó
Ön dö perí
En zsám perí

Nu zö mömí!
2002.05.03.

10 év, 5 év

Úgy lát­szik, most ilyen idő­szak van, kont­ent nuku, évfor­du­ló++.

10 éve és 2 nap­ja meg­tud­tam, hogy nem kapok meg egy MBA-ösz­tön­dí­jat Ame­ri­ká­ba. Ettől mély depresszi­ó­ba zuhan­tam, és mint az egy iga­zi magyar ember­hez illik, bána­to­mat alko­hol­ba foj­tot­tam. Volt egy BME‑s buli az E épü­let­ben, ahol hogy, hogy nem, Regi­vel beszél­ge­tés­be ele­gyed­tünk. Olyan jól elbe­szél­get­tünk, hogy ez egé­szen áthú­zó­dott május 4‑ére. Meg­egyez­tünk, hogy talál­ko­zunk más­nap (május 5.), és ott hiva­ta­los for­má­ban is közöl­tük egy­más­sal, hogy mi most járunk. Ennek pont ma 10 éve.

5 éve és 1 nap­ja ilyen­kor nagy készü­lő­dés­ben volt a csa­lád. Én jól beike­áz­tam, bará­ta­im segít­sé­gé­vel vala­hogy haza­cuc­col­tam két mázsa Vej­ne­möj­nent és Kale­va­lát lap­ra sze­rel­ve, és esté­től haj­na­lig azzal vol­tam elfog­lal­va, hogy a szek­ré­nyek­ből ágyat, az ágyak­ból asz­talt esz­ká­bál­jak. (Rela­tí­ve jól sike­rült.) Köz­ben Regi Wekk­ker­lén az utol­só (jubi­le­u­mi 100.) dobozt pakol­ta tele, este kocsi­ba vág­ta a gye­re­ke­ket, hogy meg­in­dul­ja­nak nyu­gat­nak. Május 5‑én reg­gel 7 körül értek Rafz-ba. Ennek pont ma 5 éve.

Szó­val a mai nap­pal kezd­ve Regi­vel töb­bet éltünk együtt Svájc­ban, mint Magyar­or­szá­gon. Nem sem­mi.

10 éves a blog!

Elké­pesz­tő mér­föld­kő­höz érkez­tünk: nap­ra pon­to­san 10 éve írtam elő­ször ebbe a blog­ba! Gyor­san olvas­suk is el, mi volt akkor: Új blog, új post!

Mi vál­to­zott azóta:

  • Van apu­kám –> nincs apu­kám :(
  • Facér –> Regi, Kata, Zizi
  • Szi­get­ha­lom, HU –> Zürich, CH (és köz­ben Göd, Buda­pest, Rafz, Klo­ten)
  • 95 kg –> 85 kg (és köz­ben vol­tam 75 is)
  • 178 cm –> 178,5 cm (mert Regi 178, így muszáj volt nőnöm)
  • Ötöd­éves, vég­zős hall­ga­tó @ BME-VIK –> Pro­ject Mana­ger @ EPAM

Lesz‑e még 10 éve markert.hu, és ha igen, ír‑e majd bele Kata és Zizi? Kín­zó kér­dé­sek.

Szervízben

A minap (iga­zá­ból sze­rin­tem egy hónap­ja, csak lus­ta vagyok) kigyul­ladt az autó­ban a “ser­vi­ce due” fel­irat, és mit volt mit ten­ni, beje­lent­kez­tünk (Regi jelent­ke­zett be) szer­víz­re. Sem­mi ext­ra, 80’000 km körül járunk, és eltelt egy újabb év.

Egy ked­di napon reg­gel nyolc órá­ra vol­tam hiva­ta­los a köze­li AMAG (ez a sváj­ci Por­sche Hun­gá­ria) kiren­delt­ség­be. Nem kis túra ez, a mel­lé­kelt raj­zon jól lát­szó­dik, micso­da távol­sá­gok­ról van itt szó.

Kicsit kés­tem, mert 7:57 körül lép­tem ki a lakás­ból. Lepar­kol­tam a szer­víz előtt, bemen­tem, beje­lent­kez­tem. Az egyik szer­vi­zes úr szin­te azon­nal foga­dott, hellyel kínált, és elkez­dő­dött a tár­gya­lás. Ilyen­kor szé­pen végig­me­gyünk egy lis­tán, mit cse­rél­nek, mi mennyi­be fog fáj­ni, mi van ingyen (pl. a mosás és a taka­rí­tás!). Akár­mit kérek, min­dig 1000 frank körül jön ki, úgy­hogy én ilyen­kor csak fáj­dal­ma­san hara­pom a szá­mat belül­ről. (Egyéb­ként végig néme­tül beszél­tünk, “hoch­deutsch-ul”. Az albán-sváj­ci úrnak nagyon gyön­gyö­zött a hom­lo­ka, mert ilyen­kor nem svic­cel­het.) Azt hit­tem, hogy végez­tünk, de nem, fel­hí­vott még vala­kit a back offi­ce-ban, és komo­lyan tár­gyal­ni kez­dett. Mivel ez már svic­cül volt, csak a kötő h‑kat értet­tem. Gyor­san vége lett a hívás­nak, és jó híre­ket kap­tam: mivel meg­bíz­ha­tó (és balek) ügy­fél vagyok, ezért nem kell 5‑re vissza­ér­nem, hogy hely­ben fizes­sek, hanem kül­dik majd a szám­lát és a csek­ket pos­tán, plusz később is elhoz­ha­tom az autót. Hop­pá, meg vagyok becsül­ve ren­de­sen. Meg­kö­szön­tem, végü­lis minél később adom ki a pénzt, annál töb­bet kama­to­zik nálam. (Mond­juk Svájc­ban, a nega­tív kamat­láb orszá­gá­ban, lehet, hogy ez hülye­ség.) Megint elját­szot­tuk a szo­ká­sos játé­kot (Kérek‑e jegyet? — Nem, itt dol­go­zom a sar­kon túl. — Hehe, az közel van.), aztán besé­tál­tam dol­goz­ni.

Fél hat körül indul­tam a kocsi­ért. 5 perc alatt oda­ér­tem, és gyor­san meg is kap­tam a kul­csot. Hogyan? Ez egy nagyon érde­kes pro­cessz. Mivel meg­bíz­ha­tó ügy­fél vagyok, ezért nem kell hely­ben fizet­nem, és nyit­va­tar­tá­si időn túl is el tudom hoz­ni a kocsit. Ehhez be kell men­ni az elő­tér­be (ami nyit­va van), ahol van egy ún. kulcs­ki­adó auto­ma­ta. Itt az ember­nek be kell adnia egy kódot, és akkor a gép kikö­pi a kul­csot. Namár­most. Nem aka­rok bele­men­ni a rész­le­tek­be, mert még­is­csak magya­rok is olvas­sák ezt a blo­got (a sváj­ci kol­lé­gák sokat rek­la­mál­nak, hogy milyen unal­mas), de legyen elég annyi, hogy a kód, amit adtak, igen egy­sze­rű­en kide­ri­vál­ha­tó az autó tulaj­do­no­sá­ból. Ez azért is vic­ces, mert a kocsi­ban az anyós­ülé­sen ott van a for­gal­mi enge­dély is, ami kb. adás­vé­tel ese­tén simán gaz­dát cse­rél. Ez a gya­kor­lat­ban annyit jelent, hogy ha nálad van az autó, a kul­csa és a for­gal­mi­ja, akkor 1.) a tied 2.) most vet­ted, és viszed átirat­ni 3.) most lop­tad, és viszed átirat­ni. Mind­egy, itt ez simán bele­fér. Beül­tem a kocsi­ba, szé­pen leta­ka­rí­tot­ták belül és lemos­ták kívül. Per­sze sike­rült a hát­só ülé­se­ket lehajt­va hagy­ni, raj­ta a kihaj­to­ga­tott ike­ás dobo­zok (mert kere­ke­ket is hoz­tam cse­ré­re), nyil­ván annyi eszük már nem volt, hogy ott is kipor­szí­vóz­za­nak. A kül­ső mosás­ról meg annyit, hogy fél óra múl­va kez­dett esni az eső.

Vissza­men­tem az iro­dá­hoz, lepar­kol­tam szé­pen, dol­goz­tam még egy kicsit, és utá­na ele­gán­san haza­haj­tot­tam a kocsi­val. Így köz­le­ke­dik egy iga­zi úr!

Éljenek a (svájci) nők!

A nem­zet­kö­zi nőnap alkal­má­ból sze­ret­ném meg­osz­ta­ni azt az óvo­dai fel­ada­tot, amit a gye­re­kek kap­tak. Vala­hogy ez annyi­ra sváj­ci, hogy nem is kell nagyon magya­rá­zat hoz­zá.

Mit csi­nál apa?

Apa autót vezet, tele­fo­nál (biz­tos vala­mi fon­tos mee­ting, mert öltöny­ben-nyak­ken­dő­ben van), foci­zik, túrá­zik, síel (ver­seny­sze­rű­en), kávé­zik (kis­ujj!), úszik, olvas (mert ő tud).

Mit csi­nál anya?

Eköz­ben anya éne­kel (kara­oke?), főz, sütit süt (biz­tos jön haza apa), kite­re­ge­ti a ruhá­kat, moso­gat (az az arc!), varr, vasal (nagyon mókás ez a tevé­keny­ség), bevá­sá­rol.

A lényeg, hogy min­den­ki tud­ja, hol a helye!

Regi balesete

A téma ezút­tal komoly, de mi még­is vic­ce­sen pró­bál­juk meg­örö­kí­te­ni.” Regi

2017. janu­ár 11., szer­da, Ágo­ta nap­ja volt (az Agá­ták­ról, Bal­ta­zá­rok­ról, Hono­rá­ták­ról, Szal­vi­ák­ról, Taszi­lók­ról, Téze­u­szok­ról, Vazu­lok­ról és Zsá­lyák­ról se feled­kez­zünk meg). A nap korán indult: Regi hete­dik mun­ka­nap­já­ra készült az új mun­ka­he­lyén, és mivel Küs­nacht­ba jár, ezért 6 körül kelt. Három­ne­gyed 7 körül már én is kiká­szá­lód­tam az ágy­ból, fel­vet­tem meleg mamu­szo­mat, és a reg­ge­li­hez készü­lőd­tem. Regi idő­köz­ben vég­zett a für­dő­ben, fel­öl­tö­zött, meg­it­ta a reg­ge­li narancs­le­vét, és 7 körül elin­dult dol­goz­ni. A gye­re­kek ezután nem sok­kal ébred­tek, én már a pirí­tó­sa­im­mal fog­la­la­tos­kod­tam, ami­kor ők még álmo­san pis­log­tak az asz­tal­nál.

7:08-kor csön­gött a tele­fo­nom. Regi hívott, 12 másod­per­cig beszél­tünk.

Regi (sír­va): Elütött egy autó!
Laci: Elütött egy autó? Hol vagy?
Regi: A Rau­tist­ras­sé­nál.
Laci: Megyek! (tele­font lerak) Bassza meg!

A gye­re­kek is hal­lot­ták a beszél­ge­tést, mi maradt meg nekik ebből? “Apa azt mond­ta, hogy bassza meg.” Meg vala­mi anyu­val van.

Lerúg­tam a mamu­szo­kat, kibúj­tam a pizsa­mám­ból, kb. más­fél perc alatt fel­öl­töz­tem. (A fog­mo­sás és a borot­vál­ko­zás kima­radt, sőt, még a kon­takt­len­csé­ket se rak­tam be — marad­tam szem­üveg­ben!) A Rau­tist­ras­se nem egy messzi cél­pont, konk­ré­tan az az első utca a lakó­te­lep szé­lén, és az egyet­len zeb­ra, amin Regi az egész út alatt átkel.

Nem vagyok egy nagy futó (ld. a focis posz­tot korább­ról), ezt a 200 métert még­is sike­rült két perc alatt meg­ten­nem. (Hó volt meg jég.) Oda­ér­tem a tett szín­he­lyé­re, köze­lít­sünk is rá job­ban.

Van itt egy zeb­ra, pár­hu­za­mo­san a Flurstras­sén, a Rau­tist­ras­sén át. Közé­pen kis pihe­nő, ahol a nyug­dí­ja­sok meg­vár­hat­ják a máso­dik zöl­det, ha bera­gad­tak az első­nél. Itt kelt át Regi a zöld lám­pá­já­nál, miköz­ben a pár­hu­za­mo­san hala­dó autó­sok — a kanya­ro­dók is — tele­zöld­del halad­hat­nak. Ilyen­kor a kanya­ro­dó söfő­rök­nek el kell enged­ni­ük az egye­ne­sen hala­dó autós­tár­sa­kat, és per­sze a gya­lo­go­so­kat is. Egy feke­te Audi­val köz­le­ke­dő úr éppen a Flurstras­sé­ról kanya­ro­dott a Rau­tist­ras­sé­ra, és vala­mi­ért nem vet­te ész­re az éppen akkor a zeb­rán átke­lő Regit. Regi ennek követ­kez­té­ben a szó leg­szo­ro­sabb értel­mé­ben el lett ütve.

Való­szí­nű­leg az tör­tént, hogy Regit hátul­ról lök­te meg a kocsi, ami sze­ren­csé­re igen las­san ment. (Kanya­ro­dott is, meg egy idő után lehet, hogy fel­tűnt neki, hogy van egy gya­lo­gos előt­te.) A kereszt­csont­ja körül lök­het­te meg, mert ott van egy sérü­lés. Utá­na Regi repült egy méte­rest, és nagy­já­ból a jobb arc­csont — jobb váll — bal térd három­szö­gön lan­dolt, mert itt is van­nak sérü­lé­sek. Fel­sza­kadt a szá­ja is, ez volt a leg­fel­tű­nőbb bibi. Ami­kor oda­ér­tem, Regi az anyós­ülé­sen ült (a gázo­ló bizo­nyá­ra ráné­zés­re lát­ta, hogy nem sérült a gerin­ce, és ezért moz­gat­ha­tó), ott vér­zett csend­ben. Köz­ben már hív­ták a rend­őr­sé­get és a men­tőt is, előb­bi ért oda elő­ször, 3–4 perc után, rá 1 perc­re meg a men­tő­au­tó. Min­den­ki ret­te­ne­te­sen nyu­godt és pro­fi volt, a rend­őr­nő bemu­tat­ko­zott mind­annyi­unk­nak, és elkezd­te fel­de­rí­te­ni, hogy mi tör­tént. A men­tő­sök köz­ben fel­se­gí­tet­ték Regit, levet­ték a kabát­ját (biz­to­san azért, mert kül­föl­di), aztán az én bevo­ná­som­mal is ráfek­tet­ték egy műanyag tep­si­re, amit aztán lerak­tak a latya­kos és hideg úttest­re, Reg­is­tül. Itt komó­to­san rákö­töz­ték, aztán berak­ták a men­tő­au­tó­ba. Én köz­ben a rend­őr­nő­vel beszél­get­tem néme­tül (!), fel­vet­te az ada­ta­in­kat, fel­ír­ta a tele­fon­szá­mun­kat, meg adott egy név­jegy­kár­tyát. Köz­ben az audis is oda­jött, és nagyon őszin­tén mond­ta, hogy saj­nál­ja, és min­den jót nekünk. Aztán én is beszáll­hat­tam a men­tő­be, és elin­dul­tunk a kór­ház­ba.

Az út igen gyor­san telt, mivel a Tri­em­li tőlünk 2 km-re van, és ilyen­kor max. ámok­fu­tó audi­sok van­nak az uta­kon. (Egyéb­ként az Audik­kal nyil­ván nincs bajom.) Ekkor kez­dő­dött az, ami “Regi amné­zi­á­ja” néven kerül bele a tör­té­ne­lem­köny­vek­be. Ami­kor elő­ször beszél­tem vele, elég­gé sírt, de tel­je­sen tuda­tá­nál volt, min­den­re emlé­ke­zett, már­mint arra, hogy elütöt­ték. A men­tő­ben hir­te­len elfe­lej­tet­te ezt, körül­né­zett, és meg­kér­dez­te tőlem, hogy mi tör­tént. Mond­tam neki, hogy elütöt­te egy autó, megyünk a kór­ház­ba. Erre azt kér­dez­te, hogy ugye nem ő (már­mint Regi) a hibás? Mond­tam neki, hogy nem, zöl­dön men­tél át, zeb­rán men­tél át, nem te vagy a hibás. Kicsit meg­nyu­go­dott, majd 10 másod­perc múl­va meg­kér­dez­te: Mi tör­tént? Utá­na pedig azt, hogy: Ugye nem én vagyok a hibás? És akkor újra­ját­szot­tuk a dia­ló­gust, nagy­já­ból karak­ter­re úgyan­úgy, mint fél perc­cel koráb­ban. És aztán újra, és újra, és újra. Amíg beér­tünk, és utá­na fel a Not­fall­ra, kb. hússzor (nem húsz­szor) csi­nál­tuk végig. A máso­dik­nál még azt hit­tem, hogy Regi vic­cel (még­is­csak ragad­ha­tott rá vala­mi a humo­rom­ból 10 év alatt), de nem.

A sür­gős­sé­gin Regit plat­nis­tul egy ágy­ra rak­ták, köz­ben infú­zi­ót kapott, vért vet­tek tőle, még talán eret is vág­tak raj­ta, volt ott min­den. Köz­ben per­sze beszél­get­tünk tovább (“elütöt­tek, nem te vol­tál a hibás”), las­san tel­tek a per­cek. A műanyag izé miatt köz­ben elkez­dett fáj­ni a kereszt­csont­ja (ami amúgy is fájt), plusz nyak­me­re­ví­tőt is kapott, kényel­me­sen fek­he­tett hát a CT-re vár­va. 10 után nem sok­kal vit­ték el CT-re, köz­ben befu­tott Évi is, mert a gye­re­kek ovi­ban vol­tak.

(Regi bal­ról be, sír­va)
Regi (fel­dúl­va): A gye­re­kek jól van­nak?
Mi: A gye­re­kek? Per­sze.
Regi (még job­ban fel­dúl­va): Biz­tos, hogy jól van­nak a gye­re­kek?!
Mi: Igen, ovi­ban van­nak, nem vol­tak veled.
Regi: Esküd­je­tek!!!
Mi (jobb kéz­zel a szív fölött): Regi, nem vol­tak veled a gye­re­kek, ami­kor elütöt­tek, az óvo­dá­ban van­nak.
Regi (meg­nyu­god­va): Jól van. (Aztán újra fel­dúl­va) Nem csak azért mond­já­tok ezt, hogy meg­nyu­god­jak?!
Mi: Nem!
Regi (újra nyu­god­tan): Jól van, ha vala­mi bajuk len­ne, akkor nem len­né­tek mind­ket­ten itt, és nem len­né­tek nyu­god­tak.
(Fél perc szü­net)
Regi (fel­dúl­va): A gye­re­kek jól van­nak?

Igen, átkap­csol­tunk a máso­dik fel­vo­nás­ra, és innen­től kezd­ve ezt a jele­ne­tet gya­ko­rol­tuk addig, amíg már kívül­ről ment. Köz­ben volt rönt­gen is (az is nega­tív lett, mint a CT), és az ER-ből átke­rül­tünk egy nyu­god­tabb, három­ágyas rak­tár­szo­bá­ba. (Néha bejöt­tek, és elvit­tek egy ágyat vala­ki­nek, aztán kicsit később hoz­tak egy újat, egy üre­set.) Évi köz­ben haza­ment, hogy a gye­re­ke­ket (akik­nek nincs sem­mi bajuk) fogad­ja az ovi­ból. Csi­nált is gyor­san róluk egy bizo­nyí­tó ere­jű fel­vé­telt, ami­ben elmond­ták, hogy jól van­nak, szer­da van, gyó­gyulj meg, anya stb. Ezt gyor­san le is ját­szot­tam Regi­nek, ami­kor leg­kö­ze­lebb meg­es­ke­tett a heré­im épsé­gé­re.

(Videó megy, Kata és Zizi áll­nak az ovi előtt, folya­ma­to­san dumál­nak)
Regi: Jajj, de jó! Mi tör­tént Kata arcá­val?
Laci: Hét­vé­gén beütöt­te a szek­rény­be.
Regi: Jajj, sze­gény­ke!
(Videó vége, egy perc szü­net)
Regi: A gye­re­kek jól van­nak?
Laci: Akkor talán néz­zük meg újra a vide­ót!
(Videó indul)
Regi: Mi tör­tént Kata arcá­val?
Laci: Bever­tem neki egyet, ami­kor meg­et­te Zizi zsöm­lé­jét.
Regi: Tény­leg?
Laci: Nem, neki­ment a szek­rény­nek, néz­zük csak tovább!

Ezzel is jól telt az idő, csak gyor­san merült a tele­fo­nom. (Más­kor viszek magam­mal töl­tőt, ha Regit men­tem.) Köz­ben eszem­be jutott az Incept­ion (Ere­det) c. film, és gon­dol­tam, hogy ha már ilyen fogé­kony táp­ta­laj lett Regi elmé­je, hát­ha sike­rül elvet­nem pár gon­do­lat­ma­gocs­kát, amik fel­épü­lé­se után még jól fog­nak jön­ni.

Laci: Regi, a szek­rény­nek ment neki. Ha már itt tar­tunk, fon­tos len­ne, hogy tud­jad, miként éltünk a bal­ese­ted előtt. Tudod, min­den reg­gel úgy ébresz­tet­tél, hogy … (és itt elmond­tam egy olyan ébresz­té­si módot, ami sze­rin­tem igen kel­le­mes és prak­ti­kus len­ne egy nehéz mun­ka­nap előtt)
Regi: Na, menj a franc­ba!

Mond­juk ez nem jött össze, de a reak­ció miatt már kez­dett deren­ge­ni egy hal­vány remény­su­gár, hogy még­is vissza­tér az egy­ko­ri Regi. És tény­leg, dél­után 2–3 után hatá­ro­zot­tan keve­sebb lett a kér­dés, és egy­re több a beszél­ge­tés. Per­sze így is meg­hall­gat­tam leg­alább hét­szer, hogy “Laci, most már jól vagyok, akkor önt­sünk tisz­ta vizet a pohár­ba, és idéz­zük fel a napot az ele­jé­től kezd­ve!” — és fel­idéz­tük. Aztán tele­fo­nál­ni is nagyon akart, de ami­kor har­mad­szor hív­ta vol­na fel a lányo­kat, az ő értel­mi fej­lő­dé­sük miatt elvet­tem tőle a tele­font. Utá­na meg­pró­bál­tuk fel­mér­ni, hogy mek­ko­ra a kár, és elkezd­tünk vissza­fe­lé men­ni az emlé­kei között. Ekkor­tájt úgy tűnt, hogy kiesett a szil­vesz­ter, mind a hat mun­ka­nap azóta, a tici­nói kará­csony, a dol­gos decem­ber előt­te, az egész novem­ber, a haza­u­ta­zá­sos és auszt­ri­ai pihe­né­ses októ­ber, de még a köl­töz­kö­dé­ses júli­us­sal kap­cso­lat­ban is komoly kér­dé­sek merül­tek fel. Job­ban lát­tam hát kro­no­ló­gi­a­i­lag helyes sor­rend­ben újra­épí­te­ni az emlé­ke­it, és elkezd­tük a beszél­ge­tést 2016 janu­ár­já­ról.

Laci: Regi, emlék­szel arra, hogy mi tör­tént 2016 janu­ár­já­ban?
Regi: Nem.
Laci: Mond­juk én sem.

Azért így elég nehéz, mert az én memó­ri­ám igen sze­lek­tív tud len­ni. Utó­lag vissza­gon­dol­va már tudom, hogy akkor is volt a lányok­nak egy szü­le­tés­nap­ja (ezek a janu­á­rok már csak ilye­nek, 2011. óta), és hogy pont lekés­tem, mert akkor vol­tam elő­adó­ként egy epa­mos kon­fe­ren­ci­án Buda­pes­ten (hogy mik van­nak). Akkor ez egyi­künk­nek sem jutott eszé­be, pedig micso­da fon­tos lép­cső­fok volt a kar­ri­e­rem­ben!

Szé­pen végig­men­tünk az éven, és lát­szott, hogy aho­gyan beszé­lünk, egy­re több és több dolog jut eszé­be. De volt néhány olyan ese­mény is, ami tel­je­sen kiesett, és vic­ces szi­tu­á­ci­ók­hoz veze­tett.

Laci: Regi, most már job­ban vagy, de ugye tudod, hogy pén­te­ken nem fogsz tud­ni elutaz­ni a “csaj­bu­li­ra” Athén­ba.
Regi: Mi? Athén­ba?
Laci: Igen, men­te­tek vol­na Athén­ba. De ne izgulj, E. sem megy, ő nem bal­ese­ti sérült, hanem ter­hes.
Regi: Mi??? E. ter­hes???
Laci: Igen, ikrek­kel.
Regi: Mi???
Laci: Egy fiú, egy lány.
Regi: Mi???

Aztán ezt is elfe­lej­tet­te, de ami­kor har­mad­szor vagy negyed­szer újráz­tunk, akkor már vala­mi deren­gett neki.

Regi: E. ter­hes?
Laci: Igen.
Regi: És ezt mió­ta tudom?
Laci: Kb. októ­ber ele­je óta, azt meg, hogy ikrek, sze­rin­tem egy hónap­pal később.
Regi: Mi???
(5 perc­cel később, vala­mi tök más téma köz­ben)
Regi: Miért gon­do­lok min­dig arra, hogy E. ter­hes?

Úgy lát­szik, még­is műkö­dik az incep­ció, csak saj­nos rossz gon­do­la­tot ültet­tem el. Tel­tek-múl­tak az órák, meg­ebé­del­tem a kór­ház büfé­jé­ben (az egyet­len ven­dég­lá­tó­ipa­ri hely egész Svájc­ban, ahol csak kp‑t fogad­nak el), aztán haza­ug­rot­tam letu­sol­ni és átöl­töz­ni, hogy fris­sen és üdén mesél­hes­sem el még egy­szer a nap ese­mé­nye­it Regi­nek. A sür­gős­sé­gin egyéb­ként nem nagyon érde­kelt sen­kit sem, hogy ott van este 10 után egy láto­ga­tó, fél 11-kor azért men­tem haza, mert Regi­nek beütött az egyik szer, amit adtak neki, és bealudt.

Más­nap (csü­tör­tö­kön) reg­gel haza­en­ged­ték, elhoz­tam kocsi­val. Azóta itt­hon­ról lába­do­zik, három egész mun­ka­nap­ra írták ki, hét­főn megy dol­goz­ni (update: kapott még egy hetet), ha min­den igaz. Ma (vasár­nap) jön majd láto­ga­tó­ba hoz­zánk a rend­őr­nő (update: hét­főn jött), aki az ügy­ben nyo­moz (?), az még érde­kes lesz majd.

Itt tar­tunk most.

UPDATE: Kata még pár hete (a bal­eset előtt) raj­zol­ta ezt. Ott a kocsi, ben­ne a sofőr meg a sző­ke barát­nő­je (tény­leg ott volt mel­let­te). Ott a lám­pa tele­zöld­del. És ott egy virág. Mi volt Regi jele az óvo­dá­ban? Virág. Ez a dur­va, nem a chem­tra­il.