A bicikli

Néhány héttel ezelőtt elvittem a biciklimet a szerelőhöz. Igazi “Bahnhofvelo” révén eddig nem nagyon foglalkoztam vele, de sajnos eljártak felette az évek meg a rutin. (Kezdő svájciak vagy nemkezdő nemsvájciak kedvéért: a Bahnhofvelo olyan bicikli, amit az ember vasútállomás – otthon/munkahely viszonylatban használ, és annyira olcsó, hogy nem éri meg leláncolni, hiszen úgysem lopják el – mert nem éri meg ellopni.) Még a szezon előtt voltam egy másik szerelőnél, de a 450 frankos árajánlat a nagygenerálra nekem kicsit sok volt, lévén 220-ért vettem a bringát. Mindegy, lépjünk.

Szóval néhány hete elvittem a biciklimet szerelőhöz. Nem is akármilyen szerelőhöz, itt, a lakótelepen nyílt egy Stiftung RgZ-s műhely, amiről azt kell tudni, hogy különféle sérült emberek (is) dolgoznak ott. Ez sem olcsó, de még mindig olcsóbb, mint a többi, plusz ugye megvan az emberben az a jó érzés, hogy ezzel másokon segít. Beadtam, mondták, hogy egy hét, és kész, szuper tisztítással, minden beállításával, fékcserékkel nem lesz több mint a bringa árának a fele. Deal. Aztán jól elfelejtettem, és szépen elmentünk két hét szabadságra, így közel egy hónap után mentem el újra a bicikliért.

Egy borús, hétfői napon mentem érte, vittem magammal esernyőt is, mert nem tudtam, esni fog-e, meg azt se, hogy egyáltalán nyitva van-e a műhely. Gyönyörű lett. Csini fékkarok, baromi erős patkófékek, csillogó-villogó váz, frissen olajozott lánc. Akkor volt ilyen a Cilo, amikor kigördült a Romanel-sur-Lausanne-i gyárból. (Nem mai darab, lévén 2002-ben ment csődbe a cég.) Fizettem, köszöntem, mentem szépen kifelé. Kicsit gondolkodtam, hogy melyik irányba induljak: vissza a lakáshoz (100 méter), hogy lerakjam a bringát, vagy az irodába (200 méter), hogy hazafelé már mind a 300 métert fénysebességgel tehessem meg. Ez utóbbi mellett döntöttem, és szabálykövető, biztonságra törekvő emberként szépen toltam a bringát, vállamon a táska (2 laptoppal), kezemben az esernyő, meg egy szatyor is. Úgy néztem ki, mint az IT-s kofa, amikor a bolhapiac fele tart.

De nagyon kiváncsi lettem. Milyen lehet a bicaj? Könnyebb a váltás? Hogy fognak a fékek? Csattog-e még? Gondoltam, nagy baj nem lehet, gurulok egy kicsit, lassan, óvatosan, mindjárt itt az iroda. Ha már gurulok, akkor megnéztem a váltókat (jók lettek), kipróbáltam a fékeket (nagyon jók lettek), igen elégedett vásárló voltam. Közben jöttek szembe a járdán az emberek, kerülgettem őket, nem volt gond, volt már ilyen. Az utolsó kanyarnál még kikerültem egy furán járó kínai hölgyet, amikor …

Baton Roue

Szóval ahogy kikerültem a gyalogost, balra kormányoztam. Mivel jobbkezes vagyok, ügyeltem rá, hogy a jobb kezemben relatíve kevés dolog legyen biciklizés közben, ezért ebben volt a szatyor. A balban pedig az esernyő. Az esernyőt én korábban is vittem már magammal, ilyenkor mindig beakasztottam a kormányba, és végigvezettem a vázon, hátul pedig rögzítettem. Most, erre a 200 méterre minek? – gondoltam. A balosnál tehát a hetykén lógó esernyő (egy eredeti Knirps, Regitől kaptam) tehetetlensége folytán jobbra rendült. Mi volt ott? Az első kerék. Ami pont tökéletes ütemben rántotta küllői közé a “botot”. A kis sebességnek hála “állva estem el”, igazából csak tökönvágtam magam a kormánnyal, majd elegánsan leszálltam oldalra, gyorsan körülnézve, hogy hányan látták a mutatványt. Regi hátát még pont láttam, előttem ment 20 méterrel, majdnem utolértem. Mögöttem egy magyar kolléga/szomszéd teljes családja érkezett, de ezt már csak akkor tudtam meg, amikor a kereket vizsgálva hallottam, hogy: Mit csinál a bácsi? Biciklit szerel.

Az esernyő és az első villa szkanderéből előbbi került ki győztesen, utóbbi csúnyán hátrahajlott, megakadályozva a továbbhaladást. Egy darabig próbálgattam, hogy vissza tudom-e rakni a kereket (nem), aztán feladtam. Egyik kezemben a bringa, másikban a kerék, a szatyor és az esernyő, hátra arcot csináltam, és visszamentem a szervízbe. Ott már ismerősként fogadtak, és abban maradtunk, hogy akkor majd hívnak, ha kiderül, mennyi az annyi. Új villa kell, az biztos, a többi majd kiderül.

Így biciklizem én az első munkanapomon szabadság után.

Kép forrása: Know Your Meme

A hétvége 3 képben

SzombatGatterhütte, Winterthur

Nagy volt a hőség, medence nem volt, csak egy marhaitató. Az alján a lyukat egy műanyag pohár tömte be. Hideg volt a víz, kondérban forralt vízzel melegítettük meg. Fotó: én.
Nagy volt a hőség, medence nem volt, csak egy marhaitató. Az alján a lyukat egy műanyag pohár tömte be. Hideg volt a víz, kondérban forralt vízzel melegítettük meg. Fotó: én.

VasárnapKatzensee, Regensdorf

Zizi, a gyerek, aki néha a sima kenyeret sem eszi meg, mert van rajta néhány szezámmag, úgy tolta magába a libazsíros piros arannyal telenyomott (!) kenyeret, mintha YOLO. Fotó: Geyer Zoli.
Zizi, a gyerek, aki néha a sima kenyeret sem eszi meg, mert van rajta néhány szezámmag, úgy tolta magába a libazsíros piros arannyal telenyomott (!) kenyeret, mintha YOLO. Fotó: Geyer Zoli.

Kata, akit néha nem lehet rávenni, hogy fél másodpercig egy helyben üljön, és a kamerába meg csak grimaszolva néz, végre hagyja magát lefotózni. Fotó: Zizi (!).
Kata, akit néha nem lehet rávenni, hogy fél másodpercig egy helyben üljön, és a kamerába meg csak grimaszolva néz, végre hagyja magát lefotózni. Fotó: Zizi (!).

Azon kedves olvasóimnak, akik nem rendelkeznek szélessávú internettel, le is írom címszavakban.
Szombaton Gábor barátom 40. születésnapját ünnepeltük. Fa-alapú tüzön sütött végtelen kaja, tucatnyi gyerek, rókacsapda készítése az én terveim alapján. Hazafelé egy üveg bor elfogyasztása az autóban (kilépő pohár helyett), közben Welcome to St. Tropez.
Vasárnap kis késéssel (4 óra) érkeztünk egy nagy magyar (de nem nagymagyar) családi napba. Pörköltfőző-verseny, negyedik hely (négyből), mert elajándékoztuk a tüzelőt. A harmadik helyezett pörkölt felrúgva egy úr által, pörkölt fele a lábán, majd a porban. Katzensee megismerése, tiszta Balaton (északi part). Angolos távozás szalonnasütés előtt/helyett.

#HUNPOR Lyonban (rövid beszámoló)

Szerdán Lyonban voltam meccsen. Magyarország – Portugália 3-3, ugye.

7-kor indultunk kocsival. 9 után értünk át francia Svájcba (FCH, nem összetévesztendő GCH-val és ICH-val, ugye), itt meg is álltunk reggelizni. Itt két fontos dolog történt:

  1. Kiderült, hogy FCH még drágább, mint GCH (vagy Zürich), legalábbis ilyen kevés reggelit 20 frankért még nem ettem.
  2. Az autóspihenő / Autogrill egy ilyen kilátással szolgált vendégei számára.

Kilátás

Mentünk tovább, rendületlenül. Dél körül már Lyon környékén voltunk, mivel a stadion (Parc Olympique Lyonnais) a semmi közepén van, ezért a városból maximum a Kőbánya- és Kispest-jellegű külvárosokat láttuk. Viszont Lyon-Kőbánya és Lyon-Kispest is viszonylag takaros kerületek.

Egy órát bolyongtunk autóval, mert olyan franciásan volt minden kitáblázva. Volt három parkoló, P2, P56, P57, mondjuk én a francia számozáson azóta nem lepődöm meg, hogy kiderült, hogy a kilencven az náluk “négy húsz tíz” (quatre vingt dix). P2 be volt zárva, P56 VIP-parkoló, P57 meg csak busz. Először egy helyi Tesco (E.Leclerc) parkolójában álltunk meg, de utána inkább elmentünk onnan, mert elvileg nem lehetett ott parkolni. (Maradt ott vagy 2000 magyar autó, kiváncsi vagyok, hogy mi lett azokkal.)

Nagy keresgélés után kiderült, hogy van Lyonban egy expo, és annak a parkolója a hivatalos parkoló. Először furcsa volt, hogy a stadiontól kb. 10 percet kellett autózni (az nem sétatávolság), de aztán mégis leparkoltunk. Ekkor volt kb. 2 óra (v.ö. a meccs 6-kor kezdődött), gondoltuk, hogy akkor most elbuszozunk a shuttle buszokkal a stadionhoz, aztán még arra is lesz idő, hogy bemenjünk a városba vagy csináljunk valami huligánkodást. Arra viszont nem számítottunk, hogy ez is franciásan lesz megszervezve.

Amikor mi odaértünk, már sok százan leparkoltak. Utána mentünk mindannyian arra, amerre érzésre a buszok lehetnek. Meg is találtuk a “végállomást”, viszont hamarosan kiderült, hogy a buszok (még) nem járnak, arra várni kell egy órácskát. Emlékezzünk rá, hogy nem a városban vagyunk, hanem a város szélén, a semmi közepén (Google Maps). Behajtásnál nem volt kiírva, hogy “ne gyere be 3 előtt, paraszt, mert úgyis itt ragadsz”, sehol egy hoszt/esz, semmi. Szóval ültünk a domboldalban, egy bonsai árnyékában, és vártunk.

3 után tényleg beindult a buszjárat, és 10-15 perc sorbanállás után fel is jutottunk az egyik buszra. Légkondi nuku, mondjuk max. 30 fok volt árnyékban, a busz pedig a napon állt, ez legyen a legnagyobb gond. Még ülőhely is volt, szóval nem panaszkodhattunk. 10 perc alatt értünk a stadionhoz, ahol már nagy volt a tömeg és a hangulat (pedig még mindig majdnem 3 órával voltunk a meccs előtt). Ott készült a lenti kép.

Stadion és én

Itt véget is érhetne a pre-meccs beszámoló, de csak most kezdődik igazán. Tudni kell, hogy nekem két jegyem volt, Regivel akartam menni. Viszont Reginek közbejött egy műtét (ezek a műtétek csak így jönnek), és az orvosa jelezte, hogy a sétálás, ácsorgás, ugrálás erősen kontraindikáltak. Mivel a meccs gyakorlatilag csak ebből áll, ezért úgy döntöttünk, hogy ő szomorúan, de kihagyja. Szóval volt egy szabad jegyem, amit egy kollégámnak adtam el. Igenám, viszont ő nem velünk jött Lyonba, hanem egy másik társasággal, másik autóval, másik parkolóba. Adva van hát a helyzet: találjátok meg egymást egy városban, ahol még egyikőtök se volt soha.

Challenge accepted.

(Itt jönne az, hogy elmesélem hányattatott túrámat a tűző napon, végig Lyon külvárosán keresztül, nagyjából 6 km-en és 1,5 órán át, de helyette inkább jöjjön egy kép, amikor már megtaláltam a bagázst.)

Mi

Innentől kezdve már majdnem minden rendben volt. Sört is szereztünk (ami nem volt triviális, mert meccsnapokon alkoholtilalom van már Franciaországban), a stadiont is megtaláltuk, egymást sem vesztettük el. Beléptetésnél nem volt nagy dugó, amikor a motozás volt, meg is értettem, miért. Korábban voltam már sok meccsen, és megszoktam, hogy a meccs előtti motozás és a prosztatavizsgálat között annyi a különbség, hogy a biztonsági őrön nincs kesztyű (vagy gumiujj). De nem Franciaországban! Terrorveszély, köpnek rá, a motozás kb. úgy nézett ki, hogy levette a silbak a sapkámat, hogy lássa, nem csempészek-e be valamit a fejemen, megölelt barátilag, aztán azt mondta, hogy good match. Ennyi. Remélem, hogy nem lesz semmilyen esemény a későbbiekben sem, mert egy eb-meccsen csak az nem terrorizál, aki nem akar.

5 körül értünk be a stadionba, megtaláltuk a helyünket is, vettünk megint sört (bent már lehet kapni), mondjuk a 0,5%-os Carlsbergnél rosszabbat rég nem ittam. A mi szektorunk pont a portugáloké mellett volt, se egy kerítés, se semmi, a lépcső bal oldalán #POR, a jobb oldalán pedig #HUN drukkerek, vicces. Jött a bemelegítés, láttuk a becses magyar csapatot és a csúnya/rossz portugálokat is. CR7 nagyon gyakorolta a szabadrúgásokat, de már akkor sem ment neki.

6-kor végre elkezdődött a meccs, remélem, mindenki látta. Mivel a hangulatot és az egészet képtelenség átadni, ezért csak pár gondolat:

  • A magyar szurkolás fenomenális volt. Nekem a félidő közepén ment el a hangom, de attól még kiabáltam tovább, csak jobban fájt. Egyfolytában énekeltünk, tapsoltunk, űztük-hajtottuk a csapatot. A másik oldalon (portugálok, ugye) annyi volt a szurkolás, hogy amikor gólt lőttek vagy amikor helyzetbe kerültek, akkor hörögtek, egyébként volt kb. 10x “PORTUGAL”-kántálás, ennyi. Nekünk meg 100x Az éjjel soha nem érhet véget :)
  • Meleg volt, nagyon. 30 fok árnyékban, mi legalább nem a napon voltunk, mint a magyar szurkolók jelentős része. Cserébe az utolsó előtti sorban voltunk, a stadion tetejéhez igen közel. “A meleg levegő felszáll”, tudjuk jól általános 4. osztály óta, azt meg most tudtuk meg, hogy “a stadion tetején pedig beragad”. Szauna volt, ülve is izzadtunk folyamatosan, szóval inkább ugráltunk, akkor járt a levegő körülöttünk.
  • Le a kalappal a csapat előtt! Ilyen jó meccset rég nem láttam, fantasztikus élmény volt. Az, hogy tartalékosan így tudunk játszani, egy ilyen ellenféllel, hát az nem semmi.

A multimédia jegyében rakok még ide két videót, amit a meccsen vettem fel. Az első CR7 első gólja (ezzel egyenlítettek 2-2-re), a második pedig Dzsudzsák 2. gólja (ezzel lett 3-2). Egyébként ezt a két videót csináltam az egész meccsen.

Holnap nyolcaddöntő, július 1-én Lille-ben negyeddöntőzünk Wales ellen, utána július 6-án visszatérünk Lyonba, hogy megint elszomorítsuk a portugálokat, utána pedig már jöhet Franciaország július 10-én a Saint-Denisben. Ez utóbbi meccsre van két jegyem (persze csak ha Magyarország bejut, de hát ilyen triviális dolgokat nem is kell említeni).

A paraszt

Nem árulok el egy nagy titkot, hogy a címszereplő én vagyok.

Pár héttel ezelőtt, egy borús zürichi napon, dél felé indultunk. Aznap egyetlen helyen volt Svájcban napsütés: Ticinóban, az olasz kantonban. Nem voltunk ezzel egyedül: gyakorlatilag egész Svájc toronyiránt arra tartott. Emiatt egy olyan korrekt dugóban ültünk nagyjából 4 és fél órát, amilyet még egy, a budapesti dugókhoz szokott ember sem tud nyugodtan viselni. Öten zsúfolódtunk össze a kocsiban (apósom is velünk tartott), hátul a gyerekek egyfolytában kiabáltak, valakinek mindig pisilnie kellett, fáradt is voltam. Nem vagyok messze az igazságtól, ha azt mondom, mire Luganóba értünk, idegállapotba kerültem.

Leparkoltunk egy parkolóházban (ahol nem volt vécé), és elindultunk a városba gyalog. Egy sötét sétálóutcában haladtunk a centrum felé, fújt a szél, a gyerekek a kockaköveket fogdosták, nekem visszafogottan fájt a fejem. Ebben a pillanatban valaki azt mondta hátulról:

Sziasztok! Ti is magyarok vagytok?

Hátrafordultam: egy huszonvalahány éves nő, ránézésre turista, volt a hang forrása. Mivel eldöntendő kérdést szegezett hozzánk, gondoltam, udvariasan, de lakonikusan válaszolok:

Igen.

Részemről le is zártam a beszélgetést, mentem tovább, közben pedig elkezdtem mondani a magamét Reginek. Hogy miért találnak meg minket mindig, mindenhol. Hogy miért nem lehet minket békében hagyni. (Tudni kell rólam, hogy én ezt a “sziatiismagyarokvagytok?”-dolgot nem szeretem. Ha én külföldön – főleg Svájcban – magyar szót hallok, akkor inkább arrébb megyek. Élni és élni hagyni, ugye. Nem bírom. Bocs.) Nem hangosan és nem sokáig panaszkodtam Reginek, és ekkor kiderült, hogy ez a monológom hiba volt a javából.

Ugyanis a nő közben végig mögöttem volt. Mármint közvetlenül. Mármint hallótávolságon belül. Hallotta.

Ez onnan derült ki, hogy egyszer csak elém ugrott, és azt kérdezte:

Elnézést, valami rosszat mondtam?

Ekkor velem három dolog történt egyszerre:

  1. meglepődtem,
  2. elszégyelltem magam,
  3. kissé megijedtem.

Ilyenkor az ember – ha meglepődik; rájön, hogy valami hülyeséget csinált; megijed – általában felteszi a kezét, és azt mondja: elnézést! Nem úgy értettem, nem akartam megbántani, “idegállapot” stb. De nem ám a mi Lacink, nem ám! Hogyan lehet egy ilyen helyzetet tovább rontani?

A négyes-hatoson sem ismerkedem.

Jujj. (El kell azért ismerni, hogy ez a rettentően bunkó beszólás azért nyomokban humort tartalmaz. Nem jó humort, de egyes mikroközösségekben az ilyenen mosolyognak.) Talált, süllyedt, előtte kettétört, utána megfagyott.

A nő nem volt boldog. Valami csúnyát mondott, amiben benne volt az, hogy “Orbán”, és hogy “magyar” meg hogy “külföld”. De nem ez volt a legdurvább, amit aznap hallottam, hanem amit később kaptam Regitől. Utólag elismerem, jogosan.

Tanulság: ne légy paraszt!

Üzenet a nőnek, ha valahogy eljutna hozzá: bocsánat!

Születésnap 2016

Reggel 6:44-kor (egy perccel a “vekker” előtt) Zizi ébresztett egy “boldog születésnapot!”-tal, mókás volt. Sokan felköszöntöttek utána még élőszóban, telefonon, facebookon (ami akkor is jól esik, ha csak “klisé”, ahogy az egyik felköszöntő írta), emailben, WhatsAppon, SMS-ben, Skype-on (inc. SfB és Lync), LinkedInen. Jól esett mind, köszönöm mindenkinek!

Aztán este a torta előtt/közben/után kaptam két ajándékot.

És utána még egyet.

Annyi minden történt ma, hogy csak kapkodom a fejemet.

Lánykérés 1926-ban à la Markert

Anyu otthon megtalálta az apai nagymamám francia “személyi igazolványát”, benne pedig két érdekes levelet apai nagypapámtól.

Személyi

Tudni kell, hogy a nagyszüleim Párizsban ismerkedtek meg. Igen, a családunk már 100 évvel ezelőtt is gazdasági kivándorló volt, úgy látszik, ez a véremben van.

Az első levél egy ilyen bemutatkozás, amit Laci nagypapám írt leendő anyósának. Nyilván volt valamilyen előzménye, mert arra válaszol, valószínűleg valami “Ki maga, és mit akar Klári lányomtól?!” lehetett.

Levél 1/1

Levél 1/2

Párizs, 7-1-1926
Mélyen tisztelt Asszonyom!
Nagyra becsült levelét folyó hóban kézhez vettem.
Teljesen meg tudom érteni jogos aggodalmát, érthető, hogy minden anya a legboldogabbnak óhajtja látni leányát, különösen akkor, ha a legkisebbikről, talán a legkedvesebbikről van ilyen formán szó.
Valamit kitalálni egyet lehet. És pedig hazamenni, ami egy kicsit bajos, mert odahaza még ma sem lehet úgy létezni, mint a mostani rossz viszonyok között itt, Párizsban.
Ellenben ha Asszonyom ragaszkodik a személyes megismerkedésünkhöz, kénytelen leszek bármily nehézségbe ütközik is, hazamenni, és otthon megpróbálni azt, amit innen lehetetlennek látok, meglehetős hosszú időre elválasztva lenni Klárikától.
Magamról írni? Rosszat nem akarok. Jót? Azt meg nem írhatok anélkül, hogy magamat ki ne tenném a dicsekedő jelzőnek.
Erre nézve már könnyebb megoldást találni. Meglehetősen ismer Jani Lajos, ha esetleg tudnak vele összeköttetést találni. Ő talán, ha akar, többet tud Önöknek mondani, hogy hova és kihez forduljanak felvilágosításért szerénységemet illetőleg.
Családomra vonatkozólag ellenben személyesen jobban saját kezűleg óhajtom megadni a választ. Atyám 1919-ben elhunyt, foglalkozása szintén munkás volt. Anyám él, róla a kötelességemen kívül is csak jót írhatok. A legidősebb nővérem Szekszárdon él apósával, mert fájdalom, férje, ki ott gépész volt, tavaly hirtelen meghalt. Karolin nővérem Amerikában él férjével, és két szép fiúnak anyja. Húgom pedig egy pesti tisztviselőnek menyasszonya, foglalkozása manicur. Öcsém 19 esztendős faszobrászsegéd, turista, sport fiú, erős, egészséges, mint egész családom.
Bővebbet, ha óhajtja Asszonyom, a következő levelemben.
Kézcsókoló tisztelettel, Markert L.

A második levél pedig maga … a leánykérés! Levélben, távolból, nem úgy, ahogy illik (gyk. Sopronban, Volt Fesztiválon, Prodigy-koncerten).

Levél 2/1

Levél 2/2

Párizs, 20-12-1926
Mélyen tisztelt Uram, Asszonyom!
Elsősorban bocsánatukat kell kérnem, hogy mint idegen, alkalmatlankodom, zavarom Önöket.
Levelem két okból íródott. Az egyik bemutatkozásom óhajt lenni, ami így, papíron, kissé furcsán hat. Furcsa, de meg kell ragadnom az egyetlen alkalmat, ami rendelkezésemre áll, mert a távolság, mely Önöktől elválaszt, térben nagy.
Nevem Markert László, r. k. vallású. Újpesten, 1898. XII. 18-án születtem. Apám 1919-ben elhunyt. Anyám izr. vallású, amiért nincs okom szégyenkezni. Apám munkás ember volt, így szerényen, egyszerűen nevelt, géplakatosnak taníttatott. Középmagas, barna ember vagyok.
Miután szerénységemmel nagy vonalakban végeztem, bátorkodom levelem tulajdonképpeni okára térni.
Itt akad meg a tollam, nem találok kellő szavakat, melyekkel kérésemet előadhatnám.
Nem a félelem vagy a dicsekedni vágyás akasztja meg, hogy minél cifrábban leírjam azt, amit így, papíron, nem tartok a leghelyesebb módnak.
“A cél szentesíti az eszközt.” Vagyok bátor kedves leányuk, Klárika kezét tiszteletteljesen kérni.
Klárikát Párizsba jövetele óta ismerem, nem hosszú idő, de elég arra, hogy engem erre a fontos, egész életre kiható lépésre késztessen.
Elhatározásom szilárd. Szándékom becsületes, komoly.
Kérésemet ismételve, nagybecsű válaszukat várva …
Maradtam mély tisztelettel, Markert L.

Tökéletes, egyszerűen tökéletes. Hogy legyen válasz, írt címet is, franciásított névvel: Lucien Markert, 10. Rue Trousseau, 11. arr., Paris.

Cím

Az a ház már valószínűleg nem áll, a helyén egy újabb épület van, ami egy youth hostel (Auberge Internationale des Jeunes, Paris). Ha legközelebb Párizsba megyünk majd ott szállunk meg.

A Wait But Why-féle Elon Musk-sorozat

Nem túlzás, de tényleg ez volt az a szöveg (terjedelmét tekintve szerintem kisregény), amit az elmúlt hetekben olvastam. Elképesztően jól megírt, érdekes, vicces, tanulságos, az ember világszemléletét alapjaiban átalakító valami ez az egész. Elon Musk, a Tesla, a SpaceX, csupa olyan dolog, amiről eddig tudtam, de nem volt se mély, se összefüggő ismeretem a témában. Egyszerűen lenyűgöző, mindenkinek nagyon ajánlom.

  1. Elon Musk: The World’s Raddest Man
  2. How Tesla Will Change The World
  3. How (and Why) SpaceX Will Colonize Mars
  4. The Cook and the Chef: Musk’s Secret Sauce

Nem szoktam lapszemlézni, de most muszáj volt. A szerzőt egyébként Tim Urbannak hívják, és 1989-es születésű (az egy másik Tim Urban).

A hely

Egy közeli ismerősöm mesélte.

Egy nagy projekt zárását ünnepeltük. Kb. 700 embert hívtak meg a Go-Live party-ra, amit egy hatalmas rendezvényközpontban tartottak. (Svájciak kedvéért: Stage One, Oerlikon-Zürich – a szerk.) Az egész egy állófogadással kezdődött, hordták körbe az italokat, falatkákat kínáltak, korrekt nasi volt. Aztán levetítettek egy negyedórás összeállítást a projektről, drónos felvételek az irodaépületekről, nagyon senior managerek nyilatkoztak, képek és videók a Go-Live hétvégéről. Utána még seniorabb emberek következtek a színpadon, előbb a CEO, aztán az elnök, végül a CFO/COO köszönte meg mindenkinek a munkát. Ekkor hirtelen elhúzták a függönyt a terem végében, és kiderült, hogy a már eddig is bazinagy hely még kétszer ekkora, ott voltak az asztalok. Átvonultunk lassan oda, én kicsit lemaradtam a kollégáimtól. Kerestem őket a tömegben, láttam, hogy leültek egy asztalhoz páran, és már csak egy hely maradt mellettük. Intettek nekem, hogy üljek oda, így hát el is indultam oda. Már majdnem odaértem, amikor egy öltönyös ember akart pont odaülni, de az egyik kollégám szólt neki, hogy bocsánat, már foglalt. Ekkor értem oda, és ránéztem az úrra, aki a “helyemre” ült volna. Rögtön felismertem, és mondtam is neki, hogy üljön csak le nyugodtan, majd én keresek egy másik helyet. Nem, nem gond, mondta, és elment, leült a fal mellé egy puffra. Kérdeztem a kollégámat, hogy tudja-e, hogy ki volt az, akit elküldött. Nem, mondta, de ismerős volt az arca …

Így kerültem a CIO helyére. Egy órára.

Meglepetés-utazás előkészületek

Mint azt bizonyára vagy tudjátok (vagy nem), június utolsó hétvégéjén Regivel Amszterdamban voltunk. Ez bizonyára nagyon érdekes, de nem erről fogok írni, hanem az előkészületekről.

Február 21-e egy szombati nap volt. Regi Budapesten volt, én pedig Zürichben. Azon a hétvégén volt a Swiss nagyszabású akciója, ami arról szólt, hogy nagyjából minden európai városba el lehetett jutni oda-vissza 119 frankból. Beizzítottam a hitelkártyámat, és sorban vásároltam a jobbnál-jobb repülőjegyeket: Zürich-Budapest, Budapest-Zürich! Egzotikus célpontok a javából. Szóval miután vettem magunknak pár hazautat, gondoltam, hogy a repülőt akár utazásra is lehetne használni, például elmenni egy helyre úgynevezett turistaként. Megkérdeztem Regit, hogy menjünk-e valamikor valahova, mondta, hogy igen, és nagyjából ennyiben is maradtunk. Nézegettem olyan városokat, mint Szentpétervár, Koppenhága, Prága, de vagy nem mertem belevágni, vagy rossz napokon volt az indulás és az érkezés is. Aztán megtaláltam Amszterdamot, és volt akciós péntek esti – hétfő reggeli repjegy. Nosza, vettem kettőt. És közben nagyon reménykedtem, hogy Regi elfelejti az egészet.

Amszterdam
Amszterdam egy meglehetős város. Én voltam már korábban többször, egyszer néhány napig, kétszer pedig átutazóban, Regi viszont még nem volt. Amióta barátaink pár hónapja egy hétvégét Amszterdamban töltöttek, azóta hallgattam Regitől, hogy “menjünk már mi is”. Én persze alibiből húztam a számat. Regi erre elkezdett szervezkedni, hogy ha velem nem, akkor majd barátnőkkel igen (mármint Amszterdamba utazni), és majd ősszel Amszterdamba repülnek egy hétvégére. Ennek az ötletnek nem kifejezetten örültem.

A hitelkártya
Még valamikor áprilisban vagy májusban, pár hónappal a repülőjegyek vásárlása után foglaltam le az amszterdami szállást a BCOM-on keresztül (én anno a HCOM-projekten dolgoztam, szóval áruló vagyok, tudom). Persze meg kellett adni hitelkártyát a foglaláshoz, de ez alap, nem is zavart, gondoltam, hogy úgyis majd “helyben” kell fizetni. Teltek a hetek, zajlott az élet, elhatároztam, hogy veszek egy Mi Bandet (a Xiaomi lépésszámláló és alvásfigyelő okoskarkötője). (Ennek semmi köze Amszterdamhoz, de a történet miatt fontos.) Nézegettem több webshopban is, és a kb. 10 dolláros karkötő szállítással együtt mindenhol 40-50 frank körül jött ki. Na, azt már nem. Aztán Gábor barátom mondta, hogy ő szokott az AliExpress-ről rendelni, minden olcsó, és pár hét alatt meg is jönnek a cuccok Kínából. Regisztráltam, keresgéltem, 17 dollárért találtam is egy Mi Bandet ajándék szíjjal. Meg is rendeltem, ki is fizettem hitelkártyával. Ez volt június 9-én, este.
Másnap reggel jön egy email a bankomtól, hogy 464 eurót terheltek a hitelkártyámra. Nocsak! Néztem a terhelés leírását, abból nem derült ki semmi. Persze gondoltam én az amszterdami szállásra, meg is néztem, hogy mennyibe kerül, de nem stimmelt az összeg. No, akkor bizony az AliExpress vagy a bolt, ahonnan vásároltam, biztos visszaéltek a hitelkártyámmal! Írtam is nekik rögtön egy reklamációt, közben meg felhívtam a bankot, hogy jelezzem, valaki visszaélt a kártyámmal. Utána le is tiltottam a kártyát, fájó szívvel, mert már tudtam kívülről a számát. És megfogadtam, hogy soha többet nem vásárolok hitelkártyával semmilyen megbízhatatlannak látszó forrásból.
Aztán pár napra rá kaptam egy levelet a szállást intéző hölgytől, hogy izgulunk-e már az utazás előtt. Írtam neki, hogy persze, jó lesz, és mellesleg megkérdeztem tőle, hogy miként lehet majd fizetni.

Can you debit my credit card?

Gyorsan jött a válasz.

The payment was supposed to be done already… Or still didn’t go through?

Ajajj … Rosszat sejtettem!

Did you debit my VISA credit card already? I got a debit movement on June 10th:
EUR 464.10 have been charged to card “VISA”. SumUp *MaxWolf 31208084296 GB.​

Megint jött a gyors válasz.

Yes! that’s it ))

Bázz!!! Még levelezgettünk egy kicsit, ő írta, hogy minden oké, ne izguljak, megkapták a pénzt. Én meg közben már vissza is kaptam az egész összeget a bankomtól, szóval úgy állt a helyzet, hogy a bank szponzorálja a szállásunkat. Mindegy, írtam a UBS-nek, hogy bocsesz-csocsesz, hülye voltam, mégis én költöttem el azt a pénzt, csak korábban, és nem annyit, debiteljék vissza. Egy amszterdami hétvégéért nem lennék szívesen hitelkártya-csaló.

A grillezés, a bébiszittelés, a születésnap
Májusban és júniusban is minden hétvégén volt valami dolgunk, csak az utolsó hétvége árválkodott üresen. Mondtam is Reginek már korábban, hogy azt hagyjuk is meg pihenésre, ne szervezzünk semmit se. Jó, jó, jó. Aztán valamikor közölte, hogy péntek estére csajos grillezést szervez (soha nem volt még ilyen). Persze pont arra a péntek estére, amikor mi 9-kor repülünk el. Pánik! Szóltam Nórinak (aki be volt avatva), hogy csináljon valamit, mert baromi ciki lenne Regit hétkor kirobbantani abból a grillezésből, amit ő szervezett, ráadásul úgy, hogy egyik kezében egy bratwurst, másikban meg egy üveg sör van. (Úgy nem is lehet becsekkolni a reptéren.) Nóri mondta, hogy ne aggódjak, intézkedik. Intézkedett is, szólt a meghívottaknak, hogy mondják le szépen az egészet. Regi közben persze mit sem sejtett, csak jött egymás után mindenkitől, hogy “épp elutazunk”, “már van más program”, “beteg a kecskénk”. Szerencsére nem fogott gyanút. A péntek megoldva.
Szombatra Regi csak két programot szervezett, nekem egy költöztetést, magának pedig egy bébiszittelést. Szóltam az illető családnak, hogy a költöztetés nem fog menni, de a bébiszittelésben tudunk segíteni, mert Szandra úgyis vigyáz a gyerekekre. Azt is mondtam, hogy ez nagy titok, Reginek egy szót se. Nos, ezt nem sikerült teljesen megérteniük, Regi emiatt majdnem rájött az ördögi tervre, erre utal a lenti videó végén.
Vasárnap pedig természetesen 50 fős születésnapi buliba voltunk hivatalosak Schwyz-be. Még ezt volt a legegyszerűbb lemondani, persze csak titokban.

A nőgyógyász
A félreértések elkerülése végett: Regi nem terhes, nem is várható változás ezen állapotában. Ellenben Regi ún. nő, és mint olyan, nőgyógyászhoz jár majdnem minden 1-2-3 évben. Amióta kiköltöztünk, erre még nem volt érkezése, és pont júniusban talált egy zürichi magyar nőorvost. Csütörtök délutánra kapott időpontot, ekkor nem volt semmilyen altesti motozás, csak beszélgetés 2 órán keresztül. Csütörtök este (T-24h) Regi közölte, hogy egyeztettek egy újabb időpontot, amikor kapcsolatukat fizikális síkra terelik. Az új időpont: hétfő reggel 8:30. Bázz!!! 8:25-kor száll le a gépünk … Mindegy, megoldom!
Pénteken felhívtam a nőgyógyászt, gondoltam, hogy simán elmagyarázom neki a helyzetet, magyarul nagyon meggyőző tudok lenni, meg fogja érteni. Az asszistense vette fel a telefont, aki Milena vagy Jelena névre hallgat, a lényeg, hogy nem magyar, és nem is beszél magyarul, ellenben angolul sem. Elkezdtem ipari mennyiségben izzadni, hogy hogyan fogom én ezt mind elmagyarázni neki németül. Szépen bemutatkoztam, mondtam, hogy én vagyok Herr Markert, és Frau Markert volt tegnap a vendégük. Eddig oké. Azt is mondtam, hogy Regi kapott új időpontot hétfő reggelre. Milena/Jelena: így van. No, én azt az időpontot szeretném lemondani. Az úgy van, hogy elutazunk, és nem érünk vissza, viszont erről Regi nem tud, ez a mi kis Geheimnis-ünk. M/J: ?!?! Kicsit még magyaráztam, hogy én egy ilyen vicces fickó vagyok, és meglepném az Ehefraúmat. Aztán Jelena-Milena úgy volt vele, hogy előbb szabadul, ha elhisz nekem mindent, kihúzta az időpontot, és lecsapta a telefont.

A gyerekek
Ha péntek, akkor magyar ovi. Délután 3 és 6 között Kata és Zizi már két és fél éve a schwamendingeni (Zürich, 12. kerület) magyar óvodába járnak. Azon az ominózus pénteken is így volt, Szandra vitte el őket oviba, aztán megírta a szokásos “jó hétvégét” üzenetet, amit akkor szokott írni, amikor már nem jön haza, csak vasárnap. Persze ez csak Reginek szólt átverésként, mert Szandra hétvégre ezúttal nálunk maradt, ő vigyázott a gyerekekre. Én mentem el a lányokért 6-ra, autóval, egyébként tömegközlekedéssel szoktunk odamenni. A kocsiban aztán beavattam Katát és Zizit, mondtam nekik, hogy nagy titok van, nem szabad elmondani anyunak, és nem is kell szomorkodni, mert kapnak valami ajándékot. (Családon belüli zsarolás és megvesztegetés minősített esete.) Ebben maradtunk, úgy tűnt, mindent értenek. Hazafelé felvettük Regit, és együtt mentünk haza. A garázsban aztán Zizike azt mondta, hogy:

Anya, van egy nagy titok, de nem mondom el neked!

Én persze rögtön odaugrottam hozzá, és eltakartam a száját. Szerencsére Regi a kocsi túloldalán küzdött Katával, így nem hallotta meg a spoilert.

Nagyjából ennyi történt péntek este 7 óráig. A végjátékot a lenti videó mutatja.

ATM

Dolgozom egy projekten, nem mondom meg, hogy mit csinálunk, de nagyon sokan, és nemsokára vége van. (Nagyon jó mesélő vagyok.) Ma volt egy meeting délelőtt, amin elhangzott, hogy amit csinálunk, az ugyan még nem megy élesben, viszont a kantin előtti ATM már át van állítva a Go-Live utáni állapotra. Ez az egyetlen ilyen ATM (egyelőre) egész Svájcban.

Meeting után lerohantam az automatához, kezemben a bankkártyámmal, hogy teszteljem kipróbáljam. Sosem szoktam kérni bizonylatot (Quittung, ejtsd Kvittig), de ezúttal kértem. Szinte kitéptem a nyílásból, és néztem a …, szóval néztem azt, amit nézni kellett rajta. Jó! Sétáltam vissza az irodába, közben pont jött szembe az egyik kollégám, aki szintén ezt akarta kipróbálni. Mutattam neki a bizonylatot, nagy örömködés lett hirtelen.

Aztán valaki utánam jött, és a kezembe nyomta a pénzt, amit nyilván benne hagytam az automatában.