Az ám!

Évek óta leküzd­he­tet­len vágyat érzek, hogy meg­ta­nul­jam ezt szé­pen és jól eléne­kel­ni. Jelen­leg se szé­pen, se jól, se sehogy nem tudom, ma pél­dá­ul a für­dés­szo­bá­ban (leesett vala­ki­nek, hogy miért nem für­dő­szo­ba? no mind­egy) egész jól ment, egé­szen idá­ig jutottam:

Hazám, hazám, te mindenem!
Tudom, hogy min­de­nem neked köszönhetem.
Arany mezők, ezüst folyók, …
(És itt sorol­ni kezd­tem a fémes ele­me­ket, mert szom­ba­ton kémi­á­ból vizsgázom.)

Hej, édes Hazám, leszek‑e én még ebben az éle­tem­ben rocksz­tár vagy operaénekes?