Lézeres szemműtétem

Tegnap én is beléptem a sasszeműek táborába. Illetve aznap még inkább vakond voltam, de ez is az átalakulás része.

Előzmények

From: Szemklinika
Sent: Mon, Feb 8, 2010, 8:01 AM
Szeretnénk emlékeztetni, hogy Sasszem kezelést megelőző alkalmassági vizsgálatra várjuk 2010. február 12. (péntek) 16 óra 00 perckor.

Nos, erre nem mentem el mert “jobb szememen heveny kötőhártya-gyulladás” volt.
(…)
From: Szemklinika
Sent: Fri, Dec 14, 2018, 2:17 PM
Szeretnénk emlékeztetni, hogy Sasszem-kezelést megelőző alkalmassági vizsgálatra várjuk 2019. január 19. (szombat) 08 óra 00 perckor.

Igen, sikerült!

A vizsgálat maga is egy élmény volt. Reggel 8-ra érkeztem Regivel, mivel ide (is) kellett kísérő. Kaptam pupillatágító szemcseppet, amitől leesett a vérnyomásom, és utána egész nap kóvályogtam, közelre pedig csak szemüveg nélkül láttam. Megnézték a dioptriáimat és a cilindereimet, a szemnyomásomat, és kikérdezték négy generációra visszamenőleg. Az eredmény: pozitív, alkalmas vagyok mindenféle lézeres szemműtétre.

Kitágult pupilla (elmosódva)
A pupillám egyébként sem kicsi, de így még nagyobb volt, cserébe nem láttam.

A vizsgálat után spontán módon bejelentkeztettek egy nagyon közeli időpontra (február 11.) műtétre, mert sajnos áprilisra még nem lehetett foglalni (ekkorra terveztük a következő hazautat).

A műtét

Február 11-e egy komor, szeles hétfői nap volt. Regi megint elkísért (örök hála!), hogy e nehéz helyzetben ne legyek egyedül. Fél 10-re kaptam időpontot, egyáltalán nem izgultam, ez abból is látszott, hogy a bejelentkezésnél elfelejtettem a születésem napját. Odabenn már megnyugodtam, kitöltöttem pár formanyomtatványt (beleegyezés, hogy lesz, ami lesz; probléma esetén szervdonorrá válás stb.), aztán kaptam egy Xanax-ot. Ezt egyelőre nem kellett bevenni, de úgy éreztem, hogy fólián keresztül, zsebben is már kezd felszívódni, mert határozottan megnyugodtam. A műtét előtt még volt pár rutinvizsgálat, megint mértek dioptriát és cilindert, meg szubjektíven azt, hogy milyen korrekció lenne nekem kellemes. A doktornővel való konzultáció után engedélyt kaptam a Xanax bevételére, aminek örömmel eleget tettem.

Kezdtem lenyugodni. Nagyon profi volt minden, így aztán tényleg azt éreztem, hogy itt baj nem lehet. Szólítottak, mennem kellett az előkészítőbe, a műtő előszobájába. Egy kedves ápolónő vagy nővérke vagy előkészítő hölgy (mindenki nagyon kedves volt) először elmesélte a saját történetét, hogy miként volt neki 3 éve a műtét. (Zárójelben – a szó szoros értelmében: azért ez tényleg a marketing csúcsa, amikor a személyzet egy tagja is így be van avatva és vonva az egész történetbe.) Aztán kaptam védőruházatot, mivel mégiscsak egy komolyabb orvosi beavatkozásról volt szó. A hölgy adott egy hosszúkás zacskót, amit rutinos mozulattal húztam fel a hajamra. Az a lábzsák – mondta, de engem ez sem zökkentett ki. Felhúztam a másik lábzsákot is (nem a fejemre), aztán kaptam hajhálót, végül pedig egy hátulgombolós, anyagában hálós pulóvert is. Ezután jött a smink: a szem körül betadinnal kaptam meg a camouflage-t, a szemembe többféle szemcseppet kaptam (zsibbasztósat, fertőtlenítőset) több hullámban. Elbúcsúztam a szemüvegemtől, és vártam, hogy szólítsanak.

Kijött az előző páciens, ez is egy érdekes koncepció, hogy az előtérben összeeresztik a betegeket, nyilvánvalóan nyugtató szándékkal. Kicsit beszélgettünk, mondta, hogy minden rendben volt. Lefotózták (biztosan azért, hogy ha vakon elcsatangol, akkor legyen róla friss kép a kőrözéshez), gratuláltak neki, majd a váróterembe bocsátották. A műtőt még egy kicsit előkészítették, megkérdeztem, hogy ilyenkor slagozzák-e ki a vért és a könnyeket. Eddigre már mindegy is volt, én jöttem, bementem.

Egy ágyra kellett felfeküdni, ami olyasmi, mint egy masszázságy, van rajta lyuk, csak nem az arcnak, hanem a fej hátsó részének. Ebbe helyezték bele a buksimat, és folyamatosan instruáltak, hogy feljebb, balra, jobbra, maradjon már nyugodtan. Mikor végre megállapodtam, akkor kezdődött maga a műtét. A stressz (annyira nem volt vészes, inkább erre fogom, mint a feledékenységre) miatt nem teljesen emlékszem, hogy mi milyen sorrendben volt, de azt tudom, hogy először valami tágítót raktak a szemeimbe, ami eléggé kellemetlen volt. Aztán jött az a rész, amikor az első lézer (ami kialakít egy lebenyt, amit aztán felhajtanak) vett kezelésbe. Nekem a Xanax ellenére is klausztrofobikus élmény volt, olyan érzés, mintha egy tonnás gép dőlne rá a fejemre, és a szemgolyómmal próbálnám fenntartani. Igazából annyi történt, hogy ezt a gépet rácuppantották a szememre, és az valahogy kilapította a szaruhártyámat, hogy aztán ezt a kis zsebet kivarrja. Kb. 20 mp volt az egész (szemenként), sokat segített, hogy a hölgy számolt vissza. Mikor ezzel megvoltunk, akkor átgurítottak a második lézerhez, ami a munka lényegi részét csinálja. Ez az, ami végülis a felesleges dioptriákat meg cilindereket égeti le a szemből, némi pörkölődésre hajazó szag kíséretében. Ezt úgy kell elképzelni, hogy van egy villogó zöld fény, amit nézni kell, és aztán jön a lézer, ami kialakítja a megfelelő alakot, hogy az ember lásson jól. Ahogy dolgozik a lézer, teljesen szétesik a fény (így nem is olyan egyszerű ránézni), kicsit olyan, mintha egy féreglyukban utazna az ember (tapasztalatból mondom), de aztán ez is készen van 30 mp alatt (szemenként). Ekkor jön az, hogy egy mini hólapáttal visszaborítják a lebenyt a szemre, persze közben rettenetes mennyiségű műkönnyet öntenek a szemekbe, és kinyomkodják alóla a beszorult légbuborékokat meg miegymást. Aztán ennek is vége lett, felülhettem, és kinyithattam a szememet.

Egyszerűen beszarás, de láttam! Nem tökéletesen, mert tényleg van egy ilyen enyhe vízfüggöny (mint a Zürich HB-n az Interdiscountnál az a négyoldalú vízesés, amibe egyszer bele fogok állni a kölkökkel, ígérem!), de láttam, és jól láttam. Kimentem, leültem a székbe, ahol 10 perce még az előző ember bátorítgatott, és én is mondtam pár bíztató szót az utánam jövőnek. (Mondjuk mintha valami olyan is lett volna, hogy de baromira para ez az első gép, na mindegy.) Csináltak rólam is fotót, de ez annyira nem érdekelt.

A műtét után

Nekem FEMTO c. kezelésem volt. Elvileg ez egy kevéssé fájdalmas és kellemetlen beavatkozás, minimális gyógyulási idővel. Az előszobából egyenesen a váróterembe vittek, ahol valahogy megtaláltam Regit, aki pedig nem is ott ült, ahol korábban. Leültem, és pihennem kellett. (Ebben nem vagyok jó.) Nem fájt a szemem, de nem volt jó érzés, főleg ez az első lézeres egymásra (leginkább rám) borulás. Később ki is derült, hogy minimális bevérzéseim lettek a szememen oldalt, ahogy nyomták rám a gépet. Aztán kezdődött az első időszak, a műtétet követő 3-4 óra. Ekkor gyakorlatilag használhatatlan az ember szeme, fél óránként kellett műkönnyezni, óránként pedig a receptes szemcseppet (Tobradex) kellett használni. Fél óra pihenés után megnézték a szememet nagyítóval, hogy jól sikerült-e visszahajtani az a lebernyeget. (Jól.) Aztán hazamentünk, Regi vezetett a kocsihoz, én meg vakon botorkáltam. A kocsiban jobb volt, mert sötét volt, de itt is napszemüvegben, csukott szemmel ültem. Aztán itthon ugyanez, sötét szoba, behúnyt szem. Ez volt kb. negyed háromig, és akkor az utasításoknak megfelelően elkezdtem nézni.

Ilyen lett
Nevem Sam.

És láttam, nagyon jól. Láttam közelre, távolra. Kellett mobilozni, számítógépet nézni, tévézni, ilyenkor mindennel tesztelni kell a szemet, amit egyébként is csinál az ember. (Focizni mondjuk nem mentem el.) Éles volt a kép, tiszta, minimális vízhatás. Persze közben rettentő kellemetlen érzés, ez a “szemen keresztül megerőszakoltak” c. poszttraumális tünetegyüttes. Ez volt egészen estig, amikor jött az alvás, amitől a legjobban tartottam.

Háton, párna nélkül kell első nap aludni. Én nem tudok háton aludni, a párnám meg annyira fontos, hogy azzal utazok. Plusz ilyenkor ugye arra is vigyázni kell, hogy az ember ne vakarja a szemét (szigorúan tilos!), úgyhogy kivettem a fürdőköntösből az övet, összekötöztem a csuklóimat, és a két kezemet összekötő bilincset beraktam a hátsóm alá. Ebben a kellemes testhelyzetben aludtam este 10-től kb. fél 4-ig, amikor rettenetes hátfájásra ébredtem. Kicsit kinyújtottam a tagjaimat, és utána még 6-ig tudtam aludni. Sokkal kellemesebb volt az éjszaka, mint ahogy gondoltam.

Másnap (ma) jött az egynapos kontroll. Kérdezték, hogy milyen volt az éjszaka, mondtam, hogy lekötöztem magamat, a vizsgáló hölgy mondta, hogy ilyet még nem hallott (21 év és 100.000 páciens, és még senki?). Aztán bevizsgálták a látásomat is, a bal szem most 100% a jobb pedig 95%, szóval nagyon jól állunk. Az erős fény még zavar, meg úgy általában a sok csöpögetés is, és még mindig érzem a szememet, hogy valami van vele. Nem fáj, de fáradékony, meg érzem, hogy szárad ki. Néha olyan érzésem van, hogy “beh rég van benn a kontaktlencsém, ki kéne venni!”, de inkább nem veszem.

Mindenki azt mondja, hogy élete legjobb döntése volt a sasszemesítés, így hát beállok a sorba. Így.

Update 1: az első hetes kontrollon mindkét szemem 120%-os, tehát nagyon jól látok.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *