Focista lettem

Évek óta (ld. 2016, 2017) fenyegetőzöm azzal, hogy focista leszek. 2018. április 21-én – ahogy egy csapattársam mondta – végre férfi lettem.

Az egész a NAGY MECCS előtti nap péntekén kezdődött. Van nekünk egy WhatsApp-csoportunk, a félreértések elkerülése végett az a neve, hogy “Ulti és foci” – itt szoktuk megbeszélni, hogy ki milyen alapozót vett akciósan, illetve hogy mi lesz a következő szabásminta, amit megvalósítunk. Fura is volt hát, hogy Dénes barátom/kollégám/leendő csapattársam miért írta be a következő üzeneteket:

Focistak a cseten. Holnapra nem vagyunk meg az FC VBZ kovetkezo meccsere
Be tud valaki ugrani?
Laci, Gabor?
Reggel 10-kor van a meccs
Itt: Hardhof 19 8064 Zürich
Ballabasok elonyben

Sok okból kifolyólag megszólítva éreztem magam: az FC VBZ-tel azóta kacérkodom, amióta a Kappelin (az iskolaudvaron) focizunk; a bal a jobbik lábam; és Laci vagyok. Nem volt mit tenni, azt tettem, amit egy jó magyar (leendő) focista tenne: rögtön kimentettem magam, és sérültet jelentettem.

Ez nem Zizi karja.

Bizonyára sokakban felmerül, hogy miként sikerült egy ilyen korrekt és 16 bitnyi színárnyalatot felmutatni képes véraláfutást szereznem olyan passzív életmóddal, mint amilyet élek. A válasz egyszerű: véradás.

Sajnos ismernek már engem az emberek, és a kifogást a neki (nekem?) kijáró szkeptikussággal vegyes szarkazmussal fogadták. Fél deci alvadt vér nem mentett meg a meccstől. Beletörődtem a sorsomba, és szóban (hogy ne legyen nyoma, és még ki tudjak farolni, ha meggondolnám magamat) visszaigazoltam a meccset.

Este előkerestem (igazából Regi kereste elő, aki szintén izgatott volt, nyilván mindig is focistafeleség akart lenni) a stoplis cipőmet. Utoljára tavaly ősszel játszottam benne, amikor elég saras volt a pálya. Erre onnan emlékeztem, hogy a cipőkön darabonként nagyjából másfél kiló megkövesedett sár volt, amit a beleragadt fűszálak karbonszálként erősítettek. Nem volt több fél óránál lerobbantani a cipőkről a koszt, és utána a kád – ahol a műveletet végeztem – majdnem olyan tiszta volt, mint amikor elkezdtem. A cipő mellett sípcsontvédőre volt szükség, ezt is sikerült megtalálni. Dénes biztatott, hogy ha nincs meg a védő az sem baj, az egyik csapattárs egyszer például egy papucsot rakott be a sportszárba, mondjuk még az is egy fokkal jobban véd, mint a lábszőr. A felszerelést a csapat biztosította, én készen álltam.

Relatíve nyugodtan aludtam, de az izgatottság miatt korán keltem. Nem akartam túl sokat enni a NAGY MECCS előtt, ittam egy kávét, és ettem egy banánt (kiegyensúlyozott focistaétrend meccsnapra). A pálya tőlünk biciklivel kb. 8 perc, én az idegesség miatt erre is rászámoltam még vagy 20 percet, így jó korán értem oda. Gyülekeztek a csapattársak (akiket nem ismertem), én meg mászkáltam fel-alá, és Dénest vártam.

A fenti térképen látszik, hogy ez a hely egy sportkomplexum sok focipályával. Senki se gondoljon egy Santiago Bernabéura, még a Pancho Arénára is csak nyomokban emlékeztet, igazából ezek sima pályák egymás mellett, mi a legtávolabbira voltunk kivezényelve, a 11-esre. Előtte azonban öltözés és eligazítás.

Az öltözőben találkoztam a csapattársaimmal. Nagyrészük helyi, némelyek ténylegesen VBZ-esek (ez a BKV-nak felel meg), a csapat egyre növekvő része azonban magyar és/vagy epamos. Mivel egy sportorvosit és az igazolást még Svájcban sem lehet egy péntek este alatt elintézni, ezért kiderült, hogy én hamis igazolással fogok szerepelni életem első meccsén. Megkaptam az új nevemet (én lettem Péter, aki egyébként szintén egy honfitárs kolléga), betanultam az új születésnapomat (érdekes, hogy pont András-napra esik), én adminisztratíve készen álltam. Közben kaptam mezt, gatyát, sportszárat, ezeket próbáltam olyan sorrendben és olyan testrészekre felvenni, ahogy azt a többiektől láttam. Stílszerűen a 14-es mezt kaptam, ezzel is emlékezve az identitáscserém előtti születésnapomra.

Ez az egyetlen fényképem van életem első meccséről.

10-kor kezdődött a meccs, mi fél 10 körül indultunk a pályára. Az edző bá’ elmondta a taktikát (felolvasta a kezdő tizenegyet, és elmondta, hogy csere leszek – ennyi volt), és kezdődött a bemelegítés. Passzolgatás körbe-körbe, váltakozó vezényszavakkal, amiket nyilván nem értettem. Rúgtunk párat kapura, kocogtunk, nyújtottunk, tisztára, mint a nagyok. Aztán lassan közeledett a 10 óra, megérkezett az ellenfél is. Bizonyára sokan hallottak már az FC Gastro United 1-ről, ők az FC VBZ egyik legnagyobb mumusai. Állítólag évek óta mindig kikapunk tőlük, időnként ollózós gólokat lőnek, szóval teljesen egy futballcsapat benyomását keltik. Én az egyik ellenféllel már találkoztam a vécében, ahol a meccs utáni doppingvizsgálatra gyakoroltunk a piszoárnál. A mi csapatunk elsősorban sportos villamossofőrökre és kehes informatikusokra épül, ez a srác meg magas volt (még nálam is magasabb), izmos, és ránézésre focista. Nem jó ómen.

A kispadon kezdtem hát a meccset. 3-1-4-2-es formációban kezdtünk, de ebből a pályán nem sok látszott. Ilyen szinten ezek a posztok eléggé esetlegesek, igazából fut mindenki mindenfele, aztán néha eszükbe jut, hogy milyen poszton kellene játszaniuk, és visszazárnak a helyükre. Én már pályára lépésem előtt elfáradtam, mert el kellett mennem egy elrúgott labdáért, amihez az egész “stadiont” meg kellett kerülnöm. Viszonylag jól tartottuk (mi!) magunkat, fél óra elteltével még 0-0 volt, sőt, még helyzeteink is voltak. Ekkor szólt nekem a mester, hogy rutinomat és gyorsaságomat innentől kezdve a pályán kamatoztathatnám, és beállított. Kaptam taktikai utasításokat is: legyek csatár, mert ott nem baj, ha elvesztem a labdát. Ennyi. Felkocogtam hát a kezdőkörbe.

A pályán máshogy telik az idő. Néztem már kismillió meccset, hol sörrel, hol anélkül, hol projektoron, hol tévén, hol stadionban. 2 x 45 perc, közte 15 perc szünet, mint régen az iskolában az első két óra. Viszont amikor az ember játszik, akkor valahogy teljesen másként tűnik az egész. A jegyzőkönyv tanulsága szerint a 32. percben álltam be, tehát bő 10 perccel a szünet előtt. Mégis annyi minden történt, annyi emlékezetes esetet felejtettem el azóta, hogy az hihetetlen.

  • Beállításom után volt egy sprintem a kapu elé, jött be a labda, de nem értem el, mindössze 5-6 méter hiányzott.
  • Megtámadtam az ellenfél egyik védőjét, aki ezen annyira meglepődött, hogy a lábamba rúgta a labdát, ahonnan az alapvonal irányába gurult tovább. Futottunk utána mindketten, de mivel ő focista, én meg nem, ő volt a gyorsabb, és kikísérte.
  • Megszereztem egy szabad labdát a saját 16-osomon belül, és lepasszoltam. Közben valaki majdnem belémrúgott, de nem sikerült neki, ezért elnézést kért.
  • Kényszerítőztem egy csapattársammal, és nem adtam el a labdát.
  • Adtam egy középszar passzt a tizenhatos vonalára a csatártársamnak, aztán valahogy visszakerült hozzám a labda, lőni próbáltam, de nem sikerült.

Nagyjából ennyi történt velem, közben meg az ellenfél rúgott két gólt, amiről én nem tehettem, mert csatár voltam, ugye. Azért szünetben az edző lecserélt, azzal a kommenttel, hogy a második félidőben még beállhatok.

Szünet után tehát újfent a kispadon találtam magam. Jöttek szurkolók (hárman), ők próbáltak velem, a csapat lecserélt csaló sztárjával beszélgetni, de nem sikerült ez sem. Közben kaptunk egy harmadik gólt, annak azért kicsit örültem, hogy nem csak akkor rúgnak nekünk gólt, amikor a pályán vagyok. Aztán az egyik csapattársam, aki addig partjelzőként funkcionált, beállt, így nekem kellett előlépnem lecserélt játékosból asszisztenssé. Kaptam zászlót is, próbáltam akkor lengetni, amikor a másik kolléga is szokta. Egyszer beintettem egy lest, amikor az ellenfél támadott, és rámszólt az edző, hogy “legyen les”, egyébként nagyjából eseménytelenül teltek a percek.

10 perc sem volt hátra a meccsből, amikor újra eljött az én időm. Visszacseréltek, ezúttal a középpályára, nem mintha ez bármit is számítana. Labdához nem értem egyszer sem, szemmel vertem az ellenfelet a támadásai közben, és mivel nem kaptuk be a negyedik gólt, kijelenthető, hogy hatásosan. Hármas sípszó, mindenki gratulált mindenkinek, véget ért az első meccsem.

Mivel ez hivatalos céges liga, ezért van jegyzőkönyv is. Akit érdekel, az megnézheti a labdarúgószövetség zürichi régiójának hivatalos oldalán: FC VBZ 0:3 (0:2) FC Gastro United 1.

Így lettem hát focista, kihúzva ezt is a nem létező és igen rövid bakancslistámról. Pár óra múlva újra meccs, megint nem vagyunk meg elegen, így megest valaki más nevében játszhatok. Megyek is öltözni.

UPDATE: a második meccs érdekesen sikerült:

  • Kezdő voltam, így felsorakoztam a többiekkel a meccs előtt, pacsiztam az ellenféllel, nagyon profi volt. Még a nem létező közönségnek is integettünk, megköszönve előre a szurkolást.
  • Baloldali középpályást játszottam, leginkább a balhátvédünkkel dolgoztam össze védekezésben. Igazi bajtársi kapcsolat alakult ki közöttünk az első félidő során.
  • Az elején eléggé megilletődött voltam, labdákat vesztettem, nem ment túl jól. Aztán amikor belejöttem volna, akkor meghúztam a jobb vádlimat, és onnantól nem tudtam futni.
  • Ennek ellenére egyszer felmentem támadni, az egyik csapattárstól hozzám pattant a labda, betörtem a tizenhatoson belülre, kapura lőttem, és a kapus nagy nehézségek árán ütötte szögletre a labdát. Ez volt az egyetlen kapuralövésünk az egész meccsen.
  • Az egyik eladott labdámból lekontráztak minket, és ebből lőtték az első (és később kiderült: győztes) gólt.
  • Félidőben próbáltam nyújtani a vádlimat, de csak rosszabb lett, szóval cserét kértem. Összesen kb. 55-60 percet játszottam.
  • A lecserélésemet követően összeomlott a csapat (lehet, hogy ebben szerepet játszott az is, hogy a 60+-os edzőnk is beállt), és a vége 0-4 lett. Az ellenfél az utolsó helyezett volt, mi voltunk az utolsó előttiek.
  • Itt a jegyzőkönyv: FC VBZ 0:4 (0:1) FC HLT.

Én vagyok Zizi

szeretem az elefántokat a fagyit is szeretem

szeretem a családomat

ma van vasárnap a családal elmegyűnk brancsolni mert holnap elutaszunk

Regi balesete (S02E01)

A tavalyi nagy sikerre való tekintettel idén újra jelentkezünk a “Regi balesete” sorozat legújabb epizódjával.

Nem sok( rossz)at ígérő április másodika volt. A húsvéti hétvégét Saas Feeben töltöttük, hogy a szezonbérletünk utolsó morzsáit is kihasználjuk. (Amikor a síszezont egy hónappal ezelőtt ünnepélyesen lezártam, akkor ez az út még halvány gondolat sem volt.) Csütörtökön érkeztünk, pénteken már síeltünk, szombaton le volt zárva az összes pálya, vasárnap megint síeltünk, hétfőn pedig a kicsekkolás után még egy búcsúsíelést terveztünk. Minden jól alakult, ragyogó napsütés, tökéletes pályák, semmi tömeg.

Én vagyok a síszemüveges, Regi a másik

Miközben Regivel síeltünk, a gyerekek Darióval (aki az új Nico) tanultak. Mi dél körül végeztünk a hegyen, utána az volt a tervünk, hogy átmegyünk arra a dombra, ahol a lányok vannak, megnézzük őket, és még csúszunk egyet. Felmentünk a pálya tetejére, és nekivágtunk a szezon ténylegesen utolsó lesiklásának.

Ez a pálya annyira nem volt jó állapotban, mély volt a hó, és a napsütés miatt eléggé latyakossá olvadt. Én voltam elöl, Regi követett. Megálltam, hogy megvárjam, ő pedig egy gyors jobbkanyarral állt volna meg előttem. Itt történt a baj. A jobbosnál a jobb lába beleállt a hóba, míg a bal ment tovább. Aztán a bal is beleállt a hóba, ő pedig hasraesett. A sílécek nem csatoltak le, hanem félig oldalra, félig hátra álltak. Kb. úgy nézett ki, mint ez a hölgy itt lenn, csak a ruhája volt más színű, és a feje lefelé nézett.

Forrás: Pinterest (nem értem én ezt a Pinterest, valaki elmagyarázhatná, hogy mi ez)

Nem kell ortopédusnak lenni ahhoz, hogy sejteni lehessen, hason fekve nem jó az, ha az ember két lábfeje nem előre néz, hanem inkább oldalra-hátra. Ezt abból is sejteni lehetett, hogy Regi elkezdett kiabálni, hogy “ez nagyon fáj”. (Mondott még mást is, de ez egy korhatáros blog, a kurva életbe már!) Lecsatoltam, és visszasétáltam hozzá. Sejtettem, hogy nagy a baj, Reginek majdnem olyan magas a fájdalomküszöbe, mint nekem (az köztudott, hogy egy pattanás kinyomása az orron fájdalmasabb, mint a szülés, és én kevésbé kiabáltam az előbbi művelet alatt, mint ő az utóbbi közben). Leszedtem a sílécet a lábairól, főleg a bal tűnt eléggé zehernyésnek, nyeklett-nyaklott össze-vissza. Felsegítettem, hogy megnézzük, mekkora a kár. Járni nem tudott, állni is csak olyan furán. Fasza. Akkor talán vegyük számba, milyen lehetőségeink vannak! Egy olyan részen voltunk, ahol nem volt más síelő, segítséget nem kérhetünk senkitől. Nem is nagyon látszódtunk sehonnan, így ilyen hószánas mentőre sem számíthattunk. Mivel nem vagyunk Rega-tagok (légimentés), ezért egy helikopteres akció 50 ezer franknál egy rappennel nem kerülhetett volna többe, szóval ez sem volt opció. Maradt tehát az, hogy akkor valahogy lejussunk lécen-lábon a faluba, hogy aztán ott keressük meg Doktor Kretzschmart. Így is tettünk, Regi a botjaira támaszkodva próbált egy olyan helyre jutni, ahonnan aztán továbbcsúszhatott, én meg vittem a saját léceimet, botjaimat, és az ő léceit, mint egy alpesi Tenzing Norgay. Ehhez képest a lecsúszás szinte eseménytelen és kihívásmentes volt.

A faluban felmarkoltuk a lányokat, akik pont ekkor végeztek az utolsó órájukkal. Visszamentünk a szállodába, ahonnan már kicsekkoltunk, és az alagsori vécében utcai ruhába öltöztünk. Aztán elkezdtünk orvost keresgélni, ami húsvét hétfőn délután nem tűnt annyira egyszerűnek. Szerencsére pont ott volt a szállodatulaj házaspár mellettünk, akiknek piros telefonos forródrótjuk volt a felcserhez, ők segítettek bejelentkezni. Aztán a papi a hotel elektromos kisbuszával el is szállított minket a rendelőbe.

Minimális várakozás után Regi bejutott a röntgenbe. Gyors diagnózis: valami nem jó. Ami a képen látszik az egy kicsi szilánk, ami valahogy letört a csontból, valószínűleg ugyanúgy, mint ahogy Fábry Sándor elmesélte “A lejtő ördöge – a vaxtól a gipszig” c. klasszikusában. Egyelőre ennyit tudtunk. Regi kapott térdmerevítőt, meg két helyes mankót, amit a gyerekek következetesen kampónak hívtak, mivel annak van értelme. Hazamentünk szépen, Saas Fee – Zürich mindössze 242 km, az a hosszú hétvégéről hazautazók között barátok közt is legfeljebb hat óra. Így zártuk a hétfői napot.

Ott van a bibi!

Kedden háziorvos, beutaló a Triemlibe. Reginek itt már külön kartonozója van, ugye itt volt tavaly is a balesete után. A bejárat mellett két bejelentkező ablak van, az egyik főle az van írva, hogy “Information”, a másik felé pedig csak annyi, hogy “Regi”. Szerdán mentünk oda, ekkor volt CT, majd az Oberarzt-tal való egyeztetés után abban maradtunk, hogy legyen MRI is, hogy Regi bal térdén az összes képalkotó berendezést egy héten belül letesztelhessék. Magyarországi olvasóink kedvéért írom, hogy MRI-re nem 2019. októberre, hanem két nappal későbbre (péntekre) kaptunk időpontot. Ekkorra derült ki a pontos diagnózis: teljes elülső keresztszalag-szakadás.

Most ott tartunk, hogy Reginek volt három fizioterápiája, ugyanoda jár vissza, mint tavaly. Ez megy hat hétig, addig nincs műtét, utána jön majd egy konzílium, és eldöntik (döntjük?), hogy mi legyen. Gyors guglizás után kiderül egyébként, hogy a keresztszalag-szakadás nem olyan jó cucc, az előrehozott fizioterápiával jó eredményeket lehet elérni, a teljes gyógyulás esélye így is nagyjából 40% körül van, mint akkor, ha már rögtön a sípályán kaszabolták volna a beteget. Szóval reménykedünk.

Le van foglalva már a decemberi síelésünk ugyancsak Saas Feeben. Nézzük a dolgok pozitív oldalát: sokat tudunk spórolni, mert Reginek nem kell lécet bérelni!

Update: Regit május 16-án műtik.

Egy választás margójának a lábjegyzetének a függelékébe

Nem szoktam politizálni. (De.)

Nem az a szomorú, hogy nyolc ilyen (milyen?) év után ez (mi?) lett az eredmény.

Az a szomorú, hogy van ez a fajta “magyar vagyok” érzés. Hogy mit jelent magyarnak lenni. A magyar utánad lép be a forgóajtón, de előtted lép ki belőle. A “magyar rapper ember bajsza, mint a magyar bika szarva: fölfelé áll, nem lekonyul, körszakállhoz nem hasonul” (Bëlga) A magyaroknál van az egy főre eső legtöbb Nobel-díjas. (Ami egyébként nem így van, csupa olyan ország előz meg minket, akikkel fociban mindig megszenvedünk, pl. Feröer-szigetek, Luxemburg, Izland.) A magyar ember ez meg az.

Hát nem. (Pedig háttal nem is kezdünk mondatot.)

A magyar ember elhiszi, hogy az újhollandok leigázzák a világot, hogy az időjárást indiai kamaszok hekkelik, és hogy a migránshordák semmi mást nem akarnak, csak elvenni az ember munkahelyét, és aztán ott ülni, és nem dolgozni. Ez a szomorú.

Úgyhogy most majd szépen bemegyek a Kreisbüróba, megkérdezem, hogy mi kell a C permithez (letelepedési engedély, nem “csak” munkavállalási) pontosan, aztán maradunk.