Karácsonyi költözés

Elég ciki, de a legutóbbi költözéssel kapcsolatos bejegyzés óta (ami egyébként arról szólt, hogy végre nem költöztünk 2014-ben) már kétszer is költöztünk. Szinte hihetetlen, de a költözés szempontjából eseménytelen 2014-es esztendőt egy szintén helyileg állandó 2015 követte. Hogy ezt ellensúlyozzuk, tavaly elköltöztünk Klotenből Zürichbe, idén (pontosabban múlt héten) pedig a lakótelepen belül mozdultunk nagyjából 150 métert.

Tehát így nézett ki az #elmúlt10év:

  • 2007: Szigethalom → Göd
  • 2008: Göd → Budapest, XXI. ker.
  • 2009: Budapest, XXI. ker. → Budapest, XIX. ker.
  • 2010: TbMLBKÖ (Tetőtér-beépítés Miatti Lakáson Belüli Költözés – Összehúzódás)
  • 2011: TbMLBKSz (Tetőtér-beépítés Miatti Lakáson Belüli Költözés – Szétterülés)
  • 2012: Budapest → (Zürich →) Rafz
  • 2013: Rafz → Kloten
  • 2014: N/A
  • 2015: N/A
  • 2016: Kloten → Zürich
  • 2017: Zürich → Zürich (a házszámunkat 29-cel csökkentettük, az emelet számát viszont 2-vel növeltük)

Már akkor megfogalmazódott bennünk, hogy az előző lakás nem lesz a mi nyugdíjas éveinknek tanúja, amikor az első lakbért leemelte a főbérlő egy csoportos beszedési megbízás keretein belül a bankszámláról. Semmi extrára nem kell gondolni, de a havi lakbérből egyes afrikai törzsek évszázadokon keresztül jutnának elegendő enni- és innivalóhoz, és maradna még egy kevés takarékoskodni. Szép lakás (újépítésű, első beköltözők voltunk), nagy lakás (143 m2), városi lakás (ha Altstetten a zürichi Kőbánya [BP, X. ker.], akkor Albisrieden nagyjából Kispest [BP, XIX. ker.] jobbik felének felel meg), drága lakás – iyen egyszerű. Nagyjából az idei év elejétől kezdve töltöttük (főleg Regi) időnk egyre jelentékenyebb részét lakáskereséssel. Mivel nem akartunk a gyerekeknek óvoda-, majd később iskolaváltoztatást, ezért a keresgélést egy zsebkendőnyi (attól függ, milyen nagyítással nézi az ember a térképet) területen folytattuk. Ennek elősegítése érdekében én készítettem egy saját térképet, ahol bejelöltem az osztálytársak lakhelyét, hogy lehessen látni, meddig nyújtózkodhatunk Zürichen belül. Erre nagyon büszke vagyok még most is.

Feliratkoztunk mindenféle filterekre a különböző svájci ingatlan.com-utánzatokon, gyakorlatilag real-time monitoroztuk az altstetteni-albisriedeni ingatlankínálatot. Nem volt valami rózsás a helyzet. Egyrészt a környéken nagyon sok a szövetkezeti lakás (Zurlinden, Sonnengarten, Schönheim – ezek valakiknek biztos jelentenek valamit), amiket külföldi expatként nem egyszerű megkapni. (Túl kevés a gyerek; túl sokat keresünk; túl hoch a Deutsch, amit beszélünk.) Másrészt meg valahogy az emberek itt nem mocorognak, mintha ez az Albisrieden eléggé bejönne az ittlakóknak, és nem nagyon akarnának elköltözni. (Végülis ez ránk is igaz.) Szóval vártunk, várakoztunk. Néha felcsillant egy sudár reménysugár, néha megnéztünk egy-egy lakást is. Találtunk olyat, amiben kb. 25 méter hosszú folyosó volt, így ideális lett volna bowlingozáshoz, lakni kevésbé. Volt olyan, ami nyáron is olyan sötét volt, hogy zseblámpával járták végig az érdeklődők a különböző helyiségeket. Láttunk olyat, aminek a konyhabútora idősebb (és használtabb) volt, mint mi mindannyian, együttvéve. Aztán volt olyan is, ami szuper volt, nagyon tetszett, megpályáztuk, támogatott minket az előző bérlő, de egy szomszéd beelőzött minket, és mégsem mi kaptuk meg.

Aztán október legvégén a lakótelep appján (!) Regi talált egy apróhirdetést, amiben pont egy olyan lakásra kerestek Nachmietert (utóbérlőt, aki átveszi a lakást felmondási időn belül), amilyet mi kerestünk. Írtunk is neki rögvest, megnéztük gyorsan, de már látatlanban tudtuk, hogy megpályázzuk, mert ez kell. Így is történt, hogy pár napra rá megkapjuk a hírt, hogy nem kapjuk meg a lakást. Kb. ugyanaz történt, mint korábban, csak a reciproka: most mi voltunk azok, akiket nem ajánlott a bérlő (mert egy szomszéd ugrott rá a lakásra), viszont mi beelőztünk a főbérlőnél, de mivel a szomszéd volt kedvezőbb helyzetben, őket választották. Fasza.

Aztán már november eleje volt, amikor kiderült, hogy valamiért visszalépett az ajánlott szomszéd, és miénk a lepattanó! Ez egyrészt jó, mert megszereztük a lakást, másrészt meg ezzel a pár napos csúszással pont azt érték el, hogy csak február végével mondhattuk fel a mi kecónkat. Ez pedig egy olyan aprócska rizikót hordozott magában, hogy két hónapig kell két lakást párhuzamosan fizetnünk. Így mulat a magyar! Persze aztán nagyon hamar kiderült, hogy nem lesz ez így, meghirdettük a mi lakásunkat (most mi kerestünk Nachmietert), jött egy csomó érdeklődő, ketten pályáztak is, aztán sok egyeztetés és kavarás után megegyeztünk január közepében, így lett a rémes 2 hónap átfedésből kényelmes 2 hét.

Gyakorlatilag a pozitív hír (hogy megkapjuk a lakást) pillanatától kezdve indult maga a költözködés aktusa. Regi elkezdett Tót-módra dobozolni: elpakolta a csetreszeket-limlomokat-biszbaszokat, aztán növekvő fontossági sorrendben egyre több és több dolgot. Én első nekifutásra szétszedtem a legnagyobb polcos szekrényt, amiben a legtöbb dolog volt. Leszereltük az étkezőszekrényt, aminek az alkatrészeit saját magába gyömöszöltük bele. Gyakorlott mozdulatokkal (harmadszor csináltam) szétszereltem az ágyunkat, így majd’ két hónapig aludtunk a földön (Trainspotting-nosztalgia).

Szétszedtem – mit szétszedtem? – atomjaira törtem és leselejteztem a gyerekek conforámás (francia/low-budget Ikea) emeletes ágyát, így már ők is földön aludtak. Szétszereltem az összes szekrényt, ami nem volt akkora törés az életünkben, mivel minden ruhánk már így is bedobozolva szendergett a pincében. Olyan serény voltam, hogy még azt a pár ikeás összeszerelési útmutatót is kidobtam, amik véletlenül túlélték azt, amikor az összes fajtársukat vittem el a szelektívhulladék-gyűjtőbe – emiatt Regi cseppet sem dicsért meg. Én magabiztos voltam: az első hetekben nem felejtettem el felírni azt, hogy melyik csavarkészlet melyik szekrényhez tartozik, csak később.

Időközben sikerült találni költöztetőcéget is: a megbízható Camelen Umzug GmbH-ra esett a választás, akiket a továbbiakban nyugodtan nevezhetünk tevéknek. Csütörtökre (dec. 21.) hívtuk őket tudva, hogy szerdán délután kapjuk meg a kulcsokat. Szerdán munka után még mozgósítottunk jónéhány ismerőst-barátot-kollégát, akik majdnem este 11-ig segítettek nekünk átpakolni, felcuccolni, összeszerelni. Túl egyszerű lett volna a dolguk, ha nem keverem össze a bútorok 90%-át, így aztán csak imádkozni tudtunk, hogy a szekrényből szekrény legyen, és ne bárpult. Végül egyébként minden jól alakult, nagyjából olyan bútorokat építettünk, amilyeneket Älmhultban elképzeltek.

Csütörtök reggel 8-ra megérkezett a karaván. Három teve sorakozott fel, akiknek a nevét nem sikerült megjegyezni, de mint később kiderült, kurdok voltak mind. A tavalyi költözködés (amit egyébként a vérprofi Schäfli Transport AG intézett) igen magasra tette a lécet, szóval nem vártam mást, mint hogy professzionálisan megoldják azt a feladatot, miszerint 150 métert mozgatnak néhány dobozt és bútort. El kell ismerni, fóliázásban nagyon erősek voltak, úgy befollpackoztak néhány kisebb bútort, hogy alig fértek ki vele az ajtón. Cserébe viszont rettentő ráérősen és amatőr módon tevékenykedtek. A megérkezésük első percében törték ki a húzható-tolható négykerekű kiskocsijuk egyik kerekét, amit így nem is tudtak egyáltalán használni. A fotelünkkel sikerült egy akkora karistolást ejteniük a nappali kellős közepén, amit még az Uetliberg (zürichi Gellért-hegy) tetejéről is látni. Egyikőjük, akit nevezzünk csak Főtevének, az idő jelentős részét a teherautóban való ücsörgéssel és dohányzással töltötte. Mindegy, olcsó tevének rossz a húsa, tartja a kurd közmondás, és ez tényleg így van.

Csütörtök délután 3-kor végeztünk a költözés keményebb, fizikai részével. Ekkorra a bútorok majd mindegyike abban a szobában foglalt helyet – a szerencsésebbek összeszerelve, a kevésbé szerencsések lapra szerelten agonizálva -, ahova azt megálmodtuk. A dobozokat nehézségüknek megfelelően 3-4-5 emeletes kupacokba rendeztük, szigorúan ügyelve arra, hogy a poharakkal teli “FRAGILE” feliratú legyen legalul, fölötte pedig a többi, sorrendben a súlyzós, a könyves, és a szerszámokkal teli. A nap végére már mindenki az új lakásban aludt, és nemhogy matracon, de ágyban (!).

Pénteken (dec. 22.) tovább folyt a kidobozolás és szerelés. Két szekrénynek kidobtam a hátlapját, mert annyira rossz állapotba került az ikeás papundekli, hogy az már nekem is vállalhatatlan volt. Hátlap nem lévén a szekrények meglehetősen stabilak voltak, amikor az ember komolyabban rájuk nézett, akkor egy kissé meginogtak.

Természetesen igényes mérnökember vagyok, így négy darab egyfrankos ikeás fém keresztléc segítségével minden szekrényt úgy stabilizáltam, hogy az vizuálisan is kielégítő legyen: csukott ajtóknál egyáltalán nem látszik, mennyire ordenáré gányolást csináltam. A cél szentesíti az eszközt.

Szombaton (dec. 23.) emlékeim szerint az utolsó dobozokkal végzett Regi, közben én halált megvető bátorsággal villanyszereltem. A kedvenc részem ilyenkor mindig az, amikor elfelejtem lekapcsolni a biztosítékot, és ez akkor derül ki, amikor a kezemben (mármint a foglalatban, természetesen) felgyullad a villanykörte. Ezt leszámítva ez a mérnöki feladat is gond nélkül végződött.

Vasárnap (dec. 24.) csak óvatosan mozgolódtunk (ld. karácsony). Hogy odafigyeljek a szomszédokra és a velük való korrekt viszonyra, ezért ekkor raktam fel a képeket a falra. Azóta mondjuk nem köszönnek.

Így érkezett el a karácsony. Egyesek szerint olyan állapotban van a lakás, mintha már évek óta itt laknánk. Ezt jó jelnek vesszük.

Jövőre nem tervezünk költözést. De legalábbis nem a tevékkel.

Foci 2017-ben

Mit is írtam tavaly?

Gimiben sokat fociztak frocliztak a barátaim, hogy olyan kevés gólt rúgok, hogy egy kézen meg lehet számolni. Igazuk volt. Idén hát megszámoltam, hogy hány gólt rúgtam.

Ez pedig immáron hagyomány, mert idén is így tettem. Sőt, ebben az évben további adatokkal bővítettem a statisztikát: azt is feljegyeztem, hogy milyen összeállításban (hány játékos az egyik és a másik csapatban) fociztam.

Foci 2017-ben

Idén 56 alkalommal játszottam összesen 108 “meccset”. Meccsnek hívtam minden alkalmat, amikor legalább 5 percig játszottunk egy adott összeállításban. Összesen 98 gólt szereztem (1,75 gól naponta, 0,91 gól meccsenként). Ez Messi-i (messzi) magasságnak tűnik, de tegyük azért hozzá, hogy sok meccs volt teremben is (és egyszer idén műfüvön fociztam). A borításonkénti statisztika a következő:

Borítás Nap Meccs Gól Arány (naponta / meccsenként)
műfüves 1 2 5 5 / 2,5
füves 28 63 21 0,75 / 0,33
terem 27 43 72 2,67 / 1,67

A lényeg a fű, mármint a futballban, ugye. Eléggé szomorú a helyzet: a tavalyi szárnyalást idén visszafogott szereplés követte. Az a kiugrás egy igen nevetséges 2v2 “meccs” volt, ha azt leszámítanám … de inkább nem teszem.

Fű 2017

Teremben már jobb volt a helyzet, de azért itt is előfordult, hogy nem rúgtam gólt! Teremben! Még ilyet! Mármint nehogy már még ilyen legyen! Ejnye!

Terem 2017

Némi komment:
* Kinn leggyakrabban 7 a 7 ellen játszottunk, benn pedig 4 a 4 ellen.
* Leggólerősebb – ha a 2v2 bohóckodást nem vesszük – 4v4-ben voltam, ami nem meglepetés, mert ugye ez teremben volt. Füvön 4v5-ben (emberhátrányban!) egy meccset játszottam, és két gólt lőttem.
* Egészen elképesztő, de mind a nyolc 6v6-os meccsen képtelen voltam gólt lőni.
* Ami pedig tényleg fura, az az, hogy emberelőnyben (amikor az ellenfélnél kevesebben jászottak, mint a csapatomban) arányaiban kevesebb gólt rúgtam, mint egyenlő létszámnál.

Idén nem jött össze a FC VBZ, de jövőre a PMP mellé bele kell férnie!