Az interjú

Egy közeli ismerősöm mesélte.

Egy Business Analyst-jelöltet interjúztattunk telefonon. Amikor néztük a CV-jét, feltűnt, hogy az illető az elmúlt 5 évben 6 helyen dolgozott, és még volt egy féléves szünete is. (Én az első munkaévemben 9 hónap IBM után 2 hónap Ernst&Youngot tudtam felmutatni, ezért nem ítélek el senkit elsőre. – a szerk.) Nem baj, egy telefont simán megér. Elkezdődött az interjú, negyedórán keresztül minden flottul zajlott, kb. átlagos jelölt, normális válaszokkal. Aztán hirtelen megszakad a vonal. Egymásra néztünk Y-nal (ezt X írja – a szerk.) – mi történhetett? Alagút? Jó, de az irodában? Áramszünet? Jó, de mobiltelefonnal? Mindegy, hívjuk csak vissza! Kicsöng a telefon, 8 csörgést várunk, semmi. Újrapróbáljuk, 10 csörgés, semmi. Érdekes. Várunk pár percet, hátha történt valami, ezért még legyen lehetőség befejezni az interjút. Hívjuk, kicsöng egyet, lenyomja. Érdekes! Utolsó lehetőség, hívjuk fel még egyszer, hátha. Kicsöng, felveszi …

… és elkezd ordítani a telefonba. Nézünk egymásra Y-nal: Te érted, mit mond? – Nem. Fél perc után kezdjük megérteni, hogy mit mond.

  • Nem akar indiaiakkal interjúzni.
  • Nem akar indiaiakkal dolgozni.
  • Mi, indiaiak, menjünk vissza az országunkba.

Megint összenézünk Y-nal: Te éltél már át valaha ilyet? Soha. Én sem. Nem értem. Aztán a jelölt lerakta a telefont, csönd lett a szobában.

– Te, én visszahívom, és megmondom, neki, hogy Hunglish az nem Hinglish akcentus!

A hely

Egy közeli ismerősöm mesélte.

Egy nagy projekt zárását ünnepeltük. Kb. 700 embert hívtak meg a Go-Live party-ra, amit egy hatalmas rendezvényközpontban tartottak. (Svájciak kedvéért: Stage One, Oerlikon-Zürich – a szerk.) Az egész egy állófogadással kezdődött, hordták körbe az italokat, falatkákat kínáltak, korrekt nasi volt. Aztán levetítettek egy negyedórás összeállítást a projektről, drónos felvételek az irodaépületekről, nagyon senior managerek nyilatkoztak, képek és videók a Go-Live hétvégéről. Utána még seniorabb emberek következtek a színpadon, előbb a CEO, aztán az elnök, végül a CFO/COO köszönte meg mindenkinek a munkát. Ekkor hirtelen elhúzták a függönyt a terem végében, és kiderült, hogy a már eddig is bazinagy hely még kétszer ekkora, ott voltak az asztalok. Átvonultunk lassan oda, én kicsit lemaradtam a kollégáimtól. Kerestem őket a tömegben, láttam, hogy leültek egy asztalhoz páran, és már csak egy hely maradt mellettük. Intettek nekem, hogy üljek oda, így hát el is indultam oda. Már majdnem odaértem, amikor egy öltönyös ember akart pont odaülni, de az egyik kollégám szólt neki, hogy bocsánat, már foglalt. Ekkor értem oda, és ránéztem az úrra, aki a “helyemre” ült volna. Rögtön felismertem, és mondtam is neki, hogy üljön csak le nyugodtan, majd én keresek egy másik helyet. Nem, nem gond, mondta, és elment, leült a fal mellé egy puffra. Kérdeztem a kollégámat, hogy tudja-e, hogy ki volt az, akit elküldött. Nem, mondta, de ismerős volt az arca …

Így kerültem a CIO helyére. Egy órára.

ATM

Dolgozom egy projekten, nem mondom meg, hogy mit csinálunk, de nagyon sokan, és nemsokára vége van. (Nagyon jó mesélő vagyok.) Ma volt egy meeting délelőtt, amin elhangzott, hogy amit csinálunk, az ugyan még nem megy élesben, viszont a kantin előtti ATM már át van állítva a Go-Live utáni állapotra. Ez az egyetlen ilyen ATM (egyelőre) egész Svájcban.

Meeting után lerohantam az automatához, kezemben a bankkártyámmal, hogy teszteljem kipróbáljam. Sosem szoktam kérni bizonylatot (Quittung, ejtsd Kvittig), de ezúttal kértem. Szinte kitéptem a nyílásból, és néztem a …, szóval néztem azt, amit nézni kellett rajta. Jó! Sétáltam vissza az irodába, közben pont jött szembe az egyik kollégám, aki szintén ezt akarta kipróbálni. Mutattam neki a bizonylatot, nagy örömködés lett hirtelen.

Aztán valaki utánam jött, és a kezembe nyomta a pénzt, amit nyilván benne hagytam az automatában.

The Rong way to do Agile

Jövő héten megyek Scrum Alliance-os tréningre, majd mesélek róla, de nem is ez az érdekes. Valahol találtam egyet a lenti videók közül, és annyira megtetszett, hogy megnéztem mindet. Ha valakinek van 5 fölös perce, akkor ajánlom ezeket, mert igen vicces mindegyik.

Specifications

Team Structure

Planning

Stand-ups

Retrospectives

Érdekes lehet az Atlassiannál dolgozni, biztos waterfallban dolgoznak, hö hö hö. És Rally-t vagy VersionOne-t használnak, hi hi hi.

Ami pedig ennél is viccesebb: amikor az unokáimnak (akik nyilván informatikusok lesznek, mint a nagypapa) mesélek a munkámról, majd hallgatják a sztorikat (érted, sztori, he he he) a Scrumról meg a többi mókáról. És majd szépen hátradőlnek, és magabiztosan azt mondják: nagypapa, most viccelsz? Hogy lehet, hogy nem is gondoltatok arra, hogy a JUPITY szerint dolgozzatok?! Hisz annyira magától értetődő az egész! Még a nevében is benne van: you meg pity, hogy nem ezt használtátok! Agile, ha ha ha!

Bocs.

Napom

A mai napom már eddig is igen hosszú volt, főleg, hogy tegnap kezdődött.

Tegnap este volt céges BBQ, amitől kicsit tartottam, mivel az utóbbi napokban igen rossz szokásos svájci időjárás volt. Aztán szerencsére kisütött a nap, nem esett az eső, és még hideg se volt. Jót sütögettünk, főleg miután megjöttek az eszközök (addig műanyag villával kellett forgatni a Bratwurstokat).

Apropó, Bratwurst (sütnivaló kolbász): most lesz népszavazás Svájcban erről. A kezdeményezésnek van Facebook-oldala, illetve rengeteg plakáton és óriásplakáton írják, hogy “Bratwürste legalisieren! Ja“. Az egészből kb. annyit értettem meg, hogy vannak boltok, ahol hajnali órákban lehet kapni pizzát és sült kolbászt, de mélyhűtött pizzát és sütnivaló kolbászt nem. Arról fognak most szavazni, hogy ez ne legyen így tovább, mert így nem élet az élet. Igen, ez jelenleg a legnagyobb probléma. (Érdekesség, hogy külön neve van a sütnivaló kolbásznak és a sült kolbásznak: ha megsütöd a Bratwurstot, akkor Cervelatot kapsz. Nincs sült Bratwurst és nincs nyers Cervelat.)

Szóval ott hagytam abba, hogy sütögetés. Nem maradtam sokáig, 9 után nem sokkal már itthon is voltam, mert egy német kollégám hazahozott. Viszont ittam két egész doboz sört, ami miatt általában rosszul alszom. Így történt ezúttal is, amit tovább rontott az a tény, hogy hajnali 3 körül átjöttek aludni hozzánk a lányok. Szuszogtak, rugdostak, forgolódtak, rettenetesen pihentető volt. Fél 4 körül nem bírtam, visszaloptam őket az ágyukba, szerencsére nem ébredtek fel. Viszont a sör, ezen és egyéb izgalmak miatt olyan ideges voltam, hogy képtelen voltam elaludni. Kiolvastam a’ Internetet, kijátszottam minden játékot a telefonomon, és – már fél 5 volt … Utána beültem egy kád vízbe olvasni, megborotválkoztam (!), és – már fél 6 volt … Még ebédet is tudtam csinálni magamnak, és így is simán elértem a 6:17-es vonatot …

7-kor már hosszú percek óta dolgoztam, igen produktív tud lenni az ember, ha az egész irodaépületben nincs egy lélek sem, nem villog a céges chat, nem jönnek az emailek. 8-kor kezdődött az első megbeszélésem, csupa német ajkú úr, bizonyára örültek annak, hogy csak miattam kell angolul beszélni.

Meeting után volt egy míting, aztán egy másik, és délelőtt még egy utolsó, fél 1-ig. Utána volt egy mi-i-itingem, amire nem mentem be, utána jött egy myting, és végül egy mïting. Ez utóbbinál mondtam a kollégának, hogy konkrétan nem látok már a fáradtságtól, úgyhogy részemről elkezdeném a hétvégét. Még jó, hogy lázasan dolgozott (a szó szoros értelmében), úgyhogy ebben maradtunk.

Regi eljött értem, aztán ittam egy kávét (negyediket), aztán elmentünk a Magyar Oviba a lányokért, aztán hazajöttünk, aztán nagy nehezen lefektettük a lányokat, aztán egy kicsit még dolgoztam (volna), most meg írom e fantasztikus minőségű posztot, miközben a másik ablakban megy a Bayern – Chelsea UEFA-szuperkupa meccs.

És még nincs este 10 – mennyi kaland vár még reám máma?

3 év EPAM

A minap említettem, hogy milyen évfordulókhoz értem március idusával.

Nem leszek soha sem fizetett sztárblogger, ha nem fejtem ki az ilyen gondolatokat bővebben. Időrendben visszafelé haladok, hogy olyan jó legyen ez a poszt, mint amilyen jó film a Memento.

Szóval holnap lesz pont három éve, hogy az első epamos munkanapom volt. A szerződésem azonban 2010. március 14-ével kezdődött, ami egy vasárnap volt a március 15-ei hétfő előtt. Ennek egyébként az volt az oka, hogy véletlenül félrenéztem a naptárat, és a munkaszerződésnél nagyon ragaszkodtam a 14-ei kezdéshez. Így volt két fizetett pihenőnapom.

Február 10-én mondtam fel az előző helyemen, nagyjából 5 perccel azután, hogy megtudtam, felvesz az EPAM. 9-én voltam felvételizni, kedden – az előző hét péntek helyett, mert akkor kellett volna mennem. De akkor nem tudtam, mert Regivel snowboardoztunk. És voltak olyan jó fejek, hogy megvártak. Hétfőn kellett volna mennem, de akkor volt két másik interjúm, pszt.

Egyébként a Monsterre töltöttem fel a CV-met, ott találtak rám, akkor még nem volt akkora flash a Linkedin, mint manapság.

Az EPAM nem vett volna fel Business Analystnek, ha előtte nem lettem volna majdnem két évig BA. És azért lettem BA, mert Project Manager akartam lenni (24 évesen (!), szűk 1 év (!) munkatapasztalattal – kis hülye), és elvileg annak is vettek fel az előző helyemre, csak aztán kiderült, hogy mégsem. Emiatt örökké hálás leszek nekik, még ha, khm, nem is annyira szerettem őket.

És nem lettem volna az előző helyen BA, ha előtte nem lettem volna IT Consultant a Big Four egyikénél. Az első héten ugyanis kiderült, hogy az IT tanácsadó Windows-t installál, nyomtatót szerel, kábelt blankol.

És nem lettem volna tanácsadó (sic!), ha előtte nem vették volna el tőlem a heti 3 nap (!) home office-omat az első helyemen. Amiről egyébként ezt írtam (hallgató) Gergő barátomnak:

U.i.2.: voltam tegnap (…) Assessment Centeren, ami ilyen hosszú meg bonyolult tesztelős szar. Volt matek meg verbális teszt, tárgyalás-szimuláció magyarul-angolul, meg angol prezentáció. Végig voltam, szóval lesz jövő héten szakmai interjú is. (…) Nem akarok ott dolgozni, olyan az egész, mint egy börtön.

És azóta is mindig tartom magam a döntéseimhez.

Levélkezelés Outlookban

Valamelyik nap sétáltam a kocsi felé, és eszembe jutott, hogy ez is egy olyan munkanap volt, amikor a nap végére 0 levél maradt az inboxomban. Aztán erről beugrott, hogy talán érdekes lehetne leírni, hogy miként is kezelem a céges levelezésemet, hátha ez valakinek segít. (Bár ízlések és pofonok, ugye.) Mindegy, ha már idáig eljutottam, akkor folytatom :)

Én meglehetősen konzervatív elveket vallok céges és magán email-fiókok kezelésével kapcsolatban, amikhez most már lassan 10 éve tartom magamat. Ezek segítségével sikerült eljutnom egy olyan szintre, hogy nem borítanak el az emailek, nem felejtek el semmilyen (fontos) emailre nagyjából időben válaszolni, és a levelezésem is rendezett annyira, hogy ne okozzon problémát a keresés, ha arra van szükség.

1. Inbox vs. TODO
Nem tudom, miért, de háklis vagyok az inbox méretére (a benne levő levelek számára). Soha nem tudtam megérteni azokat, akik több száz vagy ezer levelet is tartanak itt, ráadásul ezek jó része olvasatlanul várja további sorsát. Számomra az inboxban lévő levél egy pont a TODO-listámon: kaptam egy levelet, el kell olvasnom, valamit csinálnom kell (vagy nem), és válaszolnom kell. Egy levél tehát pontosan addig lehet az inboxban, amíg a hozzá tartozó feladatot meg nem csinálom, illetve a választ meg nem írom. Utána mennie kell.
Az inboxom mérete tehát egyenes arányban áll a feladataim mennyiségével. Sok levél – sok teendő, üres inbox – kész vagyok mindennel. Az elküldött levelek mappája ugyanilyen logika alapján működik, azzal a különbséggel, hogy ott olyan levelek maradnak, amik másnak generálnak feladatokat. Ha valamire sokáig nem érkezik válasz, akkor előbb-utóbb írok egy follow upot, hogy mizu.
Amit soha nem használok, és használatát nem is értem: levelek automatikus olvasottá tétele. Ráálsz az adott levélre, és az pár mp alatt olvasottá válik. Nem értem, ez a funckió miért jó, engem csak összezavarna, mert nem tudnám, mit olvastam el, és mit nem.

2. Levelek elmentése
Minden levelet elmentek. Illetve ez így nem pontos: minden levélfolyamot megőrzök. Ez azt jelenti, hogy vagy egy standalone levelet (mert pl. FYI-jelleggel kaptam) vagy az adott email-beszélgetés utolsó tagját mentem el. Ez utóbbi némi overheadet generál, mivel ilyenkor előfordulhat, hogy először meg kell keresni az utolsó előttit. Szerencsére az Outlookban (és más eszközökben is) van arra mód, hogy ilyenkor az ember együtt lássa az adott levélfolyam összes addigi emailjét, így egyszerűbb a törlés és mentés.
Mivel a folyam utolsó levelét mentem el, van, hogy a saját emailem kerül lementésre – ezzel szerintem nincs semmi gond. Általában topic vagy tartalom alapján keresek, így ez sem probléma.
Előfordul, hogy egy discussion több szálon folytatódik – na, ezt nem annyira szeretem, mert ilyenkor külön oda kell figyelnem, hogy mindegyik szál utolsó levelét őrizzem meg. Erre egyébként sincs jó módszer szerintem, az ilyen “looping in” / “looping out” jellegű levelezésekkel együtt kell élni.
Csatolt file-ok: általában ilyenkor a csatolmányt lementem egy biztos helyre, a levélből eltávolítom, és úgy mentem el. Nem volt még olyan, hogy valamit így vesztettem volna el.

3. Archiválás
Én három vagy négy szintű archiválást szoktam használni. Az inboxom alatt az adott projekten belül van 5..15 külön mappa, amibe az éppen aktuális (“trending”) levelezés kerül. Azt vettem észre, hogy bármennyire is sok dologgal foglalkozom egyszerre, mégis elég szokott lenni ennyi mappa, amiket gyorsan és egyszerűen elérek.
A következő szint egy – szintén projekten belüli – archive folder, amibe a folderek szépen belekerülnek, ha az adott téma lecseng. Előfordul persze olyan is, hogy valami ide kerül, aztán mégis “újjáéled”, és visszakerül közvetlenül az inbox alá.
Nálunk van egy automatikusan működő online archive megoldás, ami minden, három hónapnál régebbi levelet átment egy külön helyre, plusz megtartja a folderek struktúráját is. Mivel ez online, mindig elérem (még OWA segítségével is), ezért aztán használom is. Ez különösen akkor jön jól, ha az inbox mérete le van korlátozva, csak egy-két száz MB lehet.
Az utolsó szint a local archive. Amire biztosan nincs szükség a közeljövőben (pl. régi, lezárt projektekhez tartozó levelezés), az átkerül ide, és nem gond, ha távolról nem érem el.

4. Szabadság után
Sokan félnek előre attól, mennyi email várja őket, ha visszatérnek szabadság után. Én általában ezt kihívásnak fogom fel, és igyekszem a lehető leghamarabb letudni az inbox kitakarítását. Ehhez általában a legnagyobb segítség a korábban említett email conversation alapú rendezés, amivel főleg a hosszú emailfolyamokon lehet sok időt megspórolni.
Amit szintén szoktam csinálni: feladó alapján rendezés – ezzel ki lehet szórni sok irreleváns levelet (pl. automatikusan generált emaileket). Hosszabb szabi után az is segít, ha előzőleg átbeszélem a többiekkel, mik a lezárt ügyek, így azokat elég felületesen átfutni.

No, röviden ennyi. Hátha segítettem valakinek (ha meg nem, akkor jó lesz magamnak, ha amnéziát kapnék).

Pech

Van egy interfész, kétóránként fut. 18:35-kor raktam rá fájlokat, persze pont 18:30-kor futott, és most (20:30) fog újra. Ez a pech.

Igazából nem ez az érdekes, csak sok ismerősöm szokott ilyeneket írni, hát én sem akarok nagyon kilógni.

Az éltet, hogy mindjárt “zárok” mára, és akkor…

24, season 6

Már csak egy év a lemaradásunk! :)

Nevezőtúra

Ahogy arra itt, ott, amott utaltam, ma valami egészen extrás dologba sikerült belekeverednem.

Egy-két hónappal ezelőtt jött egy levél a összcéges listára, hogy tehát “Olajtársaságok evezősversenye”. Evezés (apu régen evezett!), cég fizeti, Margitsziget, egy (akkor még) nagyon távoli vasárnap – egymásra néztünk (én meg az Outlook), és rögvest válaszoltam, hogy mennék. Jónéhány ismerős is így tett, szóval igen elégedett voltam.

De.

Az utóbbi hetekben igen sok minden utalt arra, hogy igen hülye voltam, amikor jelentkeztem erre a versenyre:

  • sorra mondták le az ismerősök,
  • egyre több elfoglaltságom lett, így egy-egy vasárnap igencsak felértékelődött ahhoz, hogy ilyet csináljon az ember,
  • végtelensok ZH előző nap,
  • Jani-féle sörözés előző nap,
  • ja, és az az apróság, hogy soha életemben nem eveztem így – se erőnlét, se gyakorlat.

A héten igen hamar eljutottam arra a szintre, hogy valahogy menekülni kéne ebből az egészből. Már kész haditerv volt, de aztán arra gondoltam, hogy nem lenne fair a többiekkel szemben, ha az utolsó héten lemondanám, szóval maradtam. Csütörtökön kihagytam az edzést (Anyagismeret házit írtam inkább, nem részletezném, milyen lett…), pénteken viszont elmentem “az” edzésre. Ami – és innentől hangulatváltozás – hihetetlenül tetszett! Laza órányi edzés volt, Sportuszoda szintjétől fel az Árpád hídig, aztán vissza, közben rajttaktika próbálgatása, evezés összehangolása, szóval csupa alap dolog, vicces volt az egész.

Aztán jött a már részletezett szombat, evezés nélkül.

És felvirradt a nagy nap, a mai. Fél 3-kor már le is feküdtem, 8-kor keltem, mondhatni, rápihentem. 10-re kellett (volna) kiérni, kicsit késtem, de mivel már akkor igen jelentős csúszásban volt a program, semmiről se csúsztam le. Aztán eljött az idő, és hívtak minket az előfutamra. 3 hajó, voltunk mi (gyk. Shell), egy MOL-os csapat, meg a Lukoil. Jól kijött a rajt, simán végigmentünk, és bőven nyertünk, amin igen meglepődtem. Jó érzés volt nyerni, csak éppen eszembe jutott, hogy akkor most bejutottunk a döntőbe, ami meg 13 óra után lesz, lehet várni két órát…

Lett az majdnem három is, mire megint sorra kerültünk. Sikerült megszereznünk a győztes hajónkat, és feleveztünk a starthoz. Itt már 4 hajó volt: mi (ki hitte volna), két MOL-os, meg egy Exxon-os. Az izgalom a tetőfokára hágott… Rajt, megint jól jöttünk el. Húztunk erősen, láttam az ellenfeleket, mert most a mi oldalunkra esett a többi hajó. Szépen vezettünk, de aztán hirtelen kezdett fogyni az előny. Erősen fújt a szél, hullámzott a víz, nagy tapasztalattal bíró hajónkat (mondtam már, hogy fixüléses tízevezős?) pedig kezdte befogni az egyik MOL-os csapat. Aztán jött a durva rész. A kedves ellenfelek ránkhúztak, most vagy direkt, vagy véletlenül, de a lényeg az volt, hogy össze-vissza vertük egymás evezőit… Nem kicsit voltam ideges. Mivel mi nem tudtunk evezni (mentettük az életünket), megelőztek minket, és bejöttek elsőnek… Nem volt jó érzés.

Aztán kiértünk a partra, és kiderült, hogy kizárták őket, mégis mi nyertünk! :)

No, most már rövidre zárom, mert uncsi. Kaptunk tortát, nyakbaakasztós érmeket, falinaptárat, zenélős ajándékzacskót, evezős könyvet, láthatósági karszalagot, és egy üveg bort. Je.

Céges gokart

Faszán sikerült, tényleg, nagyon. Kicsit tartottam tőle, mert sokan voltunk (kb. 25), félő volt, hogy nagy dzsumbuj lesz, de így, ötösével elosztva jó tempót lehetett autózni.

Nem volt hiábavaló az elmúlt hetek sok (3) gyakorlása, mert második lettem, Pityu meg azért előzött csak meg, mert nem kövér nem olyan vastagok a csontjai.

Nyereményem egy gravírozott ezüst nyakbaakasztós érem (sose volt még ilyenem, bár karatéban nyertem két versenyt) és egy másfél literes Martini pezsgő (legjobb).

Majd szerzek dobogós fényképet, és megfotosoppolom, hogy a második hely magasabbnak tűnjék, mint az első.

Ja, és 25,9-ig jutottam 200 ccm-es kocsival, ami mintegy elégedetté tesz (vagy tenne, ha Pityu nem ment volna 25,7 alá, de sebaj). 360 méteres a pálya, 50 fölötti átlagsebesség, durva.

Gokart