Versek

A 15 éves érettségi találkozó margójára.

Négysorosok, avagy
“Jaj, milyen leverõ!”

2002.05.09.

Szóval az úgy történt… Nagyon unatkoztunk német órán, közvetlenül irodalom után, és azon gondolkoztunk, Örkény Ballada a költészet hatalmáról címû egypercesében mi lehetett az az ominózus négy sor, amitõl a telefonfülke elment korzózni. Ezek születtek:

Opus 1
Kiskutya, gyere ide,
Kis barna életemnek értelme,
Gyere menjünk, játsszunk barnát!
De hát neki se lába, se keze!

Opus 2
A Nap meleg sugarakat hányt.
A Föld másnaposan pörgött.
A Tejút csillagai sárba tapadtak.
Az Egyetem magába roskadt.

Opus 3
Olmosan léptem, fagyott
Szívemen a gyönyör, kopott
Kabátom remegett. aggott
Fejem dért vetett, lelkem elveszett.

Opus 4
Végig néztem, ahogy szenved,
Éreztem, szinte szétreped a csontom
Tudom, hogy rossz most a kedved
Jó lett volna ez, ha el nem rontom…

Opus 5
Sarkon fordult, vissza se nézett,
Cipõsarka tompán kopogott szívemen.
Láttam, árnyéka életemre lépett.
Mosolya átrepült szegény nevemen.

Opus 6
Szomorú vagyok,
Kurvára.
Nem vagyok boldog,
Kurvára?

Ghyczy Dénes: Csikágó
Csattan a csikó hátán az ostor,
Galoppol hevesen a hideg betonon –
Csettint a jó kolbász szagára:
Csikágó a hely neve, nem magyar föld határa!
2002.05.09.

Markert László: Napóleon
Sok a patkány,
Csak rágnak s rágnak.
Maguk után piszkot és betegséget hagynak,
Bocsánat nekik!
Nem értik…
Nem érthetik…
2001.

Ghyczy Dénes – Markert László: Falak
Ismérved s nem is érted: vallás,
Szükséged, de nem is kérted: illem,
Fontosb, mint bármi más: a hallás,
Az idõ: illan, szemed: csillan, pszt!

Fogtad a mások hideg kezét.
Nem értetted, miként e világ.
Mint Ulysses, *ni indult ezért
S nem értette õ sem, mi rág.

Miért a jobb sors, miért minden?
Minek vallás összes szinten?
Életem célt önmaga talál?

Meddig ömlik meggypiros vérem?
Tegyem a rendszert, vagy csak nézzem?
Megváltásomnak neve: halál?
2002.

Markert László: Kontra
(lendületesen olvasva)
Csepp, csevap, hop, hále, ho, ho, csevap, pap!
2002.03.26.

5.
(válogatás a 4-es szöveggyûjteménybõl)
A vállamon, hallom, anyám többet akar!
Kalibán nyelvemnek bûn halál lenni s így ezt, amit a Mester is.
Indul a nagyítóüveg húsa s hanyatt nyúlok.
2002.05.02.

Markert László – Ghyczy Dénes: Cím nélküli vers
Csöpögõ csapoknak csonka csonkja csak!
Szédelgõ szélben szana-szét szabdaltalak.

Sóhajtok, segítsél, sohasem sírok!
Susogós, selypítõ sirályok sájjatok!
2002.05.02.

Markert László – Ghyczy Dénes: Májusi rohanás
A padban ült fejébõl kinézett.
Megdermedt körötte a levegõ.
Tudta, érezte, hitte, hogy
Pontokkal, de bejut!

Nem jutott be.
Újabb elveszett-fonott elme!
A közöny, mint írja Camus,
Mind csak itt van, nincsen más.

Ez a vers egy csapongás,
Irodalomnak nagy csapás,
Nem csalás, nem ámítás,
Bolhacirkusz az élet, semmi más.
2002.05.03.

Markert László – Ghyczy Dénes: Német vers
(e’õsen ‘accsolva és a szavakat hasítva)
Groß im Dunkeln gaben sagen können
Zum Frühstück alle gegessen haben können müssen
Freitag, Samstag ist nur abseichts Nietzsche können geben
Und so viel können werden, können!
2002.05.03.

Markert László: Francia vers
Je te lafeau
Chercher la Feau
Un deux perié
En j’áme perié

Nous e m’eime!

(fonetikusan)
Zsö tö láfó
Serséláfó
Ön dö perí
En zsám perí

Nu zö mömí!
2002.05.03.

10 év, 5 év

Úgy látszik, most ilyen időszak van, kontent nuku, évforduló++.

10 éve és 2 napja megtudtam, hogy nem kapok meg egy MBA-ösztöndíjat Amerikába. Ettől mély depresszióba zuhantam, és mint az egy igazi magyar emberhez illik, bánatomat alkoholba fojtottam. Volt egy BME-s buli az E épületben, ahol hogy, hogy nem, Regivel beszélgetésbe elegyedtünk. Olyan jól elbeszélgettünk, hogy ez egészen áthúzódott május 4-ére. Megegyeztünk, hogy találkozunk másnap (május 5.), és ott hivatalos formában is közöltük egymással, hogy mi most járunk. Ennek pont ma 10 éve.

5 éve és 1 napja ilyenkor nagy készülődésben volt a család. Én jól beikeáztam, barátaim segítségével valahogy hazacuccoltam két mázsa Vejnemöjnent és Kalevalát lapra szerelve, és estétől hajnalig azzal voltam elfoglalva, hogy a szekrényekből ágyat, az ágyakból asztalt eszkábáljak. (Relatíve jól sikerült.) Közben Regi Wekkkerlén az utolsó (jubileumi 100.) dobozt pakolta tele, este kocsiba vágta a gyerekeket, hogy meginduljanak nyugatnak. Május 5-én reggel 7 körül értek Rafz-ba. Ennek pont ma 5 éve.

Szóval a mai nappal kezdve Regivel többet éltünk együtt Svájcban, mint Magyarországon. Nem semmi.

Regi balesete

“A téma ezúttal komoly, de mi mégis viccesen próbáljuk megörökíteni.” Regi

2017. január 11., szerda, Ágota napja volt (az Agátákról, Baltazárokról, Honorátákról, Szalviákról, Taszilókról, Tézeuszokról, Vazulokról és Zsályákról se feledkezzünk meg). A nap korán indult: Regi hetedik munkanapjára készült az új munkahelyén, és mivel Küsnachtba jár, ezért 6 körül kelt. Háromnegyed 7 körül már én is kikászálódtam az ágyból, felvettem meleg mamuszomat, és a reggelihez készülődtem. Regi időközben végzett a fürdőben, felöltözött, megitta a reggeli narancslevét, és 7 körül elindult dolgozni. A gyerekek ezután nem sokkal ébredtek, én már a pirítósaimmal foglalatoskodtam, amikor ők még álmosan pislogtak az asztalnál.

7:08-kor csöngött a telefonom. Regi hívott, 12 másodpercig beszéltünk.

Regi (sírva): Elütött egy autó!
Laci: Elütött egy autó? Hol vagy?
Regi: A Rautistrassénál.
Laci: Megyek! (telefont lerak) Bassza meg!

A gyerekek is hallották a beszélgetést, mi maradt meg nekik ebből? “Apa azt mondta, hogy bassza meg.” Meg valami anyuval van.

Lerúgtam a mamuszokat, kibújtam a pizsamámból, kb. másfél perc alatt felöltöztem. (A fogmosás és a borotválkozás kimaradt, sőt, még a kontaktlencséket se raktam be – maradtam szemüvegben!) A Rautistrasse nem egy messzi célpont, konkrétan az az első utca a lakótelep szélén, és az egyetlen zebra, amin Regi az egész út alatt átkel.

Nem vagyok egy nagy futó (ld. a focis posztot korábbról), ezt a 200 métert mégis sikerült két perc alatt megtennem. (Hó volt meg jég.) Odaértem a tett színhelyére, közelítsünk is rá jobban.

Van itt egy zebra, párhuzamosan a Flurstrassén, a Rautistrassén át. Középen kis pihenő, ahol a nyugdíjasok megvárhatják a második zöldet, ha beragadtak az elsőnél. Itt kelt át Regi a zöld lámpájánál, miközben a párhuzamosan haladó autósok – a kanyarodók is – telezölddel haladhatnak. Ilyenkor a kanyarodó söfőröknek el kell engedniük az egyenesen haladó autóstársakat, és persze a gyalogosokat is. Egy fekete Audival közlekedő úr éppen a Flurstrasséról kanyarodott a Rautistrasséra, és valamiért nem vette észre az éppen akkor a zebrán átkelő Regit. Regi ennek következtében a szó legszorosabb értelmében el lett ütve.

Valószínűleg az történt, hogy Regit hátulról lökte meg a kocsi, ami szerencsére igen lassan ment. (Kanyarodott is, meg egy idő után lehet, hogy feltűnt neki, hogy van egy gyalogos előtte.) A keresztcsontja körül lökhette meg, mert ott van egy sérülés. Utána Regi repült egy méterest, és nagyjából a jobb arccsont – jobb váll – bal térd háromszögön landolt, mert itt is vannak sérülések. Felszakadt a szája is, ez volt a legfeltűnőbb bibi. Amikor odaértem, Regi az anyósülésen ült (a gázoló bizonyára ránézésre látta, hogy nem sérült a gerince, és ezért mozgatható), ott vérzett csendben. Közben már hívták a rendőrséget és a mentőt is, előbbi ért oda először, 3-4 perc után, rá 1 percre meg a mentőautó. Mindenki rettenetesen nyugodt és profi volt, a rendőrnő bemutatkozott mindannyiunknak, és elkezdte felderíteni, hogy mi történt. A mentősök közben felsegítették Regit, levették a kabátját (biztosan azért, mert külföldi), aztán az én bevonásommal is ráfektették egy műanyag tepsire, amit aztán leraktak a latyakos és hideg úttestre, Registül. Itt komótosan rákötözték, aztán berakták a mentőautóba. Én közben a rendőrnővel beszélgettem németül (!), felvette az adatainkat, felírta a telefonszámunkat, meg adott egy névjegykártyát. Közben az audis is odajött, és nagyon őszintén mondta, hogy sajnálja, és minden jót nekünk. Aztán én is beszállhattam a mentőbe, és elindultunk a kórházba.

Az út igen gyorsan telt, mivel a Triemli tőlünk 2 km-re van, és ilyenkor max. ámokfutó audisok vannak az utakon. (Egyébként az Audikkal nyilván nincs bajom.) Ekkor kezdődött az, ami “Regi amnéziája” néven kerül bele a történelemkönyvekbe. Amikor először beszéltem vele, eléggé sírt, de teljesen tudatánál volt, mindenre emlékezett, mármint arra, hogy elütötték. A mentőben hirtelen elfelejtette ezt, körülnézett, és megkérdezte tőlem, hogy mi történt. Mondtam neki, hogy elütötte egy autó, megyünk a kórházba. Erre azt kérdezte, hogy ugye nem ő (mármint Regi) a hibás? Mondtam neki, hogy nem, zöldön mentél át, zebrán mentél át, nem te vagy a hibás. Kicsit megnyugodott, majd 10 másodperc múlva megkérdezte: Mi történt? Utána pedig azt, hogy: Ugye nem én vagyok a hibás? És akkor újrajátszottuk a dialógust, nagyjából karakterre úgyanúgy, mint fél perccel korábban. És aztán újra, és újra, és újra. Amíg beértünk, és utána fel a Notfallra, kb. hússzor (nem húszszor) csináltuk végig. A másodiknál még azt hittem, hogy Regi viccel (mégiscsak ragadhatott rá valami a humoromból 10 év alatt), de nem.

A sürgősségin Regit platnistul egy ágyra rakták, közben infúziót kapott, vért vettek tőle, még talán eret is vágtak rajta, volt ott minden. Közben persze beszélgettünk tovább (“elütöttek, nem te voltál a hibás”), lassan teltek a percek. A műanyag izé miatt közben elkezdett fájni a keresztcsontja (ami amúgy is fájt), plusz nyakmerevítőt is kapott, kényelmesen fekhetett hát a CT-re várva. 10 után nem sokkal vitték el CT-re, közben befutott Évi is, mert a gyerekek oviban voltak.

(Regi balról be, sírva)
Regi (feldúlva): A gyerekek jól vannak?
Mi: A gyerekek? Persze.
Regi (még jobban feldúlva): Biztos, hogy jól vannak a gyerekek?!
Mi: Igen, oviban vannak, nem voltak veled.
Regi: Esküdjetek!!!
Mi (jobb kézzel a szív fölött): Regi, nem voltak veled a gyerekek, amikor elütöttek, az óvodában vannak.
Regi (megnyugodva): Jól van. (Aztán újra feldúlva) Nem csak azért mondjátok ezt, hogy megnyugodjak?!
Mi: Nem!
Regi (újra nyugodtan): Jól van, ha valami bajuk lenne, akkor nem lennétek mindketten itt, és nem lennétek nyugodtak.
(Fél perc szünet)
Regi (feldúlva): A gyerekek jól vannak?

Igen, átkapcsoltunk a második felvonásra, és innentől kezdve ezt a jelenetet gyakoroltuk addig, amíg már kívülről ment. Közben volt röntgen is (az is negatív lett, mint a CT), és az ER-ből átkerültünk egy nyugodtabb, háromágyas raktárszobába. (Néha bejöttek, és elvittek egy ágyat valakinek, aztán kicsit később hoztak egy újat, egy üreset.) Évi közben hazament, hogy a gyerekeket (akiknek nincs semmi bajuk) fogadja az oviból. Csinált is gyorsan róluk egy bizonyító erejű felvételt, amiben elmondták, hogy jól vannak, szerda van, gyógyulj meg, anya stb. Ezt gyorsan le is játszottam Reginek, amikor legközelebb megesketett a heréim épségére.

(Videó megy, Kata és Zizi állnak az ovi előtt, folyamatosan dumálnak)
Regi: Jajj, de jó! Mi történt Kata arcával?
Laci: Hétvégén beütötte a szekrénybe.
Regi: Jajj, szegényke!
(Videó vége, egy perc szünet)
Regi: A gyerekek jól vannak?
Laci: Akkor talán nézzük meg újra a videót!
(Videó indul)
Regi: Mi történt Kata arcával?
Laci: Bevertem neki egyet, amikor megette Zizi zsömléjét.
Regi: Tényleg?
Laci: Nem, nekiment a szekrénynek, nézzük csak tovább!

Ezzel is jól telt az idő, csak gyorsan merült a telefonom. (Máskor viszek magammal töltőt, ha Regit mentem.) Közben eszembe jutott az Inception (Eredet) c. film, és gondoltam, hogy ha már ilyen fogékony táptalaj lett Regi elméje, hátha sikerül elvetnem pár gondolatmagocskát, amik felépülése után még jól fognak jönni.

Laci: Regi, a szekrénynek ment neki. Ha már itt tartunk, fontos lenne, hogy tudjad, miként éltünk a baleseted előtt. Tudod, minden reggel úgy ébresztettél, hogy … (és itt elmondtam egy olyan ébresztési módot, ami szerintem igen kellemes és praktikus lenne egy nehéz munkanap előtt)
Regi: Na, menj a francba!

Mondjuk ez nem jött össze, de a reakció miatt már kezdett derengeni egy halvány reménysugár, hogy mégis visszatér az egykori Regi. És tényleg, délután 2-3 után határozottan kevesebb lett a kérdés, és egyre több a beszélgetés. Persze így is meghallgattam legalább hétszer, hogy “Laci, most már jól vagyok, akkor öntsünk tiszta vizet a pohárba, és idézzük fel a napot az elejétől kezdve!” – és felidéztük. Aztán telefonálni is nagyon akart, de amikor harmadszor hívta volna fel a lányokat, az ő értelmi fejlődésük miatt elvettem tőle a telefont. Utána megpróbáltuk felmérni, hogy mekkora a kár, és elkezdtünk visszafelé menni az emlékei között. Ekkortájt úgy tűnt, hogy kiesett a szilveszter, mind a hat munkanap azóta, a ticinói karácsony, a dolgos december előtte, az egész november, a hazautazásos és ausztriai pihenéses október, de még a költözködéses júliussal kapcsolatban is komoly kérdések merültek fel. Jobban láttam hát kronológiailag helyes sorrendben újraépíteni az emlékeit, és elkezdtük a beszélgetést 2016 januárjáról.

Laci: Regi, emlékszel arra, hogy mi történt 2016 januárjában?
Regi: Nem.
Laci: Mondjuk én sem.

Azért így elég nehéz, mert az én memóriám igen szelektív tud lenni. Utólag visszagondolva már tudom, hogy akkor is volt a lányoknak egy születésnapja (ezek a januárok már csak ilyenek, 2011. óta), és hogy pont lekéstem, mert akkor voltam előadóként egy epamos konferencián Budapesten (hogy mik vannak). Akkor ez egyikünknek sem jutott eszébe, pedig micsoda fontos lépcsőfok volt a karrieremben!

Szépen végigmentünk az éven, és látszott, hogy ahogyan beszélünk, egyre több és több dolog jut eszébe. De volt néhány olyan esemény is, ami teljesen kiesett, és vicces szituációkhoz vezetett.

Laci: Regi, most már jobban vagy, de ugye tudod, hogy pénteken nem fogsz tudni elutazni a “csajbulira” Athénba.
Regi: Mi? Athénba?
Laci: Igen, mentetek volna Athénba. De ne izgulj, E. sem megy, ő nem baleseti sérült, hanem terhes.
Regi: Mi??? E. terhes???
Laci: Igen, ikrekkel.
Regi: Mi???
Laci: Egy fiú, egy lány.
Regi: Mi???

Aztán ezt is elfelejtette, de amikor harmadszor vagy negyedszer újráztunk, akkor már valami derengett neki.

Regi: E. terhes?
Laci: Igen.
Regi: És ezt mióta tudom?
Laci: Kb. október eleje óta, azt meg, hogy ikrek, szerintem egy hónappal később.
Regi: Mi???
(5 perccel később, valami tök más téma közben)
Regi: Miért gondolok mindig arra, hogy E. terhes?

Úgy látszik, mégis működik az incepció, csak sajnos rossz gondolatot ültettem el. Teltek-múltak az órák, megebédeltem a kórház büféjében (az egyetlen vendéglátóipari hely egész Svájcban, ahol csak kp-t fogadnak el), aztán hazaugrottam letusolni és átöltözni, hogy frissen és üdén mesélhessem el még egyszer a nap eseményeit Reginek. A sürgősségin egyébként nem nagyon érdekelt senkit sem, hogy ott van este 10 után egy látogató, fél 11-kor azért mentem haza, mert Reginek beütött az egyik szer, amit adtak neki, és bealudt.

Másnap (csütörtökön) reggel hazaengedték, elhoztam kocsival. Azóta itthonról lábadozik, három egész munkanapra írták ki, hétfőn megy dolgozni (update: kapott még egy hetet), ha minden igaz. Ma (vasárnap) jön majd látogatóba hozzánk a rendőrnő (update: hétfőn jött), aki az ügyben nyomoz (?), az még érdekes lesz majd.

Itt tartunk most.

UPDATE: Kata még pár hete (a baleset előtt) rajzolta ezt. Ott a kocsi, benne a sofőr meg a szőke barátnője (tényleg ott volt mellette). Ott a lámpa telezölddel. És ott egy virág. Mi volt Regi jele az óvodában? Virág. Ez a durva, nem a chemtrail.

A bicikli

Néhány héttel ezelőtt elvittem a biciklimet a szerelőhöz. Igazi “Bahnhofvelo” révén eddig nem nagyon foglalkoztam vele, de sajnos eljártak felette az évek meg a rutin. (Kezdő svájciak vagy nemkezdő nemsvájciak kedvéért: a Bahnhofvelo olyan bicikli, amit az ember vasútállomás – otthon/munkahely viszonylatban használ, és annyira olcsó, hogy nem éri meg leláncolni, hiszen úgysem lopják el – mert nem éri meg ellopni.) Még a szezon előtt voltam egy másik szerelőnél, de a 450 frankos árajánlat a nagygenerálra nekem kicsit sok volt, lévén 220-ért vettem a bringát. Mindegy, lépjünk.

Szóval néhány hete elvittem a biciklimet szerelőhöz. Nem is akármilyen szerelőhöz, itt, a lakótelepen nyílt egy Stiftung RgZ-s műhely, amiről azt kell tudni, hogy különféle sérült emberek (is) dolgoznak ott. Ez sem olcsó, de még mindig olcsóbb, mint a többi, plusz ugye megvan az emberben az a jó érzés, hogy ezzel másokon segít. Beadtam, mondták, hogy egy hét, és kész, szuper tisztítással, minden beállításával, fékcserékkel nem lesz több mint a bringa árának a fele. Deal. Aztán jól elfelejtettem, és szépen elmentünk két hét szabadságra, így közel egy hónap után mentem el újra a bicikliért.

Egy borús, hétfői napon mentem érte, vittem magammal esernyőt is, mert nem tudtam, esni fog-e, meg azt se, hogy egyáltalán nyitva van-e a műhely. Gyönyörű lett. Csini fékkarok, baromi erős patkófékek, csillogó-villogó váz, frissen olajozott lánc. Akkor volt ilyen a Cilo, amikor kigördült a Romanel-sur-Lausanne-i gyárból. (Nem mai darab, lévén 2002-ben ment csődbe a cég.) Fizettem, köszöntem, mentem szépen kifelé. Kicsit gondolkodtam, hogy melyik irányba induljak: vissza a lakáshoz (100 méter), hogy lerakjam a bringát, vagy az irodába (200 méter), hogy hazafelé már mind a 300 métert fénysebességgel tehessem meg. Ez utóbbi mellett döntöttem, és szabálykövető, biztonságra törekvő emberként szépen toltam a bringát, vállamon a táska (2 laptoppal), kezemben az esernyő, meg egy szatyor is. Úgy néztem ki, mint az IT-s kofa, amikor a bolhapiac fele tart.

De nagyon kiváncsi lettem. Milyen lehet a bicaj? Könnyebb a váltás? Hogy fognak a fékek? Csattog-e még? Gondoltam, nagy baj nem lehet, gurulok egy kicsit, lassan, óvatosan, mindjárt itt az iroda. Ha már gurulok, akkor megnéztem a váltókat (jók lettek), kipróbáltam a fékeket (nagyon jók lettek), igen elégedett vásárló voltam. Közben jöttek szembe a járdán az emberek, kerülgettem őket, nem volt gond, volt már ilyen. Az utolsó kanyarnál még kikerültem egy furán járó kínai hölgyet, amikor …

Baton Roue

Szóval ahogy kikerültem a gyalogost, balra kormányoztam. Mivel jobbkezes vagyok, ügyeltem rá, hogy a jobb kezemben relatíve kevés dolog legyen biciklizés közben, ezért ebben volt a szatyor. A balban pedig az esernyő. Az esernyőt én korábban is vittem már magammal, ilyenkor mindig beakasztottam a kormányba, és végigvezettem a vázon, hátul pedig rögzítettem. Most, erre a 200 méterre minek? – gondoltam. A balosnál tehát a hetykén lógó esernyő (egy eredeti Knirps, Regitől kaptam) tehetetlensége folytán jobbra rendült. Mi volt ott? Az első kerék. Ami pont tökéletes ütemben rántotta küllői közé a “botot”. A kis sebességnek hála “állva estem el”, igazából csak tökönvágtam magam a kormánnyal, majd elegánsan leszálltam oldalra, gyorsan körülnézve, hogy hányan látták a mutatványt. Regi hátát még pont láttam, előttem ment 20 méterrel, majdnem utolértem. Mögöttem egy magyar kolléga/szomszéd teljes családja érkezett, de ezt már csak akkor tudtam meg, amikor a kereket vizsgálva hallottam, hogy: Mit csinál a bácsi? Biciklit szerel.

Az esernyő és az első villa szkanderéből előbbi került ki győztesen, utóbbi csúnyán hátrahajlott, megakadályozva a továbbhaladást. Egy darabig próbálgattam, hogy vissza tudom-e rakni a kereket (nem), aztán feladtam. Egyik kezemben a bringa, másikban a kerék, a szatyor és az esernyő, hátra arcot csináltam, és visszamentem a szervízbe. Ott már ismerősként fogadtak, és abban maradtunk, hogy akkor majd hívnak, ha kiderül, mennyi az annyi. Új villa kell, az biztos, a többi majd kiderül.

Így biciklizem én az első munkanapomon szabadság után.

Kép forrása: Know Your Meme

A hétvége 3 képben

SzombatGatterhütte, Winterthur

Nagy volt a hőség, medence nem volt, csak egy marhaitató. Az alján a lyukat egy műanyag pohár tömte be. Hideg volt a víz, kondérban forralt vízzel melegítettük meg. Fotó: én.
Nagy volt a hőség, medence nem volt, csak egy marhaitató. Az alján a lyukat egy műanyag pohár tömte be. Hideg volt a víz, kondérban forralt vízzel melegítettük meg. Fotó: én.

VasárnapKatzensee, Regensdorf

Zizi, a gyerek, aki néha a sima kenyeret sem eszi meg, mert van rajta néhány szezámmag, úgy tolta magába a libazsíros piros arannyal telenyomott (!) kenyeret, mintha YOLO. Fotó: Geyer Zoli.
Zizi, a gyerek, aki néha a sima kenyeret sem eszi meg, mert van rajta néhány szezámmag, úgy tolta magába a libazsíros piros arannyal telenyomott (!) kenyeret, mintha YOLO. Fotó: Geyer Zoli.

Kata, akit néha nem lehet rávenni, hogy fél másodpercig egy helyben üljön, és a kamerába meg csak grimaszolva néz, végre hagyja magát lefotózni. Fotó: Zizi (!).
Kata, akit néha nem lehet rávenni, hogy fél másodpercig egy helyben üljön, és a kamerába meg csak grimaszolva néz, végre hagyja magát lefotózni. Fotó: Zizi (!).

Azon kedves olvasóimnak, akik nem rendelkeznek szélessávú internettel, le is írom címszavakban.
Szombaton Gábor barátom 40. születésnapját ünnepeltük. Fa-alapú tüzön sütött végtelen kaja, tucatnyi gyerek, rókacsapda készítése az én terveim alapján. Hazafelé egy üveg bor elfogyasztása az autóban (kilépő pohár helyett), közben Welcome to St. Tropez.
Vasárnap kis késéssel (4 óra) érkeztünk egy nagy magyar (de nem nagymagyar) családi napba. Pörköltfőző-verseny, negyedik hely (négyből), mert elajándékoztuk a tüzelőt. A harmadik helyezett pörkölt felrúgva egy úr által, pörkölt fele a lábán, majd a porban. Katzensee megismerése, tiszta Balaton (északi part). Angolos távozás szalonnasütés előtt/helyett.

#HUNPOR Lyonban (rövid beszámoló)

Szerdán Lyonban voltam meccsen. Magyarország – Portugália 3-3, ugye.

7-kor indultunk kocsival. 9 után értünk át francia Svájcba (FCH, nem összetévesztendő GCH-val és ICH-val, ugye), itt meg is álltunk reggelizni. Itt két fontos dolog történt:

  1. Kiderült, hogy FCH még drágább, mint GCH (vagy Zürich), legalábbis ilyen kevés reggelit 20 frankért még nem ettem.
  2. Az autóspihenő / Autogrill egy ilyen kilátással szolgált vendégei számára.

Kilátás

Mentünk tovább, rendületlenül. Dél körül már Lyon környékén voltunk, mivel a stadion (Parc Olympique Lyonnais) a semmi közepén van, ezért a városból maximum a Kőbánya- és Kispest-jellegű külvárosokat láttuk. Viszont Lyon-Kőbánya és Lyon-Kispest is viszonylag takaros kerületek.

Egy órát bolyongtunk autóval, mert olyan franciásan volt minden kitáblázva. Volt három parkoló, P2, P56, P57, mondjuk én a francia számozáson azóta nem lepődöm meg, hogy kiderült, hogy a kilencven az náluk “négy húsz tíz” (quatre vingt dix). P2 be volt zárva, P56 VIP-parkoló, P57 meg csak busz. Először egy helyi Tesco (E.Leclerc) parkolójában álltunk meg, de utána inkább elmentünk onnan, mert elvileg nem lehetett ott parkolni. (Maradt ott vagy 2000 magyar autó, kiváncsi vagyok, hogy mi lett azokkal.)

Nagy keresgélés után kiderült, hogy van Lyonban egy expo, és annak a parkolója a hivatalos parkoló. Először furcsa volt, hogy a stadiontól kb. 10 percet kellett autózni (az nem sétatávolság), de aztán mégis leparkoltunk. Ekkor volt kb. 2 óra (v.ö. a meccs 6-kor kezdődött), gondoltuk, hogy akkor most elbuszozunk a shuttle buszokkal a stadionhoz, aztán még arra is lesz idő, hogy bemenjünk a városba vagy csináljunk valami huligánkodást. Arra viszont nem számítottunk, hogy ez is franciásan lesz megszervezve.

Amikor mi odaértünk, már sok százan leparkoltak. Utána mentünk mindannyian arra, amerre érzésre a buszok lehetnek. Meg is találtuk a “végállomást”, viszont hamarosan kiderült, hogy a buszok (még) nem járnak, arra várni kell egy órácskát. Emlékezzünk rá, hogy nem a városban vagyunk, hanem a város szélén, a semmi közepén (Google Maps). Behajtásnál nem volt kiírva, hogy “ne gyere be 3 előtt, paraszt, mert úgyis itt ragadsz”, sehol egy hoszt/esz, semmi. Szóval ültünk a domboldalban, egy bonsai árnyékában, és vártunk.

3 után tényleg beindult a buszjárat, és 10-15 perc sorbanállás után fel is jutottunk az egyik buszra. Légkondi nuku, mondjuk max. 30 fok volt árnyékban, a busz pedig a napon állt, ez legyen a legnagyobb gond. Még ülőhely is volt, szóval nem panaszkodhattunk. 10 perc alatt értünk a stadionhoz, ahol már nagy volt a tömeg és a hangulat (pedig még mindig majdnem 3 órával voltunk a meccs előtt). Ott készült a lenti kép.

Stadion és én

Itt véget is érhetne a pre-meccs beszámoló, de csak most kezdődik igazán. Tudni kell, hogy nekem két jegyem volt, Regivel akartam menni. Viszont Reginek közbejött egy műtét (ezek a műtétek csak így jönnek), és az orvosa jelezte, hogy a sétálás, ácsorgás, ugrálás erősen kontraindikáltak. Mivel a meccs gyakorlatilag csak ebből áll, ezért úgy döntöttünk, hogy ő szomorúan, de kihagyja. Szóval volt egy szabad jegyem, amit egy kollégámnak adtam el. Igenám, viszont ő nem velünk jött Lyonba, hanem egy másik társasággal, másik autóval, másik parkolóba. Adva van hát a helyzet: találjátok meg egymást egy városban, ahol még egyikőtök se volt soha.

Challenge accepted.

(Itt jönne az, hogy elmesélem hányattatott túrámat a tűző napon, végig Lyon külvárosán keresztül, nagyjából 6 km-en és 1,5 órán át, de helyette inkább jöjjön egy kép, amikor már megtaláltam a bagázst.)

Mi

Innentől kezdve már majdnem minden rendben volt. Sört is szereztünk (ami nem volt triviális, mert meccsnapokon alkoholtilalom van már Franciaországban), a stadiont is megtaláltuk, egymást sem vesztettük el. Beléptetésnél nem volt nagy dugó, amikor a motozás volt, meg is értettem, miért. Korábban voltam már sok meccsen, és megszoktam, hogy a meccs előtti motozás és a prosztatavizsgálat között annyi a különbség, hogy a biztonsági őrön nincs kesztyű (vagy gumiujj). De nem Franciaországban! Terrorveszély, köpnek rá, a motozás kb. úgy nézett ki, hogy levette a silbak a sapkámat, hogy lássa, nem csempészek-e be valamit a fejemen, megölelt barátilag, aztán azt mondta, hogy good match. Ennyi. Remélem, hogy nem lesz semmilyen esemény a későbbiekben sem, mert egy eb-meccsen csak az nem terrorizál, aki nem akar.

5 körül értünk be a stadionba, megtaláltuk a helyünket is, vettünk megint sört (bent már lehet kapni), mondjuk a 0,5%-os Carlsbergnél rosszabbat rég nem ittam. A mi szektorunk pont a portugáloké mellett volt, se egy kerítés, se semmi, a lépcső bal oldalán #POR, a jobb oldalán pedig #HUN drukkerek, vicces. Jött a bemelegítés, láttuk a becses magyar csapatot és a csúnya/rossz portugálokat is. CR7 nagyon gyakorolta a szabadrúgásokat, de már akkor sem ment neki.

6-kor végre elkezdődött a meccs, remélem, mindenki látta. Mivel a hangulatot és az egészet képtelenség átadni, ezért csak pár gondolat:

  • A magyar szurkolás fenomenális volt. Nekem a félidő közepén ment el a hangom, de attól még kiabáltam tovább, csak jobban fájt. Egyfolytában énekeltünk, tapsoltunk, űztük-hajtottuk a csapatot. A másik oldalon (portugálok, ugye) annyi volt a szurkolás, hogy amikor gólt lőttek vagy amikor helyzetbe kerültek, akkor hörögtek, egyébként volt kb. 10x “PORTUGAL”-kántálás, ennyi. Nekünk meg 100x Az éjjel soha nem érhet véget :)
  • Meleg volt, nagyon. 30 fok árnyékban, mi legalább nem a napon voltunk, mint a magyar szurkolók jelentős része. Cserébe az utolsó előtti sorban voltunk, a stadion tetejéhez igen közel. “A meleg levegő felszáll”, tudjuk jól általános 4. osztály óta, azt meg most tudtuk meg, hogy “a stadion tetején pedig beragad”. Szauna volt, ülve is izzadtunk folyamatosan, szóval inkább ugráltunk, akkor járt a levegő körülöttünk.
  • Le a kalappal a csapat előtt! Ilyen jó meccset rég nem láttam, fantasztikus élmény volt. Az, hogy tartalékosan így tudunk játszani, egy ilyen ellenféllel, hát az nem semmi.

A multimédia jegyében rakok még ide két videót, amit a meccsen vettem fel. Az első CR7 első gólja (ezzel egyenlítettek 2-2-re), a második pedig Dzsudzsák 2. gólja (ezzel lett 3-2). Egyébként ezt a két videót csináltam az egész meccsen.

Holnap nyolcaddöntő, július 1-én Lille-ben negyeddöntőzünk Wales ellen, utána július 6-án visszatérünk Lyonba, hogy megint elszomorítsuk a portugálokat, utána pedig már jöhet Franciaország július 10-én a Saint-Denisben. Ez utóbbi meccsre van két jegyem (persze csak ha Magyarország bejut, de hát ilyen triviális dolgokat nem is kell említeni).

A paraszt

Nem árulok el egy nagy titkot, hogy a címszereplő én vagyok.

Pár héttel ezelőtt, egy borús zürichi napon, dél felé indultunk. Aznap egyetlen helyen volt Svájcban napsütés: Ticinóban, az olasz kantonban. Nem voltunk ezzel egyedül: gyakorlatilag egész Svájc toronyiránt arra tartott. Emiatt egy olyan korrekt dugóban ültünk nagyjából 4 és fél órát, amilyet még egy, a budapesti dugókhoz szokott ember sem tud nyugodtan viselni. Öten zsúfolódtunk össze a kocsiban (apósom is velünk tartott), hátul a gyerekek egyfolytában kiabáltak, valakinek mindig pisilnie kellett, fáradt is voltam. Nem vagyok messze az igazságtól, ha azt mondom, mire Luganóba értünk, idegállapotba kerültem.

Leparkoltunk egy parkolóházban (ahol nem volt vécé), és elindultunk a városba gyalog. Egy sötét sétálóutcában haladtunk a centrum felé, fújt a szél, a gyerekek a kockaköveket fogdosták, nekem visszafogottan fájt a fejem. Ebben a pillanatban valaki azt mondta hátulról:

Sziasztok! Ti is magyarok vagytok?

Hátrafordultam: egy huszonvalahány éves nő, ránézésre turista, volt a hang forrása. Mivel eldöntendő kérdést szegezett hozzánk, gondoltam, udvariasan, de lakonikusan válaszolok:

Igen.

Részemről le is zártam a beszélgetést, mentem tovább, közben pedig elkezdtem mondani a magamét Reginek. Hogy miért találnak meg minket mindig, mindenhol. Hogy miért nem lehet minket békében hagyni. (Tudni kell rólam, hogy én ezt a “sziatiismagyarokvagytok?”-dolgot nem szeretem. Ha én külföldön – főleg Svájcban – magyar szót hallok, akkor inkább arrébb megyek. Élni és élni hagyni, ugye. Nem bírom. Bocs.) Nem hangosan és nem sokáig panaszkodtam Reginek, és ekkor kiderült, hogy ez a monológom hiba volt a javából.

Ugyanis a nő közben végig mögöttem volt. Mármint közvetlenül. Mármint hallótávolságon belül. Hallotta.

Ez onnan derült ki, hogy egyszer csak elém ugrott, és azt kérdezte:

Elnézést, valami rosszat mondtam?

Ekkor velem három dolog történt egyszerre:

  1. meglepődtem,
  2. elszégyelltem magam,
  3. kissé megijedtem.

Ilyenkor az ember – ha meglepődik; rájön, hogy valami hülyeséget csinált; megijed – általában felteszi a kezét, és azt mondja: elnézést! Nem úgy értettem, nem akartam megbántani, “idegállapot” stb. De nem ám a mi Lacink, nem ám! Hogyan lehet egy ilyen helyzetet tovább rontani?

A négyes-hatoson sem ismerkedem.

Jujj. (El kell azért ismerni, hogy ez a rettentően bunkó beszólás azért nyomokban humort tartalmaz. Nem jó humort, de egyes mikroközösségekben az ilyenen mosolyognak.) Talált, süllyedt, előtte kettétört, utána megfagyott.

A nő nem volt boldog. Valami csúnyát mondott, amiben benne volt az, hogy “Orbán”, és hogy “magyar” meg hogy “külföld”. De nem ez volt a legdurvább, amit aznap hallottam, hanem amit később kaptam Regitől. Utólag elismerem, jogosan.

Tanulság: ne légy paraszt!

Üzenet a nőnek, ha valahogy eljutna hozzá: bocsánat!

Születésnap 2016

Reggel 6:44-kor (egy perccel a “vekker” előtt) Zizi ébresztett egy “boldog születésnapot!”-tal, mókás volt. Sokan felköszöntöttek utána még élőszóban, telefonon, facebookon (ami akkor is jól esik, ha csak “klisé”, ahogy az egyik felköszöntő írta), emailben, WhatsAppon, SMS-ben, Skype-on (inc. SfB és Lync), LinkedInen. Jól esett mind, köszönöm mindenkinek!

Aztán este a torta előtt/közben/után kaptam két ajándékot.

És utána még egyet.

Annyi minden történt ma, hogy csak kapkodom a fejemet.

Lánykérés 1926-ban à la Markert

Anyu otthon megtalálta az apai nagymamám francia “személyi igazolványát”, benne pedig két érdekes levelet apai nagypapámtól.

Személyi

Tudni kell, hogy a nagyszüleim Párizsban ismerkedtek meg. Igen, a családunk már 100 évvel ezelőtt is gazdasági kivándorló volt, úgy látszik, ez a véremben van.

Az első levél egy ilyen bemutatkozás, amit Laci nagypapám írt leendő anyósának. Nyilván volt valamilyen előzménye, mert arra válaszol, valószínűleg valami “Ki maga, és mit akar Klári lányomtól?!” lehetett.

Levél 1/1

Levél 1/2

Párizs, 7-1-1926
Mélyen tisztelt Asszonyom!
Nagyra becsült levelét folyó hóban kézhez vettem.
Teljesen meg tudom érteni jogos aggodalmát, érthető, hogy minden anya a legboldogabbnak óhajtja látni leányát, különösen akkor, ha a legkisebbikről, talán a legkedvesebbikről van ilyen formán szó.
Valamit kitalálni egyet lehet. És pedig hazamenni, ami egy kicsit bajos, mert odahaza még ma sem lehet úgy létezni, mint a mostani rossz viszonyok között itt, Párizsban.
Ellenben ha Asszonyom ragaszkodik a személyes megismerkedésünkhöz, kénytelen leszek bármily nehézségbe ütközik is, hazamenni, és otthon megpróbálni azt, amit innen lehetetlennek látok, meglehetős hosszú időre elválasztva lenni Klárikától.
Magamról írni? Rosszat nem akarok. Jót? Azt meg nem írhatok anélkül, hogy magamat ki ne tenném a dicsekedő jelzőnek.
Erre nézve már könnyebb megoldást találni. Meglehetősen ismer Jani Lajos, ha esetleg tudnak vele összeköttetést találni. Ő talán, ha akar, többet tud Önöknek mondani, hogy hova és kihez forduljanak felvilágosításért szerénységemet illetőleg.
Családomra vonatkozólag ellenben személyesen jobban saját kezűleg óhajtom megadni a választ. Atyám 1919-ben elhunyt, foglalkozása szintén munkás volt. Anyám él, róla a kötelességemen kívül is csak jót írhatok. A legidősebb nővérem Szekszárdon él apósával, mert fájdalom, férje, ki ott gépész volt, tavaly hirtelen meghalt. Karolin nővérem Amerikában él férjével, és két szép fiúnak anyja. Húgom pedig egy pesti tisztviselőnek menyasszonya, foglalkozása manicur. Öcsém 19 esztendős faszobrászsegéd, turista, sport fiú, erős, egészséges, mint egész családom.
Bővebbet, ha óhajtja Asszonyom, a következő levelemben.
Kézcsókoló tisztelettel, Markert L.

A második levél pedig maga … a leánykérés! Levélben, távolból, nem úgy, ahogy illik (gyk. Sopronban, Volt Fesztiválon, Prodigy-koncerten).

Levél 2/1

Levél 2/2

Párizs, 20-12-1926
Mélyen tisztelt Uram, Asszonyom!
Elsősorban bocsánatukat kell kérnem, hogy mint idegen, alkalmatlankodom, zavarom Önöket.
Levelem két okból íródott. Az egyik bemutatkozásom óhajt lenni, ami így, papíron, kissé furcsán hat. Furcsa, de meg kell ragadnom az egyetlen alkalmat, ami rendelkezésemre áll, mert a távolság, mely Önöktől elválaszt, térben nagy.
Nevem Markert László, r. k. vallású. Újpesten, 1898. XII. 18-án születtem. Apám 1919-ben elhunyt. Anyám izr. vallású, amiért nincs okom szégyenkezni. Apám munkás ember volt, így szerényen, egyszerűen nevelt, géplakatosnak taníttatott. Középmagas, barna ember vagyok.
Miután szerénységemmel nagy vonalakban végeztem, bátorkodom levelem tulajdonképpeni okára térni.
Itt akad meg a tollam, nem találok kellő szavakat, melyekkel kérésemet előadhatnám.
Nem a félelem vagy a dicsekedni vágyás akasztja meg, hogy minél cifrábban leírjam azt, amit így, papíron, nem tartok a leghelyesebb módnak.
“A cél szentesíti az eszközt.” Vagyok bátor kedves leányuk, Klárika kezét tiszteletteljesen kérni.
Klárikát Párizsba jövetele óta ismerem, nem hosszú idő, de elég arra, hogy engem erre a fontos, egész életre kiható lépésre késztessen.
Elhatározásom szilárd. Szándékom becsületes, komoly.
Kérésemet ismételve, nagybecsű válaszukat várva …
Maradtam mély tisztelettel, Markert L.

Tökéletes, egyszerűen tökéletes. Hogy legyen válasz, írt címet is, franciásított névvel: Lucien Markert, 10. Rue Trousseau, 11. arr., Paris.

Cím

Az a ház már valószínűleg nem áll, a helyén egy újabb épület van, ami egy youth hostel (Auberge Internationale des Jeunes, Paris). Ha legközelebb Párizsba megyünk majd ott szállunk meg.

A Wait But Why-féle Elon Musk-sorozat

Nem túlzás, de tényleg ez volt az a szöveg (terjedelmét tekintve szerintem kisregény), amit az elmúlt hetekben olvastam. Elképesztően jól megírt, érdekes, vicces, tanulságos, az ember világszemléletét alapjaiban átalakító valami ez az egész. Elon Musk, a Tesla, a SpaceX, csupa olyan dolog, amiről eddig tudtam, de nem volt se mély, se összefüggő ismeretem a témában. Egyszerűen lenyűgöző, mindenkinek nagyon ajánlom.

  1. Elon Musk: The World’s Raddest Man
  2. How Tesla Will Change The World
  3. How (and Why) SpaceX Will Colonize Mars
  4. The Cook and the Chef: Musk’s Secret Sauce

Nem szoktam lapszemlézni, de most muszáj volt. A szerzőt egyébként Tim Urbannak hívják, és 1989-es születésű (az egy másik Tim Urban).