Hét éj Kijevben (2012)

Na jó, igazából hat éj (vasárnaptól szombatig), de ez így viccesebben hangzik.

A meccsről már írtam a minap, inkább az egyéb benyomásaimat osztom meg népes olvasótáborom legkitartóbb kemény magjával.

NSC Olimpiyskiy és én

A város
Kijev tiszta Budapest. (Nem véletlenül testvérvárosok.) Jártamban-keltemben otthon éreztem magam, hol Lágymányos Újbuda, hol a Váci utca, hol pedig Józsefváros legszebb házai jöttek velem szembe. Vannak Ladák, Ikarus buszok és panelházak minden mennyiségben, illetve ugyanazok a rosszarcú gengszterek egy fokkal jobb és három árnyalattal sötétebb (fekete) kocsikban. Például láttam SOKOL rendszámú Lexust, hoppá.

Kijevi panelek

A kijevi Dunát arrafelé Dnyepernek hívják, illetve ukránul Dnipro (Дніпро) a neve. Erről jut eszembe, hogy mennyire király dolog már ez a cirill ábécé! Koromnál fogva én már kimaradtam az orosz nyelvoktatásból, így aztán nem is tanultam meg ezeket az érdekes kriksz-krakszokat, csak odáig jutottam, hogy a KAMA3 az KAMAZ. Regi is előrébb járt már nálam e témában, például az ő nevéhez köthető az ún. KEMOTOX-szabály: a KEMOTOX szóban csak olyan betűk vannak, amik a latin és a cirill ábécében megegyeznek. Ez egy annyira jó szabály, hogy még kivétel is van hozzá: az X, ami – a szabályalkotó szerint – “a megjegyzést segíti”. Szóval végre találtam egy olyan nyelvet, aminek a tanulását nem hátráltatják gimnáziumi lelki sérülések, és tiszta lappal indulva gyors sikerrel kecsegtet. Így hát minden nap tanultam egy-egy új szót, és egy vagy több betűt. A hét végére már az ábécé kétharmadát magamévá tettem, illetve képes voltam az alábbi mondat előállítására: kisasszony, kérek krumplit! (Valami gyevuska dátyem mnye kartosku, gyorsan felejtek.)

Dnyeper part

Kijev egyébként meglehetősen tiszta, szép és hatalmas város. Az egy hét alatt kb. 2 óra városnézésre volt idő (péntek este 7 és 9 között), amikor bejártuk például a Khreshchatyk utcát, a … teret és a … parkot. Mindet nagyon ajánlom, főleg ez utóbbi kettőt!

Panoráma

Az emberek
Szerintem nagyon barátságosak, kedvesek, segítőkészek és vendégszeretőek. Nem raboltak ki, láttam Julija Timosenko (Ю́лія Тимоше́нко!) szimpátiatüntetést, nyelvtörvényellenes tüntetést – mit kívánhattam volna még?

Étel-ital
A Kijevben töltött 135 óra alatt mintegy 3,5 kilót híztam (nem mertem mérni, de úgy érzésre ennyi lehet), hála az ukrán reformkonyhának. Az ételek eredetéért egyébként olyan elkeseredett harcot vívnak a szláv népek, mint mi, magyarok, a Nobel-díjasok ügyében. Egyébként az ételek finomak, az éttermek viszonylag drágák (kivéve a kifőzde-jellegű helyeket) – egy főre közepes helyen 25 eurót lehet számolni (italok nélkül).

Első versenyzőnk az ukrán csók, a fedettpályás szívinfarktus koronázatlan királya. Semmi flanc, zsírszalonna vékony szeletekre vágva, hozzá pedig fokhagyma. Kenyérre téve esszük, a zsírt nem lehet átharapni rendesen, így az ember kézzel-lábbal-foggal marcangolja, közben pedig fokhagymát nyel mellé – tipikus első randis kaja!

Ukrán csók

A borscsot én orosz levesnek ismertem, de több megbízható forrás – pl. ukrán Wikipedia, mindmegette.ua – ukránként tartja számon. Van belőle több verzió, én a céklás vöröset próbáltam. Önmagában fogyasztható, de zsíros tejföllel és fokhagymás olajba tunkolt pampuskával kifejezetten koleszterinbarát is.

Vörös borscs

Hülye lettem volna Kijevben nem kipróbálni a kijevi csirkét/jércét. Az autentikus ukrán étteremben evett ~ fantasztikus és veszélyes volt, amikor beledöftem a baromfiba a késemet, lávaként robbant ki az olvadt vaj. Aztán egy nappal később véletlenül a menzán is ezt rendeltem, azzal se volt problémám.

Originál kijevi csirke

Egy másik alkalommal egy sztékházba (Kijevben cirill betűkkel STEAK HAUS-t vagy HAUZ-t írnak sok helyen, priceless) voltunk, ahol a házi sörökön kívül a legemlékezetesebb a sült malacfül volt. Ez egy jó kis előétel, talán szójában sütik ki a vékonyan felvágott füleket. Kicsit ropogós, kicsit zsíros, viszont a fülön maradt szőrszálak kiveszik a fogak közül a korábbról ottmaradt ételmaradékokat.

Malacfül

A hetet egy bajor sörházban zártuk, ahol a legérdekesebb kaja a grillezett tyúkszív (nyárs formájában) volt. Nem tudom, hogy ez echte bajor vagy full ukrán, esetleg a kettő szerelemgyereke.

Bajor-ukrán étkek

És amit nem hagyhattam ki: a kvasz (квас). Az “ukrán kóla” (többek között) rozskenyérből készül, és annyira finom és frissítő, hogy fogok itthon is csinálni majd. Nem mertem utcai árusok hordójából inni, pedig az lett volna az igazi élmény.

Katyvasz

A döntő

Nehéz bevezetőt írni ide. Magyarázkodhatnék, hogy nem is akartam Kijevbe jönni, és egyébként is üzleti út volt, meg hogy milyen drága volt a jegy, de ez ugye senkit sem érdekel. Az az igazság, hogy egy piszok mázlista vagyok. A helyzet azért kicsit más volt, mint 2009 novembere, amikor Inter-meccsen jártam. Akkor – most már bevallhatom – én halasztottam addig a milánói utat, amíg az Inter otthon nem játszott. Mea culpa, mea maxima culpa! Most viszont a körülmények szerencsés összejátszása kellett ahhoz, hogy eljuthassak az EB-döntőre. Mikor kérdezték, mikor utaznék ki szívesen, egy laza “vasárnap késő este v. hétfő kora reggel” volt a válaszom, végülis ebből lett a vasárnap kora délután. Aztán leesett, hogy ez ugye július 1., és ekkor kezdtem el ténylegesen gondolkodni a lehetőségeken.

Az jegyvásárlásrúl.
Az interes bejegyzésben már ekéztem a Pegazust, de ha valaki lemaradt volna: soha, semmilyen körülmények között sem érdemes náluk venni jegyet. Az EB-s jegyeket több mint háromszoros áron árulták, legalábbis az 1-es és a 2-es kategóriában, a döntőre a 3-as kategóriájú jegy (ún. zsömlye) pedig konkrétan 16x áron volt (€50 vs. €800). Továbbra is azt javaslom mindenkinek, hogy ha külföldi meccsnézésre adja a fejét, akkor próbálkozzon az adott klubcsapat, illetve világszervezet oldalán. Nekem €10 volt a “kezelési költség” online hitelkártyás fizetésnél, ami €330 eurónál belefér.
Én tehát az uefa.com-on vettem a jegyet június 29-én. Megnéztem, még aznap raktak fel €50-es jegyeket is (amikor én vettem, akkor persze nem volt), sőt, még a döntő napján is volt eladó jegy. A helyszínen meg aztán végképp, a jegyüzérektől alig lehetett megmozdulni. Egyébként nem volt telt ház, 2.230 üres szék volt (befogadóképesség – hivatalos nézőszám).

A jegy

Az bejutásrúl.
A stadion környékét nagyjából félmillió ukrán katona őrizte. Persze ez túlzás, de a bejárási pontokon (a kocsiktól a környező 2 utcányi térséget már korábban megtisztították) tucatnyian őrizték a rendet, a sima kordonoknál pedig 5-10 méterenként volt egy-egy katona. Egyébként annak ellenére, hogy már igen fáradtak lehettek, meg ugye 30 fok volt (egyenruhában 50), nagyon rendesek voltak, szívesen segítettek (már amelyik beszélt angolul). Az online váltott jegyeket egy külön helyen lehetett átvenni, amit egy útbaigazító szórólap nemes egyszerűséggel “Palas of Sport”-nak hívott. Itt én hosszas várakozásra számítottam, de szerencsére kevesen voltak, 5 perc alatt végeztem.
A jeggyel a kezemben aztán már szabad bejárásom volt a tiltott zónába, a katonák pupillájukba épített szkenner segítségével gond nélkül leolvasták a vonalkódot, és beengedtek. Motozás egyébként nem is volt, a hátizsákomat nézték csak meg alaposan, de ott is csak betekintés szinten, semmi kotrás.
A stadion környékén én rengeteg bóvlisra, szotyisra és hasonló kiszolgáló személyzetre számítottam, de nem volt semmi ilyesmi. Hivatalos ajándékboltok voltak, hivatalos üdítőspultok, és belül a büfék, ennyi. Minden nagyon profi volt, csak egy problémám akadt: nem fogadtak el eurót, és az ajándékboltokon kívül kártyát se. Nekem pedig ekkor nem volt egy hrivnyám se, így éheztem-szomjaztam. Persze azért sálat és olasz pólót vettem, mert rám nem hat a marketing ereje.

László, itt még sima pólóban

Az stadionrúl.
Amikor már nem tudtam mivel tovább húzni az időt, elhatároztam, hogy elfoglalom névre szóló helyemet a sárga 18-as szektor 28-as sorának 18-as székén. Amikor mentem befelé, direkt nem néztem a pályára, hogy először az a látvány táruljon a szemem elé, amit aztán a meccs közben is látni fogok. Mikor megtaláltam a székemet, leültem, és bazdmeg ezt láttam.

A pálya

Illetve ha vízszintesen szkrolloztam a fejemmel, akkor valami ilyesmit.

Széles pálya

Maga az aréna egyszerűen fantasztikus lett. A nézőtér teljesen fedett, a gyepszőnyeg (gyk. fű!) tökéletes, a székek kényelmesek, maga az építmény szintén gyönyörű, minden szép és igényes. Mellékhelységben nem jártam, de valószínűleg ott sem jártak derékig a húgyban az emberek.

Az közönségrűl.
Nem sokkal érkezésem után a balra mellettem levő széken helyet foglalt egy fiatal srác. Másfél perce ülhettünk egymás mellett, amikor megszólított, bemutatkozott, kezet ráztunk. Dimának hívták, egy 24 éves angol-német szakos tanár a közeli (300 km) … városból. Ismertségünk harmadik percében egyébként már hasábburgonyával kínált, aztán a meccs előtt-alatt-után egy csomót beszélgettünk. Ő volt az egyébként, aki egyszerre mentett meg a szomj- és éhhaláltól, mert egy szó nélkül váltott nekem €10-t 100 hrivnyára (hrivnya = UAH = ₴).
Ha már pénzről van szó: a Sevcsenkómmal (nem a focista, hanem a költő, ő van a 100-ason) leballagtam a büfébe, hogy akkor most veszek egy fél háromdecis vizet. És ekkor ért az első nagy meglepetés: ahhoz képest, hogy egy EB-döntőről volt szó, minden étel-ital igen olcsó volt. Egy feles víz ₴12, egy korsó sör ₴16, egy hotdog ₴24 volt, 1200 forint alatt megúsztam hát az egészet.
A stadion egyébként rendkívül színes közönséget vonzott, volt persze egy nagy vörös blokk a kanyarban és egy kisebb vele szemben (spanyolok), illetve egy közepes méretű kék alattunk (olaszok), de mindenhol máshol teljesen vegyesen ültek az emberek. Én féltem, hogy az olasz pólómmal majd jól bekerülök a spanyol B-középbe, de még ha így lett volna, akkor se esett volna bajom, az tuti. Mindenki teljesen nyugodt volt, látszott, hogy élvezik az egészet az első perctől az utolsóig.
Dimára visszatérve még annyit, hogy a srácnak egy komoly hiányossága volt: egyszerűen képtelen volt normálisan fotózni. Iderakom azt a pár legjobban sikerült képet, amit rólam lőtt a telefonommal.

  

Az meccsrűl.
A meccs meglehetősen elviselhető volt. Én ugyan az olaszoknak drukkoltam (Balotelli miatt, nyilván, akit annak ellenére továbbra is nagyon szeretek, hogy elhagyta az Intert), illetve a spanyolok ellen drukkoltam, így aztán a góloknál tüntetőleg szomorkodtam, de így is egy felejthetetlen élmény volt az egész. Mivel ezt tényleg nem lehet visszaadni szavakkal, csak néhány benyomást írok le.

  • A tiki-taka élőben kicsit se unalmas, sőt, egyszerűen lenyűgöző.
  • A spanyolok rohadt egyszerűen űzik ezt a játékot, csak passzolnak, átveszik, aztán kezdik elölről. Ami ebben a nagy dolog, hogy HOVA passzolnak, és HOGYAN veszik át. Ez a helyszínen ülve simán hozta a “Playstation-érzést”.
  • Az olaszok minden labdaszerzés után elkeseredetten keresték Pirlót a passzal, kisebb probléma ezzel mindössze annyi volt, hogy az örökifjú Andrea nyakán minden ilyen alkalommal három spanyol lógótt.
  • Sokszor láttam már játszani a magyar válogatottat nívós ellenféllel szemben, általában ugyanolyan alárendelt szerepben voltak (beszorulva a saját kapujuk elé, elkeseredetten védekezve stb.), mint az olaszok. Apróbb különbség, hogy az olaszok tudnak focizni, és élvezet volt nézni mind a védekezésüket, mind a szórványos támadásaikat.
  • Annyira jó volt a meccs, hogy az első spanyol gólnál meg voltam győződve arról, hogy még az első öt percben vagyunk.
A meccs

Mit is mondhatnék még: találkozunk 2016-ban Párizsban! :)