Lakásátadás (thriller, 2013)

Az október elejei költözésünk (Rafz → Kloten) óta egyre többet gondoltunk a lakásátadásra. Ez az, amikor a régi lakást kitakarítva bemutatja az ember a főbérlőnek, aki aztán boldogan és svájci-németül hörögve jegyzi meg, hogy poros a teraszon a roló külső éle, és ezért kénytelen 300 frankot levonni a kaucióból. Persze ez csak egy vicc, és ne szaladjunk a dolgok elibe.

Regivel sokat beszéltünk arról, hogy miként zavarjuk le az egész kiköltözés-költözés-beköltözés-takarítás-javítás procedúrát, hogy az anyagilag, energiabefektetésileg és a feng shui szempontjából is ideális legyen. A költözést néhány barátunk segítségével gyakorlatilag ingyen megúsztuk, a takarítás-javítás kapcsán pedig ugyanazt a (hibás) döntést hoztuk, amit általában mindenki elkövet (elsőre): majd mi megoldjuk, nem fogunk ezért ezre(ke)t fizetni.

A terv a következő volt: mivel a kiköltözés és az átadás között bő egy hónapunk volt, esténként és hétvégente majd Regi fog takarítani, míg én bébiszittelek a gyerekekre. Ebből aztán az lett, hogy Regi nettó 60 órán keresztül pucolta fényesre a lakást, míg én próbáltam Katára és Zizire vigyázni.

A takarítás nem is a legjobb kifejezés, inkább porszem- és zsírharcnak mondanám, néhány extra finomsággal megspékelve. A háztartási gépek pucolása bizonyult a legidőigényesebb, azonban a legtöbb fejfájást egy polc okozta. A nappaliban a falra felfúrtunk egy ikeás polcot, ami aztán 8 lyukat krátert hagyott maga után, amikor levettük. Ez a 8 lyukú fal sok álmatlan éjszakát okozott, főleg miután ilyen lyukfeltöltő anyaggal, vakolattal és fehér festékspray-jel “kijavítottuk”. A végeredmény nem volt túl szép, reményünk sem volt arra, hogy nem veszik észre. Cserébe viszont minden más ragyogott, a sütő, a hűtő, a mosogatógép, a vizesblokk, a pincében pedig a mosógép és szárítógép mind újszerű állapotban voltak. Reménykedtünk, hogy ez utóbbiak majd segítenek elfeledtetni az előbbit.

(…)

Végül eljött az Időpont, november 22., péntek, du. 2 óra. A gyerekeket egy ismerősnél hagytuk, szerettük volna, ha a lakásátadás nem okoz számukra gyermekkori traumát. Már fél órával korábban a helyszínre értünk, hogy még az utolsó utáni simításokat elvégezzük, felszedjünk pár renitens porszemet és néhány kellemetlenkedő lipidet. 13:52-kor csengettek (az ember bizonyára az akasztása időpontját is pontosan megjegyzi, arra a pár másodpercre persze), és mi falfehér arccal (hogy takarjuk a falhibákat, ugye) ajtót nyitottunk.

A főbérlő cég képviseletében a fő kapcsolattartó lány (akivel az elmúlt hetekben volt pár összetűzésem telefonon, és aki miatt a kollégáim igen jól megtanultak magyarul káromkodni), illetve egy Obersturmbannführer magasabb beosztású, idősebb hölgy látogattak meg minket, hogy ízekre szedjék a rendet és tisztaságot. Megkérdezték, hogy magunk takarítottunk-e, mire mi szemlesütve bevallottuk, hogy igen. Elkezdődött hát a szemle. Míg a lány a konyhát szemrevételezte, a hölgy a nappali rolóját tekerte fel. Hogy segítsek neki, elkezdtem én is feltekerni a terasz rolóját, mire akkorát ordított rám, hogy rögtön eldobtam a kurblit (nyilván azt is ellenőrzik, hogy működik-e a roló, nem csak a csoportképhez akartak elég fényt beengedni). A harmadik percben a hölgy kiszúrta, hogy a teraszon a roló külső éle tényleg poros, illetve hogy az egyik teraszajtó belső és külső küszöbe között tucatnyi porszem található, de szerencsére megadták nekünk az esélyt a javításra, és kitakaríthattuk a koszos részeket ott és azonnal. Rövidesen megérkezett a következő bérlő (akinek a vezetékneve magyarul azt jelenti, hogy vidám, hehe), így a vizsgálat párhuzamosan, a pincében is folytatódott. Kb. 20 perc után lett vége a Blitzkriegnek, és összegyűltünk a nappaliban, hogy beismerjük az összes vétkünket.

A lány beszélt, és elmondta, hogy minden szép, minden tiszta, de sajnos van egy kis gond a nappali falával (a polc!). Azt mondja, hogy nem olyan szép. Nem. Ki kell festeni azt az egész falat. Ki. (Közben gondolkodom, hogy mennyi lehet ez, 600 frank munkadíj, 200 frank festék, 400 frank takarítás utána? Vagy ennek a duplája?) Jövő héten akkor jönne a festő, és aztán majd küldik a számlát, és annak a 6/8-át kell nekünk kifizetnünk. (Mert tízévente amúgy is festeni kell, és valamennyi idő már eltelt, és valamennyit mi laktunk, valahogy úgy jön ki ez a szám.) Úgy. És hogy ez kb. 150 frank. Itt Regivel összenéztünk, és olyan boldogok lettünk hirtelen, hogy majdnem felkiáltottunk. Volt még egy hiba, a hálóban a mennyezeten egy elkent szúnyogért még felszámoltak 10 frankot. Aztán eltelt még pár perc, és vége volt az egésznek, elköszöntünk, eljöttünk, és remélhetőleg itt is a thriller happy endje.

Konlkúzió:

  • Baromi mázlink volt, mert hallottunk történeteket 3 órás átadásról is, meg olyanról, hogy a konnektorba nyúltak bele, hogy poros-e. Ehhez képest mi fél óra alatt végeztünk, és nagyon korrektek (megkockáztatom, hogy felületesek) voltak a főbérlő emberei.
  • A következő költözésnél a takarítást biztosan hivatásosakra bízzuk, mert összességében nem éri meg az idegeskedést és a vesződséget. Van olyan takarítás is, aminek az ára tartalmazza a garanciát az átadásnál.
  • 14 napig még jelezhetik nekünk a hibákat, de a fentiek fényében még így is nagyon olcsón megúsztuk.

Herbstmesse Rafz 2013

(Remélhetőleg) utolsó, relatíve normális hétvégénket (illetve a szombat egy jelentékeny részét) a Herbstmessén (Rafzi Őszi Vásár – RŐV, kb. mint egy mini, helyi BNV) töltöttük. Az itteni élményeinkből mazsolázom.

A “buli” (a lányoknak nem akartam se a Herbstmessét, se a RŐV-t, se mást megtanítani, így maradtunk egy számukra is érthető és kiejthető kifejezésnél) hivatalosan szombat délben indult. Mi már 11 körül elindultunk a gyerekekkel, nehogy véletlenül lekéssünk bármiről is. Útközben mindenfelé feldíszített szökőkutakat láttunk, nagyon készültek azok is, akik nem a vásár területén laknak.

Szökőkút

Amikor beértünk a vásárba, még kihalt utcákon sétáltunk, egy órával később persze ez már csak álom volt, addigra már ezren voltak mindenhol.

Még kihalt

A megnyitó fél 12-kor kezdődött, ezen felszólalt Rafz apraja-nagyja, minden helyi klánból (a Sigristek, Neukomok, Grafok, Hauensteinek a lakosság mintegy kétharmadát teszik ki) beszélt legalább egy fő. Nem mondom, hogy értettem az elhangzottak felét, inkább úgy fogalmaznék, hogy egy büdös szó nem sok, annyit sem értettem. Azt tudom, hogy Rafzról volt szó, és hogy milyen király mindenki, aki segített. Egyébként a RŐV-t minden harmadik évben rendezik.

Megnyitó

A meghívó még tartott, mi azonban újabb izgalmak után néztünk. Átvágtunk a rafzi belvároson, hogy átjussunk a vásár túlsó végéhez. Tudtuk, hogy jó helyen járunk, mert találtunk egy utcát, ami végig fel volt szórva – figyelem! – faforgáccsal.

Forgácsos út

Még arra sem volt időm gondolni, hogy hány hód dolgozott reggeltől estig, hódtalan körülmények között ahhoz, hogy ennyi forgács legyen, amikor megérkezett egy jelentős oldtimer-konvoj. Nem tudom, hogy ez csak a rafzi különítmény volt-e vagy az egész régióból gyűltek össze, de igen impozáns volt az egész.

Ezt követően étkeztünk, óriáskerekeztünk, kifosztottuk a kampós nyerőgépet (10 frankért nyertünk 4 kínai plüssállatot, az szerintem eléggé baráti), majd elindultunk visszafelé, a vásár központjába. Az út mellett ki volt állítva néhány traktor, elvégre vásáron vagyunk vagy mi. Zizi oda is állt a kedvence elé, hogy legyen egy képünk az agrártámogatás igényléséhez.

Traktoros Zizi

Utána találtunk egy helyi koktélos standot, ahol a koktélokat szárazjéggel dobták fel, hogy legyen egy kis hangulat. Kaptunk ingyen tavaszi tekercseket, aztán a vendéglátó felesége dalra fakadt. Katával táncoltam, ha valaki ránk nézett, örökre beleéghetett a retinájába a kép: svájci kisváros, Tina Turnert énekel egy svájci, decens úriember távol-keleti felesége, miközben egy szerencsétlen a két és fél éves gyermekét pörgeti-forgatja, az asztalon pedig koktélok füstölnek.

Aztán találtunk egy kisvasutat, ami persze nagyon tetszett minden gyereknek. Kata elfoglalta a masiniszta helyét rögtön. Szinte hihetetlen, de gyerekenként egy frank volt csak a belépő, és ebből 5 percig ment a túra.

Masiniszta Kata

Aztán a gyerekek megtaláltak egy rendőrautót, amibe szintén bele kellett ülni. Szerencsére ez se pénzbe nem került, se baj nem volt belőle.

Rendőr Kata

Aztán (minden bekezdést így kezdek, nem tűnt fel?) sétáltunk tovább. Megtaláltuk a rafzi anyukaliga standját, ahol lehetett fa zöldségeket pakolgatni. A rendőrautónál több volt az akció.

Fa zöldségek

Leültünk egy helyen enni egy-egy töklevest, közben meg elvittem Katát pisilni. Megint elment mellettünk az oldtimer-konvoj, majd visszafelé találtunk egy Renault Twizy-t. Sokszor láttam már az úton, de most először láttam közelről. Aranyos autócska, nem is tudtam, hogy kétüléses. Ha vennénk egy ilyet, egy fő Kata pont beférne hátulra, bár ő ahhoz ragaszkodott, hogy én üljek be mögé.

Megint Kata vezet

Már hazafelé menet találtunk egy standot, amit az egyik bank állított. Volt egy nagy szekrény, sok fiókkal, amiben aranymedál-csokoládék voltak, mindegyikhez tartozott egy-egy kulcs. A kulcsokat egy letakart dobozból kellett kivenni, aztán kipróbálni, hogy a kihúzott kulcs nyitja-e a kiválasztott fiókot. Ha igen, akkor ki lehetett venni egy aranymedált. Katának nem sikerült, aztán jött Zizi. (Ő már korábban is nyert, zsákbamacskát húzott, és nyert nekünk egy kézműves, fair trade-es chipset a helyi fair trade shopban.) Kihúzta a kulcsot, kiválasztott egy fiókot, és persze, hogy kinyitotta.

Aranyérmes Zizi

Aztán már tényleg mentünk hazafelé, de annyira nem siettünk, hogy ne nézzük meg az út szélén álló Golf I-et és Golf II-t. Valamiért ezek most nagyon trendik, nyáron például az egyik német élelmiszerláncnál a főnyeremény egy egyes Golf kabrió volt.

Egyes Golf, kettes Golf ... érzed!

Az utolsó képen pedig egy pálinkafőző látható. Hosszú perceket álltam reménykedve, hogy nem csak a svájci nyugdíjasokat kínálja meg a pálinkás úr. De sajnos igen. Nem kaptam, pedig az egyik vödör már majdnem tele volt.

Pálinka!

Ennyi volt, találkozunk 2016-ban!

Rafzi lakás kiadó

Az elmúlt hetek lakáskereséssel kapcsolatos posztjainak apropója – nem nagy meglepetés – az volt, hogy hamarosan költözünk. Röviden: adieu, Rafz; grüezi, Kloten!

A jelenlegi helyzet az, hogy 1.) rafzi lakás felmondva; 2.) kloteni lakás aláírva; 3.) dobozolás folyamatban. Mivel a mostani helyünk decemberrel megürül, a főbérlő cég már fel is rakta az ingatlan.ch-ra (ha ha) a kecót. Valahogy fura érzés az egész, mégis itt élünk bő egy éve, és most meg itt a hirdetés.

Landstr. 80a A3

Az persze vicces, hogy a homegate-re feltett fotók egyike sem a mi házunkat vagy lakásunkat mutatják. Az pedig még viccesebb, hogy a házban lakó másik család (ahol a kis srác első születésnapjára Regiék is meg voltak hívva) szintén november 30-ával költözik ki. Maradnak a szinglik és a párocskák.

November 30-a egyébként András-nap, csak úgy mondom.

Rafz lakosságának összetétele állampolgárságuk szerint (2012)

  • svájci: 3362
  • német: 302
  • olasz: 86
  • macedón: 62
  • portugál: 36
  • szerb v. montenegrói: 32
  • koszovói: 26
  • spanyol: 21
  • lengyel: 16
  • osztrák: 15
  • brit, magyar, szlovák: 9
  • dél-afrikai, francia, török: 8
  • bosnyák: 7
  • holland: 6
  • afgán, iraki: 5
  • angolai, indiai, román, thai: 4
  • belga, eritreai, iráni, tunéziai, ukrán: 3
  • amerikai, horvát, kolumbiai, kubai, máltai, orosz: 2
  • brazil, dán, finn, fülöp-szigeteki, görög, kenyai, kínai, mexikói, namíbiai, perui: 1

Nem semmi.

Állásinterjú

A mai posztot rövidre fogom, most (este 10) tudtuk a lányokat lefektetni, és az éjszaka is elég döcögősen telt, elég annyi, hogy Zizi hajnali ötkor aludt el.. Nekem pedig ma még muszáj egy kis sviccerdüccsöt is tanulni, hogy ne történhessen meg még egyszer egy hasonló sztori, mint a most következő.

Kedd délután tettem egy kiadós kétórás túrát a faluban a babakocsival föl-alá mászkálva. Írtam már, hogy mennyire barátságosak a helyi emberek, mindenki mindenkinek köszön, a séta vége felé már kicsit zsongott a fejem és fáradt is voltam, de ez sem ad értelmes magyarázatot arra, miért is álltam le beszélgetni az egyik étterem tulajával. 50 körüli, arab  török macedón pasas, ránézésre sem kéne vele ujjat húzni, de hát ha már mindketten a tolerancia földjén vagyunk és legfőképp közterületen, baj nem történhet, ugye..

Jöttek a szokásos kérdések, ikrek-e, fiú-lány-e (igen, még mindig itt tartunk, a rózsaszín cipő és szivecskés napozó sapka sem győzi meg sokszor az embereket), illetve hogy németek vagyunk-e (itt egy picit dagadt a mellem, hogy ennyire fhanthasztikusch nyelvtudásom lenne, vagy mi, de ez aztán hamar elmúlt). Mondtam, hogy nem, Magyarországról érkeztünk, én két hete vagyok itt, férjem 2 hónapja. Erre felcsillant a szeme, és rögtön az üzletre tért, hogy menjek hozzá felszolgálni, kellene neki segítség. Mondtam neki kedvesen, gondolván, látva a gyerekeket, biztosan viccel, hogy ezt inkább kihagynám, nincs időm mellettük, talán majd egyszer később, pár év múlva, ha sehol nem kapok állást (ezt nem tettem hozzá).  Kérdezi, hogy van-e akkor ismerősöm, kollégám itt, vagy otthon, akit érdekelne a meló? Mondom, ha lesz szólok. Na, és itt történt az, amit csak a lezsibbadt agyamnak köszönhetek: nem tudom hogyan, de 2 perccel ezután már a kerthelyiségben írtam föl neki egy sajtcédulára a nevem és a telefonszámom, csak hagyjon békén, majd sietve távoztam a gyerekekkel, a nap maradék részét pedig néma letargiában töltöttem magam előtt szégyenkezve, hogy két gyerekkel is mennyire naiv és befolyásolható tudok még lenni.

Másnap persze próbált már hívni is, úgyhogy én már a térképen nézegettem, hogy tudom elkerülni a főutcán található éttermét a séták során, csak nehogy összefussak vele. Sajnos a fiatal magyar lányoknak Zürichben nem egészen makulátlan a hírnevük, ezért biztos voltam benne, hogy a maga saját nyelvén engem mindenféle mocskos tervekbe  akart belerángatni, miközben én ehhez hülyén mosolyogtam, és ettől csak még inkább pánikba estem. Főleg, hogy amit még értettem a mondandójából, az az volt, hogy ne szóljak erről senkinek.

Lényeg a lényeg, volt félnivalóm, úgyhogy amikor elindultam sétálni csütörtökön, az volt a terv, hogy még az étterme előtt jó száz méterrel irányt váltok, ezt a tervet hónapokig ismételve talán elfelejt majd. Az élet viszont közbeszólt, 10 perc után arra lettem figyelmes, hogy az út túlsó oldalán integet nekem a kocsijából Sabit, új barátom. Nem kérdezte, miért nem vettem fel tegnap a telefont, csak rögtön rákezdte a mosolygós, mézesmázos hangján (egyáltalán nincsenek sztereotípiáim, ugyan), hogy menjek hozzá dolgozni, ésatöbbi. Megköszöntem még egyszer a lehetőséget és a lányokra mutatva közöltem, nekem erre nincs időm, nem tudom mit gondolt, de nekem egész nap a gyerekeimmel van dolgom. Erre szegényről lefagyott a mosoly:

-hogy ők az én gyerekeim?

-biza’.

Hosszú csönd, majd kb. tízszer kért tőlem bocsánatot, mert mint kiderült, igencsak félreértettük egymást (én simán csak nem értettem, amit mondott). Azt hitte, bébiszitterkedni jöttem ki, és hogy két hete vagyok itt még csak, és másodállásba akart felszolgálónak, és azért mondta, hogy ne beszéljek róla senkinek, mert hogy tuti illegálisan vagyok itt már most is, és még egyszer bocsi, de ha tudok otthon valakit, aki jönne hozzá pincérkedni, ne habozzak, mert neki mindenképp magyar lány kell(?), és örül hogy találkoztunk. Úgyhogy mégsem kell a babakocsi mögé bújkálva sétálnom ezentúl:)

És hogy a mai napi poszt se legyen csonka, íme a szokásos kép- és videódömping:

sztárfotó kedvenc kecskénkről etetés közben
sztárfotó kedvenc kecskénkről etetés közben

Grüezi!

Sziasztok, Regi vagyok! Hosszas töprengés után arra jutottunk Lacival, hogy ahelyett, hogy telespamelnénk a bloguniverzumot még egy újabb domainnel, inkább ezen a jól ismert, bevált és nagy olvasótáborral (sic!) rendelkező platformon jelentkezünk élménybeszámolóinkkal a továbbiakban svejci mindennapjainkról, remélhetőleg heti gyakorisággal. Nézzük is akkor az első hét eseményeit!

A család női szekciója Nusival kiegészülve pénteken indult neki este 8 óra tájban a bő 1000 km-es útnak. Picurka kétségeim azért voltak a sikeres célbajutással kapcsolatban, tekintve hogy a hatéves, leharcolt PDA-n csak a magyar, szerb és montenegrói térképek voltak feltöltve, és én ezt nanáhogy csak péntek délelőtt vettem észre:), úgyhogy a navigációnk végül úgy nézett ki, hogy google mapsről kimásolva egy A4-es lap mindkét oldalát teleírtam a legfontosabb elágazásokkal és lekanyarodásokkal. Végszükség esetén azért volt nálunk egy osztrák atlasz, melyet mindig olyan ügyesen tudtam használni (nem), és két okostelefon nokia, ill. google maps navigációkkal, amikhez az ismerten olcsó külföldi adatroaming díjak miatt nem nagyon szerettem volna hozzányúlni. Hál’istennek egyikre sem volt szükségünk, a tökéletes Mitfahrer Nuss (értsd: álmából felriasztva is el tudja olvasni az írásomat) és némi gondviselés, illetve két Red Bull jóvoltából reggel negyed kilencre megérkeztünk Rafzba, ahol Laci már várt minket, frissen összeszerelt ágyakkal, hat köbméternyi egyéb IKEA-bútorral és egy óriási csokor liliommal, tekintve hogy épp aznap volt az ötéves évfordulónk:)

Egy órával később Apu és Erika befutottak a fél kispesti házat magában foglaló teherautóval. A nap további részére az alváshiány miatt már nem emlékszem ennyire pontosan, de este nyolckor már úgy tudtuk fürdetni a lányokat, hogy az összes bútor össze volt szerelve, és a dobozok egy része is ki volt pakolva. Nem tudom elégszer megköszönni azt a segítséget, amit Aputól, Erikától és Nusitól kaptunk ez alatt a két nap alatt!

Szombaton tehát bedőltünk fürdetés után rögtön az ágyba, azt remélve, hogy majd jól kialusszuk magunkat, de a lányok ezt másképp gondolták… Valószínüleg a sok változás, éjszakai utazás és további ismeretlen okok miatt megkapták a Willkommen-takonykórt, amit hamarosan mi is továbbvettünk és azóta is benne vagyunk nyakig. Lényeg a lényeg, emiatt a vasárnapunk sem volt teljesen friss, de azért igyekeztünk felszámolni a maradék dobozokat, illetve átmentünk bemutatkozni a szomszédunkban lakó családhoz, ahol az apa Laci kollégája, és a gyerekek, Panna és Peti, szintén ikrek, csak egy hónappal fiatalabbak. Ők egy hónappal előttünk érkeztek ide, úgyhogy jó sok hasznos tanácsot kaptunk tőlük az itteni mindennapokkal kapcsolatban. A gyerekek az elmúlt egy hét alapján nagyon jól elvannak egymással, szerencsére eddig még Kata sem harapott meg senkit:)

Hétfőn megejtettünk egy kisebb bevásárlást a határ túloldalán lévő Edekában, mintegy tájékozódásképp az árak felől, és ezután el is határoztuk, hogy innentől a jövőben lehetőség szerint csak Németországban fogunk bevásárolni, mivel kocsival 5 percre van a legközelebbi szupermarket, és az árak is jóval barátibbak. Sőt, ha szólsz a pénztárnál, akkor olyan számlát adnak, amivel a német-svájci áfakülönbség miatt még kb. az összeg 10%-át vissza is tudod igényelni, nagyon durva, főleg hogy nem 10-20%-os árkülönbségről beszélünk, hanem a legtöbbször 200-300%-osról… Szóval, ich bin nicht blöd:) Amúgy nem csak mi vagyunk így ezzel, ezeknek a boltoknak a parkolóiban elvétve találni olyan autót, amelynek nem zürichi rendszáma van.

Kedden voltunk először sétálni a lányokkal, Nóra (a másik anyuka) megmutatta Rafz babákat érdekelhető főbb nevezetességeit, ami sorrendben a nyugdíjasotthon előtt található papagájketrec kb. 50 madárral, a tejgazdaság rengeteg bocival, és a kecske/csirkekert. Az a legjobb ezekben, hogy mindezek kb. 100 méterre találhatóak tőlünk, úgyhogy a séta először mindig ide vezet. Az állatkertezés után pedig kilyukadunk egy földútra, ahol 1-2 kmen keresztül lehet tolni a babakocsit a semmibe, mindkét oldalon szántóföld, kilátás az erdőkre. Nem hangzik elsőre nagy dolognak, de amikor először mentem itt egyedül, a gondolataimba feledkezve, és csak a tájra koncentráltam, hihetetlen élmény volt, azt vettem észre egy idő után, hogy folyamatosan mosolygok:) Amikor visszaérünk a betonútra, és így a község centrumába is, nem sok minden változik ebben a nyugalomban: nem ritkák a 3-400 éves hanzavárosok épületeire hajazó gerendabetétes házak, az utcán mindenki mindenkinek köszön, legyen idős bácsika vagy éppen 7-8 éves szökőkútban fürdőző kislányok.  Néha olyan érzésem van, hogy annyira rendben van itt minden, hogy itt mi csak elrontani tudjuk a rendet:)

Egy relatíve nyűgös és taknyos szerda után csütörtökön délelőtt és délután is lent voltunk a jó időben a lányokkal, birtokba vették a ház melletti játszóteret. Egy olyan házban lakunk, ami egy tavaly épült négyépületes lakópark egyik szélén helyezkedik el, Nóráék a másik szélső házban laknak, az épületek között pedig játszóterek vannak, összesen három, ami bőven elég az összesen 38 lakásban lakó gyereknek, és így a nagyobbak sem zavarják a kicsiket és fordítva, diszkréten tovább lehet állni ha a 10-11 éves kiskamaszok megrohamozzák hárman együtt az egy szem hintát:)

Amikor egymás mellett-mögött haladunk a két ikerkocsival az utcán, elég feltűnőek vagyunk ahhoz, hogy odajöjjenek az emberek ismerkedni, negatív reakcióval még egyszer sem találkoztunk. Itt zajlik a társasági élet, fura módon a mi házunkból eddig még egy lakónak sem tudtunk bemutatkozni, de egy csomó más mindenkinek igen. Az elmúlt pár nap alatt megismertük Adamot és Sammit, a szomszédban lakó két tizenéves kissrácot akikért a gyerekcsapat lánytagjai már odavannak, egy anyukát, aki dán, de Angliában nőtt fel, és két éve lakik itt a svájci férjével és szintén 15 hónapos Anna lányukkal; egy német nagymamát, aki 12 évig élt Portugáliában és mindig a 8 hónapos unokájával sétál szinte egész nap, és még sok másik emberrel, akiket igyekszem memorizálni:)

Pénteken kihasználtuk azt, hogy hatkor keltek a lányok, és már nyitásra odamentünk a községházához, hogy gyorsan bejelentsük magunkat és kérvényezzük a tartózkodási engedélyt. Laci az ügyintéző hölgy kérdésére, miszerint, milyen vallásúak vagyunk, faarccal megpróbálta befüllenteni, hogy semmilyen, de bennem megszólalt az erkölcs és emiatt, nomeg a keletkezett elég hülye helyzet miatt ( Laci néz rám sokat sejtetően, én meg bambulok rá vissza értetlenül, az ügyintéző szintén, már csak kb. a kacsintás hiányzott) bevallottam, hogy katolikusok. Tisztában voltam vele, hogy ezzel további nem kevés százalékot fognak tőlünk levonni egyházadó címén, de úgy voltam vele, hogy az elmúlt három évben mégiscsak volt egy egyházi esküvőnk és keresztelő is, úgyhogy illik őszintének maradni, még ha nem is fogunk itt sokat misére járni (bár ki tudja, állítólag nagy élet folyik itt vasárnaponként:)).

Pénteken este a 35 fokban még nagybevásároltunk egyet, ami kicsit lefárasztotta a lányokat, de nem maradtak sokáig éhesek, mert a felvágottas pultnál járva megkérdezte tőlünk az eladó néni, hogy húst ehetnek-e, és amikor mondtuk hogy igen, kanyarított Katának egy szeletet, és odaadta, hogy szegény ne haljon éhen:) Lehet hogy majd itthon is bepróbálkozok ezzel a Sparban:)

Ma hajnalra elért hozzánk a rossz idő, azóta esik és max 10 fok van, úgyhogy a mai napról sokat nem tudok nyilatkozni, takarítás, orrszívás, lázcsillapítás és sok sírás jellemezte a mai napot, de mostanra szerencsére mindkét manó alszik.

Végezetül néhány dolog, ami még erre a hétre jellemző volt:

– a levélszekrény mindig tele van, legtöbbször sajnos csekkel, de folyamatosan érkeznek a zürichi napilapok, kb két hónapra elég olvasnivalóm van, mindenki azt akarja, hogy az ő lapjára fizessünk elő:)

– Laci csütörtökön délután adta le a társbankkártya igénylést, tegnap megjött a pinkód, ma pedig a kártya is, no comment

– Rafzba való bejelentkezéskor kaptunk egy nagy pakkot, benne minden lehetséges információval, térképpel, eseménynaptárral, iskolai naptárral, gyerekprogramok elérhetőségével, két példány színes 2012-es naptárral, ami csak azt tartalmazza, mikor milyen hulladékot visznek el (na, az nagy szívás, kezdünk belefulladni a szelektív szemetünkbe, szombat délelőtt van nyitva a hulladékgyűjtő udvar, és pont lekéstük, sima szemeteszsákba nem érdemes dobni, mert a 35 literes darabja két frank~500Ft)

– a lányok elkezdtek a takonykór és a költözködés tetejébe még durván fogzani is, Katának már rögtön két felső rágófoga kibújt, viccesen néz ki:) e mellett átlag kétnaponta valamelyikük belázasodik, köszönhetően a rengeteg oltásnak, amiket indulás előtti napon kaptak…

Hosszú, és néhol összefüggéstelen poszt lett ez, de sok minden történt egy hét alatt, jövő héten már remélhetőleg tömörebb írással jövünk! Puszi mindenkinek!