Szervízben

A minap (igazából szerintem egy hónapja, csak lusta vagyok) kigyulladt az autóban a “service due” felirat, és mit volt mit tenni, bejelentkeztünk (Regi jelentkezett be) szervízre. Semmi extra, 80’000 km körül járunk, és eltelt egy újabb év.

Egy keddi napon reggel nyolc órára voltam hivatalos a közeli AMAG (ez a svájci Porsche Hungária) kirendeltségbe. Nem kis túra ez, a mellékelt rajzon jól látszódik, micsoda távolságokról van itt szó.

Kicsit késtem, mert 7:57 körül léptem ki a lakásból. Leparkoltam a szervíz előtt, bementem, bejelentkeztem. Az egyik szervizes úr szinte azonnal fogadott, hellyel kínált, és elkezdődött a tárgyalás. Ilyenkor szépen végigmegyünk egy listán, mit cserélnek, mi mennyibe fog fájni, mi van ingyen (pl. a mosás és a takarítás!). Akármit kérek, mindig 1000 frank körül jön ki, úgyhogy én ilyenkor csak fájdalmasan harapom a számat belülről. (Egyébként végig németül beszéltünk, “hochdeutsch-ul”. Az albán-svájci úrnak nagyon gyöngyözött a homloka, mert ilyenkor nem sviccelhet.) Azt hittem, hogy végeztünk, de nem, felhívott még valakit a back office-ban, és komolyan tárgyalni kezdett. Mivel ez már sviccül volt, csak a kötő h-kat értettem. Gyorsan vége lett a hívásnak, és jó híreket kaptam: mivel megbízható (és balek) ügyfél vagyok, ezért nem kell 5-re visszaérnem, hogy helyben fizessek, hanem küldik majd a számlát és a csekket postán, plusz később is elhozhatom az autót. Hoppá, meg vagyok becsülve rendesen. Megköszöntem, végülis minél később adom ki a pénzt, annál többet kamatozik nálam. (Mondjuk Svájcban, a negatív kamatláb országában, lehet, hogy ez hülyeség.) Megint eljátszottuk a szokásos játékot (Kérek-e jegyet? – Nem, itt dolgozom a sarkon túl. – Hehe, az közel van.), aztán besétáltam dolgozni.

Fél hat körül indultam a kocsiért. 5 perc alatt odaértem, és gyorsan meg is kaptam a kulcsot. Hogyan? Ez egy nagyon érdekes processz. Mivel megbízható ügyfél vagyok, ezért nem kell helyben fizetnem, és nyitvatartási időn túl is el tudom hozni a kocsit. Ehhez be kell menni az előtérbe (ami nyitva van), ahol van egy ún. kulcskiadó automata. Itt az embernek be kell adnia egy kódot, és akkor a gép kiköpi a kulcsot. Namármost. Nem akarok belemenni a részletekbe, mert mégiscsak magyarok is olvassák ezt a blogot (a svájci kollégák sokat reklamálnak, hogy milyen unalmas), de legyen elég annyi, hogy a kód, amit adtak, igen egyszerűen kideriválható az autó tulajdonosából. Ez azért is vicces, mert a kocsiban az anyósülésen ott van a forgalmi engedély is, ami kb. adásvétel esetén simán gazdát cserél. Ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy ha nálad van az autó, a kulcsa és a forgalmija, akkor 1.) a tied 2.) most vetted, és viszed átiratni 3.) most loptad, és viszed átiratni. Mindegy, itt ez simán belefér. Beültem a kocsiba, szépen letakarították belül és lemosták kívül. Persze sikerült a hátsó üléseket lehajtva hagyni, rajta a kihajtogatott ikeás dobozok (mert kerekeket is hoztam cserére), nyilván annyi eszük már nem volt, hogy ott is kiporszívózzanak. A külső mosásról meg annyit, hogy fél óra múlva kezdett esni az eső.

Visszamentem az irodához, leparkoltam szépen, dolgoztam még egy kicsit, és utána elegánsan hazahajtottam a kocsival. Így közlekedik egy igazi úr!

Éljenek a (svájci) nők!

A nemzetközi nőnap alkalmából szeretném megosztani azt az óvodai feladatot, amit a gyerekek kaptak. Valahogy ez annyira svájci, hogy nem is kell nagyon magyarázat hozzá.

Mit csinál apa?

Apa autót vezet, telefonál (biztos valami fontos meeting, mert öltönyben-nyakkendőben van), focizik, túrázik, síel (versenyszerűen), kávézik (kisujj!), úszik, olvas (mert ő tud).

Mit csinál anya?

Eközben anya énekel (karaoke?), főz, sütit süt (biztos jön haza apa), kiteregeti a ruhákat, mosogat (az az arc!), varr, vasal (nagyon mókás ez a tevékenység), bevásárol.

A lényeg, hogy mindenki tudja, hol a helye!

A hobó

Múlt héten hogy, hogy nem, nem Altstettenből mentem haza villamossal-trolival-vonattal-busszal (nem vicc), hanem Opfikonból, mint a régi szép időkben. Lesétáltam az irodától a városközpontig, és gondoltam, hogy fogok egy buszt, kimegyek a reptérre (fontos, hogy az embernek legyen egy kályhája; na, ilyen nekem a zürichi reptér), és onnan hazamegyek egy másik busszal. Leültem hát a buszmegállóba, egy ilyen plakát alá/elé.

Schwein

Ott ültem, és játszottam a telefonomon, ahogy az egy 30 éves Sr. BA-tól elvárható. Nem sokáig tartott a mennyei nyugalom, egy pár koszos szandál tűnt fel előttem, amelyek egy pár koszos lábszárban folytatódtak, és így tovább, legfölül pedig ott volt egy igazi Mikulás-fej, ősz haj és ősz szakáll, persze hót koszosan. Egy igazi hobbit hobó állt előttem.

A hobó látta, hogy pont beszélhetnékem van, elkezdett hát mesélni, persze irtózatos svájcinémetül. Nagyon mondta, és mivel egyfolytában a plakátra mutogatott, és bőszen röfögött, rájöttem, hogy a plakátról beszél. Valamit arról magyarázott, hogy a Coop milyen cég, és sok pénz, és mire költik, meg disznó. Nagyon határozottan mondta, én meg elővettem a CV-mből már ismert “active listening” skillemet, és megfelelő frekvenciával bólogattam. Pár perc után kérdezte a hobó, hogy beszélek-e németül, mondtam, hogy “nur ein bisschen”, ez pont elegendő volt neki, folytatta.

Megérkezett a busz, reméltem, hogy büdös barátomtól szomorú búcsút vehetek, de nem, ő is a reptér fele tartott. Leült tőlem meglehetős távolságra, de tovább beszélt, és egyre jobban belejött. Még a megállóban volt néhány szó, amit megértettem, de hat méterről, buszon utazva, zötykölődve annyi esélyem volt megérteni a mondandóját, mint egy süketnémának megnyernie a Megasztárt. Annyit még a nyugodt, megállós időkből tudtam, hogy valamilyen összeesküvés-elméletet fejt ki éppen nekem, rengeteg számmal, és gyakorlatilag az összes svájci bankkal és nagyvállalattal kapcsolatban. Említette még az NSA-t is, George Bush-t és Monika Lewinsky-t (külön mondatban), és még vagy tucatnyi híres és kevésbé híres (ejtsd: svájci) politikust. Komolyan felmerült bennem, hogy valahogyan jegyzetelni kellene, mert ha annak az 1%-nak, amit megértettem, csak a tizede igaz, akkor elég nagy szarban van a világgazdaság. Persze arra is gondoltam, hogy ha rájön a hobó, hogy baromira nem értem, akkor igen dühös lesz, és vagy megtámad, vagy – ami még rosszabb – közelebb ül, és újrakezdi, lassabban.

Nem kockáztattam hát, a reptér előtt pár megállóval egy alkalmas pillanatban leugrottam a buszról, és otthagytam a hobót. Ő beletúrt bozontos szakállába, elővett egy félig megrágott csirkelábat, és unottan bámult maga elé.

Lakáskeresés Svájcban, advanced edition

Tavaly márciusban írtam egy hosszabb és naívabb posztot a témában, amihez további adalékokkal szolgálnék, amennyiben valakit érdekel. Ha nem, akkor tessék később visszanézni, a héten lesz még meztelen nős videó és tombola is. *

Szóval legutóbb ott hagytam abba, hogy lakáskeresés, -nézés, -pályázat, illetve az ehhez tartozó papírmunka. Ez eddig alap, a többi leginkább akkor derül ki, amikor az ember már lehúzott egy évet valahol, és aztán újfent beleveti magát az albérletkeresésbe.

Először is, kezdjük az időzítéssel. Általános szabálynak látszik az, hogy a költözés errefelé igen börsztös. Ez kantononként változhat, itt, Zürichben ez annyit tesz, hogy leginkább két időpont van az évben, amikor sok beköltözhető lakás van: április 1. és október 1. Mostanában a hirdetések 80%-a októberi beköltözéssel kecsegtet, a maradék fele “sofort”, azaz azonnal beköltözhető, a többi pedig a “nem október 1.” – szabályt erősítő kivétel. Ez egyrészt jó, mert amennyiben valaki ezzel tisztában van, akkor könnyen tervezhet, viszont ha nem (vagy csak későn kezd neki), akkor nehéz dolga lesz.

Ha már időzítés: általában a lakások 1-2-3 hónapos felmondási idővel futnak, és sokszor alá kell írni minimum egy évet. Ez utóbbi velünk is így volt, amit teljesen véletlenül, pár hete találtunk meg az albérleti szerződésben. Ha mi ezt tavaly, beköltözéskor tudjuk, valószínűleg gyomorfekélyt kaptunk volna az idegeskedéstől (“mi lesz, ha haza kell menni?!), így szerencsére már lejárt a “hűségidő”, marad a három hónapos felmondás. Az aláírt szerződésből is van egyébként kilépési lehetőség: ilyenkor a bérlő feladata (és költsége) újabb bérlő felkutatása. Az ilyen hirdetéseket onnan lehet kiszúrni, hogy a címben vagy szövegben valahova beleírták, hogy “Nachmieter”. Ilyenkor a kiadás időpontja nem nagyon változtatható, mert amennyivel később költözne be az új bérlő, annyival többet kellene fizetnie a régi bérlőnek.

Nachmieter

Ha már itt tartunk: amire még nem jöttünk rá, az az, hogy ha mindenki április vagy október elsejével költözik be, akkor mikor, de legfőképpen hogyan költöznek ki? Ha én október 1-jével kiveszem az új lakást, akkor nyilván nem szeptember 30-ával mondom fel az előzőt (hacsak nem egy éjszaka cuccol át mindenki). Mivel általában egész hónapokat (vagy szerencsésebb esetekben fél hónapokat) lehet felmondani, október 31-ével mondanám fel a régit. De akkor azt csak november 1-jével lehetne kiadni (sőt) – de akkor hogy is van az, hogy minden albérlet október 1-jei? Az évezred talánya.

Tegyük fel, hogy van régi lakás, van új lakás, megpályáztuk és megnyertük az újat, illetve felmondtuk a régit. A be- és kiköltözés között van egy kényelmes 2-4 hét átfedés, ennyi idő van lebonyolítani magát a Nagy Költözést. Ezzel kapcsolatban pár tudnivaló.

Költöztetés: ha hivatásos céget bérel az ember, akkor igen drága. Nem, inkább úgy fogalmaznék, hogy baromi drága (mint minden, amihez ember kell). Mennyiségtől és távolságtól függ, de simán lehet ezres nagyságrendben gondolkodni, vagy konzervatív becsléssel mondjuk egyhavi lakbér számítható. Olcsóbban lehet megúszni, ha ismerősök segítenek és/vagy kocsit bérelsz, illetve simán olcsóbb lehet egy brigád mozgósítása Németországból.

Takarítás, felújítás: ez lakástól és lakáshasználattól függ. Az alap, hogy a beépített diszkógömböt és táncrudat le kell szerelni, és a lyukakat eltüntetni. Ezen felül lehet kalkulálni egy festéssel (vagy legalább helyenkénti javítással), patyolattisztaságú, ipari takarítással, és a kisebb-nagyobb hibák kifizetésével. Vannak cégek, amik full extrás felújítással foglalkoznak, és még garanciát is vállalnak, a másik véglet meg az, hogy fogkrémmel tömöd be a szögek lyukait, és az átadás előtti hetet napi 8 óra sikálással töltöd. Árban a költözéshez hasonló nagyságrendben lehet gondolkodni.

Átadás-átvétel: ilyenkor a főbérlő (képviselője) és a bérlő négyzetmiliméterenként végignézik a lakást, és jegyzőkönyvben rögzítenek minden miniatűr hibát. Ez azért fontos, mert amit ekkor felírtok, azt nem kell kifizetni, amikor kiköltözöl, minden egyéb a te felelősséged, és fizethetsz. (Illetve ez nem feltétlenül igaz, például lehetséges, hogy a lakás rendeltetésszerű használatából eredő hibákat megtéríti a biztosítód.)

Nem kevés információ, de van még egy kicsi. Kitartás, kedves olvasó!

Pár oldal, ahol érdemes körülnézni, ha az ember lakást keres:

Röviden ennyi. Aki Svájcban lakik, és véletlenül idáig olvasott, és nem read only, az kommentben korrigálhat vagy kiegészíthet. Aki nem Svájcban lakik, és valamilyen kínzó kérdésre nem kapott választ, az kommentben kérdezhet. Amennyiben nem lesz egy komment sem, tudni fogom, hogy megszületett a tökéletes poszt, ami egyrészt hibátlan, másrészt teljes.

*: Nem lesz egyik sem.

Hiltl (Sihl utca)

Ugye a címből is kiderül, hogy étteremkritika következik?

Regivel múlt héten volt egy kimenős esténk, és megünnepelendő svájci közös életünk első évfordulóját, egyébként pedig hatodik évfordulónkat, elmentünk egy étterembe. Választásunk a Haus Hiltl c. étteremre esett, ahol Regi már volt egyszer egy barátjával, és azóta mindenáron el akart vinni.

Magamról annyit, hogy amióta fogam van, minden nap ettem húst. Nemrég próbáltam étrendembe beiktatni egy húsmentes napot, nos, este hatkor már tikkeltem, és tömeggyilkos gondolataim voltak. Nem vagyok egy vegán hippi, na.

A Hiltlről annyit, hogy a legrégebbi vegetáriánus étterem a világon (1898 – pedig akkoriban még nem volt divat a legelés), és saját szócikke van a Wikipédián.

A fenti két bekezdésből is látszik, hogy a Hiltl vert helyzetből indult, főleg, hogy ezt megelőzően legutóbb a Pampasban voltunk (amelynek weboldala nemes egyszerűséggel a steak.hu). De Regi tényleg annyira áradozott róla, hogy egy idő után már engem is nagyon érdekelt. Félelemmel vegyes várakozással léptem be az étterembe, Regi csak szimplán éhes volt.

Regi tapasztalatai alapján úgy döntöttünk, hogy a büfévacsorát választjuk, abból is a lemérős verziót. Ez annyit jelent, hogy a földszinti büféasztalokról bármit lehet választani, minden ugyanannyiba kerül, attől függetlenül, hogy “hús”, köret, saláta, mousse vagy szósz. Minden tányért le kell mérni, jön a blokk, aztán a pincér elveszi és lekönyveli szépen. Van egyébként à la carte rendelés is, illetve a büféből 55 frankért all-you-can-eat módszerrel is lehet táplálkozni (ez egyébként a lemérős verzióban egy kilónak számít).

Tányér 1

Mindketten három-három tányérral ettünk, két sósat (azt mégsem írhatom, hogy húst körettel) és egy édeset (desszert). Összességében sikerült megkóstolnom legalább tízféle főzöldséget és ugyanennyi mellékzöldséget, mindenféle színben, formában, elkészítési módon.

Tányér 2

Elképesztően változatos módokon készülnek az ételek, kis túlzással tényleg szinte észre sem lehet venni, hogy az ember csirkemell helyett épp tofut rágcsál. Minden nagyon kellemesen fűszerezett, nem az a sótlan-ízetlen párolt zöldség, amire asszociálnék. Rengeteg fogásuk van az indiai konyhából, így kellemesen csípős adagokat is sikerült kifognom. Az egész vacsorával kapcsolatban az egyetlen negatívum, ami eszembe jut, hogy még a “háromcsilis” ételek sem voltak erősek, csak csípősek.

Tányér 3

Szumma szummárum, nagyon jó volt minden, szép étterem, jó étel-ital, kedves személyzet. Életem legjobb* vegetáriánus étterme!

*: első

A törvényenkívüli

Az utóbbi hetekben úgy elkanászodtam, hogy csak na, el is mondom mindjárt, mennyire bűnöző kelet-európai vagyok én. De ennek most vége!

1. Gyorshajtás
Még februárban egy késő este mentem haza kocsival. Hót sötét volt, sehol egy jármű, az emberek otthon ültek a gőzölgő fondü fölött. Winterthurból mentem hazafelé, az útról azt kell tudni, hogy 20 km, és ha nincs útközben 30 falu, akkor egy sem. A legelsőnek véletlenül elnéztem a tábláját, akkora villanást láttam, hogy fél percig nem láttam semmit – ezt nevezik úgy, hogy traffipax, ill. itt Svájcban Trääffipaxli (nem). Eltelt két hét, jött is a levél: 250 frank. Ouch.

Büntetés

2. Biciklivel vonatozás
Pár hete vettünk Velobörsén (ejtsd biciklivásár) egy bringát nekem, hogy a lakás-vasútállomás (2 km) távolságot reggelente ne 20 perc alatt tegyem meg, hanem kicsit gyorsabban. Igen jó bicajt sikerült kifogni, csak a megvétel után jöttünk rá, hogy nem tudjuk hazavinni. No, kettévált a Mókus-örs (lányok, fiúk), és mi, fiúk vonatra szálltunk. Persze ehhez kellett nekem jegy, mivel bérletem az nincs. Megvettem magamnak, 12,40 frank, jutányos ár. Aztán észrevettem, hogy van ilyen opció is, hogy biciklijegy, az is 12,40. Na, akkor ez nyilván azt jelenti, hogy egy személy egy biciklivel ingyen mehet, nem? Eglisauban találkoztam egy ellenőrrel, és miután átadtam neki a jegyemet, megválaszolta az előző kérdést (nem). Már éppen töltötte volna ki a büntetést, amikor megkértem, hogy tessék engem megpipiltetni leszállíttatni. Jean-Jürgen (ez az egyik leggyakoribb férfinév) jó ötletnek tartotta ezt, és úgy kirúgott a vonatról, hogy hazáig kerékpároztam.

3. Parkolás
A minap kézbesítettem egy levelet, amit fel is adhattam vón, de mivel pont arra megyek hazafelé, ahova címeztem (igen titokzatos vagyok ma este), inkább magammal hurcoltam, mint a véres kardot. Leparkoltam a kocsit, körülnéztem. Valami kiírás, hogy központi parkolóóra (ez annyit jelent, hogy megjegyzed, melyik számon állsz, benyomod a parkolóórán, bedobod a pénzt, és nincs cetli, nem kell visszamenni a kocsihoz). Volt még ott egy tábla, miszerint max. két óra valami, és egyébként is csak 19:00-ig. (Ennyit értettem belőle, németül volt.) Ránéztem az órámra (az örökifjú Galaxy Nexus), látom, hogy fél 7 múlt, ilyenkor a parkolóőrök már otthon tunkolják a fondüt (nem vagyok ám előítéletes a helyiekkel szemben, ugye?). No, azért kiraktam a rokikártyát parkolási idő kezdetét mutató papír készséget (amivel bejelölöd, hogy mikor jöttél, ha pl. 2..10 óra ingyenes). Kiszálltam, odamentem a postaládához, bedobtam a levelet, és amikor visszafordultam, láttam két (!) rendőrt az autónál. Sprint, már félúton (ld. a mellékelt képet) ordítottam, hogy most jöttem, ácsi, “hagyja a kövér büntetést másra / engem engedjen el , számíthat hálámra” stb. Nem hatotta meg őket, kaptam egy helyszíni bírságot 40 frankról. Ouch.

Parkolás

4. Bicikli nélkül vonatozás
Ma este a foci (Dortmund – Real, hogy a fene essen a Madridba!) elé szerveztem egy focit, ti. szoktunk járni keddenként egy műfüves pályára ún. sportnak látszó testmozgást végezni. Erről annyit szeretnék még mesélni, hogy elkerített, homokkal felszórt, műfüves, fantasztikus pálya, egy-másfél órát szoktunk játszani, és ingyen van, mert vadfutballozunk, foglalás nélkül. (Egyébként képtelenség pályát foglalni itt, évekre előre be vannak táblázva, ezért kell suttyomban csinálni.) Ma igen jól ment a játék, 10 góllal kaptunk ki, én voltam a rafzi Bácsi Sándor, csak gólok nélkül. Nem is ez a lényeg, hanem a hazaút. Gábor kollégám eldobott a glattbruggi állomásig, itt jár az S5-ös (van neki Wikipedia-szócikke is), amiről azt kell tudni, hogy 3 vége van, amiből csak az egyik jó. Megvettem a jegyet, északnak megyek, 4 zónát érintek, mindegy is, majd egyszer elmesélem ezt is, jöjjön hát a Zug (gyk. vonat)! Nézem a menetrendet, jön két S5-ös is, az egyik megy Pfäffikonnak (ez tényleg egy város), a másik meg Niederweningennek. Egyik jobb, mint a másik, pont sikerült két perccel lekésnem a jó vonatot (Rafz). Közben megnéztem a menetrendet, és hamar kiderült, hogy vagy majd’ egy órát várok a rafzi S5-ösre, vagy megyek délnek, aztán átszállok Oerlikonban egy RE-re (ez itt a zónázó talán), és Bülachban egy S22-esre. (Remélem, lehet követni.) Oké, akkor legyen ez. Igen ám, de ha délnek megyek, akkor átlépek egy zónahatárt, sőt, pont belemegyek Zürichbe (110-es zóna), ami ráadásul duplán számít! És erre nyilván nem gondoltam, amikor a jegyet vettem, ellenben pont akkor jöttem rá, amikor a délnek tartó vonat ajtaja becsukódott, és megláttam egy láthatósági mellényben közeledő egyént … Laci, nyugalom, biztos face control lesz, ha úgy teszel, mintha Oslóban szálltál volna fel, tuti, hogy nem kérik a jegyet! És amilyen mázlim volt, tényleg nem kérték, de nem az igen laza (kéztördelés, percenként fél deci izzadság kiválasztása homlokról stb.) megjelenésem miatt, hanem mert nem kalauz közeledett, hanem biztonsági őr. Szerencsére Oerlikon egy megálló csak, leszálltam, rohantam a jegyautomatához, és vettem egy jegyet onnan Glattbruggba, hogy legalizáljam a visszautamat. (Így a 121-es zónát kétszer vettem meg, de ez legyen a legnagyobb tékozlásom életemben.) És a nagy jegyvásárlás közben pedig majdnem lekéstem a RE-vonatot.

Szóval mostantól kezdve 1.) mindig a legmegfelelőbb vonatjegyet fogom venni; 2.) akkor se fogok gyorsan hajtani, ha betör a tatár az országba; 3.) akkor is fogok parkolójegyet venni, ha szántóföldön parkolok.

Moziélmények

A héten voltam egy igazi, svájci moziban, és néztem egy igazi, svájci filmet (The Expendables 2). Ezt kell tudni az itteni mozizásról:

  • A film pontosan kezdődik, a hivatalos időpontban elkezdik adni a reklámokat, pontosan 10 perc után átváltanak trailerekre, majd újabb 10:00.00 után jön a várva várt film.
  • A büfében van csapolt sör. Lehet, hogy ez otthon is van, de nekem még valahogy sosem tűnt föl, most mindenesetre ittam egy pohárral.
  • Lehet, hogy ez is van otthon, de én most találkoztam vele először: e-jegy. Kinyomtatod, és egy vonalkódolvasóval szépen leolvassák, és mehetsz is be. 0 sorbanállás, 0 intéznivaló a pénztárnál.
  • A filmet angol nyelven, német és francia (!) felirattal vetítették. Megint csak nem tudom, hogy ez mennyire elterjedt, mennyire változik kantononként, mindenesetre egy élmény volt angolul hallgatni és időnként viccből németül és franciául olvasni.
  • Szünet! Eddig otthon kétszer tapasztaltam ilyet: egyszer a Cirkó-Gejzírben volt szünet a Patyomkin páncélos alatt, mert túlmelegedett a filmszalag (!); egyszer pedig a Puskinban A stepfordi feleségek vetítésén, mert nem ért át időben a 2. tekercs egy másik moziból (!). Itt minden film alatt van szünet, amikor ki lehet menni, lehet pótólni az elfogyott sört/popcornt/nachost. Ez ám a fogyasztóbarát/fogyasztásösztönző megoldás!
  • Mozi előtt, alatt (szünet, ugye), illetve után az utcán olyan fűszag terjengett, mint a legfrekventáltabb amszterdami coffee shopban.

Maga a film egyébként fantasztikus volt, rengeteg akció és poén, nem volt erőltetett. Azt se bánom, ha lesz harmadik rész, ezek a kedves hollywoodi nyugdíjasok tettek le annyit az asztalra a ’80-as és ’90-es években, hogy megérdemeljenek egy háromfelvonásos gálát – főleg, hogy masszívan nyereségesek a filmek.

Autós kalandok

200 km svájci autózás után veszem a bátorságot, és megosztom a közönséggel eddigi tapasztalataimat. Lehet, hogy általánosítok, lehet, hogy nem igaz, de az eddigiek alapján nekem ez jött le.

Gyorshajtás
Svájcban nem éri meg gyorsan hajtani, mert igen sok az ellenőrzés, és igen drága a büntetés. A tolerancia 3 km/h (lézeres mérésnél), ill. 5 km/h (egyéb méréseknél), azaz ennyivel lehet túllépni a sebességhatárt, utána lehet csengetni (helyben – akár kártyával is!). Ha tehát országúton 84-gyel száguldasz, és bemérnek, az kb. 40 frank. +10 km/h szerencsére nem 400, de tényleg nem éri meg.
Ebből az következik, hogy általában véve Svájcban (vagy legalábbis Zürich kantonban) az autósok annyival mennek, amennyivel szabad. Sokszor lehet látni hosszú, állandó sebességgel haladó kocsisorokat, ahol mindenki megy max. ± 1-gyel, és kész. Nincs előzgetés (engem az elmúlt egy hónapban, amióta itt a kocsi, kb. 3x előztek meg), nincs kikukucskálás. Haladás van, oszt jónapot.

Villogás
Svájcban szerintem a vasedényhez képest sok a villogás. Ahogy az a fentiekből látszik, itt a maximális sebességhatárt igen kihasználják az emberek, és így aztán nem tolerálják azt, ha valaki országúton 75-tel cammog. Az a vicces, hogy ez a jó szokásuk külföldön is kitart, minket pl. Jestettentől hazafelé jövet villantott le egy gonosz zürichi.
A villogás azért jó, mert ha nem nézel hátra, nem nézed a visszapillantót, és nincs éjszaka, akkor jó eséllyel meg sem látod. :)

Besorolás
Ez a legkeményebb, ide végre van egy jó sztorim is. Zürichből Rafz felé haladva, Bülach után egyszercsak elfogy az autópálya, megszűnik a belső sáv, és egy egysávos országút halad tovább északra. Ez hétköznaponként sajnos sokszor okoz dugót, mert ugye a sebesség is csökken 120-ról 80-ra, és a sávok száma is. Az autók nagy százaléka türelmesen besorol idejében a jobb oldali sávba, de akadnak, akik maradnak a bal oldalon, és előremennek a sor mellett. (Hazudnék, ha azt mondanám, én még nem csináltam ilyet.) Pénteken jöttem haza, és udvariasan álltam a sorban, nézve, ahogy egy-egy sietős egyén elhalad mellettem balra. Aztán elértem ahhoz a részhez, ahol végérvényesen elfogy a bal oldali sáv, amiben egy schaffhauseni rendszámú, piros, diszkós (köszi, Pityu!) kerekű autó csorgott mellettem. Épp a Metallica St. Anger c. albuma ment, így hangulatban voltam (egyébként sosem szoktam Metallicát hallgatni), és nem nagyon volt kedvem beengedni a kollégát. Főleg akkor nem, mikor megláttam, hogy a telefonját nyomkodja, sőt, még dohányzik is! No, ez nálam már Magyarországon is főbenjáró bűn, ha rajtam múlna, akkor a dohányosok még főúton is elvesztenék az elsőbbségüket, ha az ember észreveszi a kormányon pihenő kézben a cigit. Szóval ekkor megesküdtem mindenre, ami szent, hogy én ezt a fickót akkor se engedem be, ha két mankóval integet, miközben maradék kezeivel egyszerre imádkozik és hányja magára a kereszteket. (Persze nem tett ilyet.) Elértünk tehát egymás mellett a záróvonalig, ahol a belső sáv forgalom elől elzárt terület lesz, és még mindig nem engedtem be. No, ezen aztán teljesen kiakadt (!), rámhúzott, integetett, és látszott, hogy csak úgy harsognak azok a gyönyörű h-hangok, ahogy svejciül káromkodik. Aztán a mögöttem levő beengedte, és még intett egy olyan igazi “svájcivagyoknekedmegmagyarrendszámosskodádvan” jellegűt, és ennyiben maradt a barátságunk.
Ennyi a sztori, svájci viszonylatban ez igen nagy izgalomnak számít! :)

Képünk illusztráció.

Köszönés
Nincs!
Otthon nagy divat megköszönni, ha beengedtek: ilyenkor kirakod az elakadásjelzőt pár másodpercre, integetsz a visszapillantóba, index ide-oda stb. Itt ez hiányzik. Amennyire látom, nem nagyon köszönnek az emberek, max. egyet intenek, ha engeded őket befordulni pl. szemből, főútról balra. Én ezt nem fogadom el, és továbbra is elakadásjelzőzök, mint egy hős.

Dudálás
Nincs!
A svájci autókból gyárilag hiányzik a duda. Valószínűleg a külföldi kocsik honosításakor a megfelelő drótot elvágják. Én március óta nem emlékszem dudaszóra, pedig azért annyira nem vagyok feledékeny.

Regi minden jót leír szépen, nekem meg csak az ilyen unalmas témák maradnak! :)

Német …

Sajnos a némettel hadilábon állok. Már azt hittem, hogy kezdem újra magamévá tenni ezt a lágy és könnyen tanulható nyelvet, de pénteken egy olyan telefonos beszélgetésem volt, ami évekkel vetett vissza. Egy úr hívott fel, mint utóbb kiderült, az óvóhelyet akarta megnézni a házban, aminek a kijárata a mi pincerészünkből érhető el. Először azt hittem, hogy a Billagtól keresnek (ez egy rendkívül pénzsóvár cég, azért kell nekik fizetni, mert tévét és rádiót hallgathatsz), és már majdnem leráztam, de ő nagyon ragaszkodott a Schutzraumhoz – és a német nyelvhez. Végül megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy én nem vagyok otthon, de keresse fel békés otthonunkat egészen nyugodtan, hiszen Regi otthon van, majd ő elintézi. Ezt mondtam (betű szerinti idézet következik):

Mein Frau ist at home

Bázz… Négy év gimnáziumi némettanulás után. Szégyen. A héten egyébként egy 12 évig Portugáliában élő svájci nagymamától megkaptam, hogy egy férfinek tudnia kell annak az országnak a nyelvét, ahol él. Hja kérem, 12 év után esküszöm, menni fog a német. Már csak ezt a 11 év 10 hónapot kell kibekkelni.

Ha már úgyis így összegyűltünk, elmesélem azt az eseményt, ami köztem és a német nyelv között a végleges (?) szakítást jelentette. Gimnáziumi némettanárnőm, az édes-jó Babics Anna (soha nem adott szaktanári intőt, csak így kummulálta a dolgokat, és amikor összejött elég a számlámon, megpróbált kirúgatni, de csak egy igazgatói intőre futotta) igen hamar megutáltatta velem a németet, de azért küzdöttem, mindig 4-5 között voltam. Aztán talán 11. évfolyam egyik utolsó óráján, amikor már minden mindegy volt, ültem Jancsi mellett, és rendkívül untam magam. Mit volt mit tenni, úgy gondoltam, az órát már csak az mentheti meg, ha beleköpök a tankönyvbe, és ha már ezt ilyen szépen meg is tettem, megmutattam Jancsinak, miként küzd a nyál a gravitációval. Ezt persze Anna né’ rögtön kiszúrta, és amilyen hülye voltam (ha ez a fenti még fokozható), ez pont aznap történt, amikor fogadóóra volt. Szegény édesanyám pedig hallgathatta, hogy egyetlen elsőszülött magzata miként viselkedik németórán. (Egyébként erre a sztorira hivatkoztam öt éve: 05.05.: 5 év).

GPS-es rajzolás

Másfél hete volt a Kerékagyon egy cikk Michael “Wally” Wallace-ról, aki pár éve kitalálta, azóta pedig tökélyre fejlesztette a GPS-alapon térképen való rajzolást (?). A weboldalán rengeteg képet lehet látni, Wally biciklivel közlekedik, és igen szép rajzokat készít.

Nekem is megjött ehhez a kedvem, ezért aztán ma elkészítettem életem első GPS-es rajzát, pontosabban feliratát. Samsung Galaxy Nexus feat. Endomondo Sports Tracker PRO, ennyi kellett hozzá.

Útvonal: Walking Workout.

Behind the scenes: a park sarkán petanque-ot játszottak, és mivel épp az “R” szárára koncentráltam, majdnem átgyalogoltam a pályán. A park közepén ki volt feszítve egy drót vagy mi, amin ugráltak az emberek, ezért nem tudtam átlósan átvágni. Az “e” alján a járókelők nagyon néztek, amikor az utca végén visszafordultam. Innentől kezdve egyébként egy helikopter kőrözött felettem végig, gyanús! Az “e” közepén, ahol 3x is jártam, pont egy italbolt van – biztos volt benne a tulaj, hogy betörés előtt mérem fel a terepet. A “g” alján egy lakópark épületei között mászkáltam fel-alá, kicsit se voltam feltűnő. Az “i” már gyerekjáték volt, kicsit túl is szaladtam, a pontot pedig nem tudtam feltenni rendesen.

P.S.: aki nem tudja elolvasni a kézírásomnál is csúnyább térképírásomat, annak itt a megfejtés.