Un Capitano

alkotói válság + foci vébé = 0 poszt
Ebből következik:
alkotói válság = – foci vébé
Viszont ha már foci vébé, akkor előszedek egy májusi történetet, ami – mit ad Isten? – épp a focival kapcsolatos.

Szóval azon a hétvégén, amikor Forma-2-es autót vezettem (vasárnap), akkor sikerült elmennem életem második Internazionale-meccsére is. (Az elsőről itt írtam: Inter — Fiorentina élménybeszámoló.) Amikor kiderült, hogy az autóversenyzésvezetés Milánó mellett lesz, rögtön arra gondoltam, hogy ha már az ember ennyit (majdnem 300 km!) utazik, akkor muszáj meccsre is menni. Néhány héttel korábban még úgy volt, hogy vasárnap délután játszik aznap az Inter (a Lazio ellen, micsoda presztízsmeccs!), de aztán változtattak az időponton, és átrakták a meccset szombat estére. Tökéletes.

Most írhatnék hosszan az odaútról Csepivel és Andrissal, Milánóról, a pizzákról, a közlekedésről vagy a Sforza-család hatalmáról. Nem fogok, a lényegnél maradok. Az összes többi információ és sztori helyett álljon itt egy mozgógép. Ahogy a ősi kínai bölcsesség mondja: egy gif többet mond két jpg-nél.

A milánói dóm előtt

Mint az utóbb kiderült, egy igen emlékezetes Inter-meccset sikerült beszervezni, ti. ez volt Javier Zanetti utolsó meccse az Interben, a San Siróban. Zanettiról elég annyit tudni, hogy augusztusban lesz 41 éves, 19 szezont húzott le fekete-kékben, 15 évig pedig csapatkapitány is volt. Szóval Javier ezen a meccsen búcsúzott a szurkolóktól, pontosabban a szurkolók búcsúztak tőle.

A kezdőcsapat kihirdetésénél derült ki, hogy Zanetti legfeljebb csereként állhat be, mert Mazzarri mester edző csak a kispadra ültette le. Kapott is Walter hideget-meleget, de leginkább jó sok vaffanculót.

Csepivel még a szelfizésnél tartottunk, illetve próbáltunk becsekkolni facebookon és foursquare-en, amikor már hátrányba került az Inter (2′ Biava, 0-1). Mit mondjak, nem volt az a nagy öröm a stadionban, kissé megfagyott a levegő. Szerencsére 5 perc után egyenlített az Inter (7′ Palacio, 1-1), majd szűk fél óra elteltével már ők vezettek (34′ Icardi, 2-1), és rúgtak még egyet (37′ Palacio, 3-1). Félidőben tehát már jó volt a hangulat, csak Zanetti (un Capitano = a kapitány) nem játszott még egy percet sem. Viszont minden alkalommal, amikor feltűnt valahol – bemelegítés az oldalvonal mellett, egy korty szörpi a kispadon stb. – az egész stadion egy emberként őrjöngött. Amikor aztán a végre becserélték az 52. percben, a stadion konkrétan felrobbant.

Zanetti a maga 40 évével úgy játszott, mint aki most mutatkozott be a csapatban, és meg akarja győzni az edzőt, hogy legközelebb is számíthat rá. Lelkes volt, megállíthatatlan, és elképesztően alázatos. Már akkor tapsolt mindenki, amikor felé szállt a labda, és teljesen mindegy volt, hogy bedobást harcolt ki, cselezett, beadott vagy elvesztette a labdát. Zanettit egyszerűen imádják, a visszavonulása kapcsán kialakult hangulatról meg annyit, hogy a meccs után nem egy anyagyilkosnak kinéző drukkert láttam könnyezni. De hol van még a meccs vége?!

A második félidő az ünneplés jegyében telt, a Lazio kedvesen asszisztált ehhez. Mintha lett volna még egy Inter-gól (79′ Hernanes, 4-1), de ez már senkit sem izgatott. A bíró lefújta a meccset, és – mindenki a helyén maradt. Mindjárt este 10 volt az idő, és senki sem ment haza. Zanetti eltűnt az öltözőben, a többiek kint maradtak a pályán. Sőt, egyre többen gyülekeztek, lehetett tudni, hogy itt és most valami felejthetetlen ünneplés lesz. Meg is érkezett egy 100XL méretű “4 Zanetti” mez, amit leraktak a kezdőkörbe. Miközben a stadion Zanettit éltette, a kivetítőkön összeállításokat mutattak arról a néhány (858!) meccsről, ami interesként megadatott neki. A játékosok, vezetők, barátok, pályamunkások, mosónők és egyéb személyzet felsorakoztak a játékoskijáró és a pálya közepe között, és díszsorfalat álltak. Aztán kb. egy órával a meccs lefújása után Zanetti kijött az öltözőből, és bevonult középre.

Kapott mikrofont, nyilatkozott (természetesen olaszul), aztán éljenezték, körbehordták a gigamezt, ő is ment pár kört a feleségével és a három gyerekével. Mi negyed 12-kor jöttünk el a stadionból, de akkor még nagyban tartott az ünneplés.

Köszi, Javier!

Breaking: Rafa már Moratti szerint sem klafa!

No, elérkezett a pillanat, amit egy ideje már reméltem: Rafa Benítez immáron nem az Inter edzője, cirka 2 milliárd forintos végkielégítéssel távozott a spanyol pincér (jól mondom, Komcsy?). Ennek egyrészről örülök, másrészről viszont nem.

Kinevezése előtt, amikor még csak rebesgették, hogy Milánóba költözik, írtam már a gondolataimról. Akkor arra számítottam, hogy Rafa a már régóta meglevő olasz eredményességet az újonnan jött BL-eredményességgel ötvözve triplázni fog megest. Ez volt az egyik scenario, a másik meg az, hogy “itthon” is, Európában is csúnyán megbukik, és sajnos ez történt. Csoportmásodikként továbbjutni a BL-ből, nem dobogón lenni a bajnokságban, az ilyen csúfságra egy éve még a város másik felén büszkék lettek volna, de az Inter más szint. (Bocs.)

Örülök, mert ez a két dolog (Rafa és az Inter) tényleg nem jöttek ki egymással, és még nem teljesen késő a szakítás (nincs még semmi sem veszve, csak egy kicsit). Rafa, Olaszország nem az a hely, ahol azt mondod: teljhatalmat kérek, különben nem lesznek eredmények. Nem, ez itt nem megy. Talán nem véletlen, hogy a Calcio az egyik olyan liga, ahol kb. az összes csapatnál napi szinten vannak hírek az elnökökről. Tudja valaki, hogy mondjuk a MU elnöke ki? Glazer valamelyik dédunokája lehet. Egyébként meg nem volt egy szerencsés félév ez a mostani, főleg sérülések szempontjából, de hát ebben meg talán a szakmai vezetésnek is lehet némi szerepe (mintha Rafát mindenhol sérüléshullám sújtaná, ld. Torres, Gerard, Carragher, etc. @ Liverpool).

A lehetséges utódokról: ezt a Leonardo-vonalat jó lenne elfelejteni, mert még viccnek is rossz. Jó, hogy nem már Maldini lesz az edző, az is legalább ilyen jó húzás lenne. Spallettivel nincs bajom, a Romából szerintem többet hozott ki, mint amit a garnitúra mutatott, szóval az nem egy rossz vonal. Mondják még Zengát is, de szerint ő nagyon kevés (bár van egy román és egy szerb bajnoki aranya). Egyébként úgyis Leonardo lesz az edző, Moratti szerintem már rég lezsírozta ezt az egészet. Ez van.

Inter – Fiorentina élménybeszámoló

Sikerült egy hónapig egy fél bejegyzést se írni, mindig volt valami, ami miatt nem volt túl sok időm (pl. elutazás – ld. lenn, órára járás, ZH-zás, és akkor még a hétköznapokról nem is beszéltünk). De most! Kihasználom az alkalmat, hogy ma végre nincs suli, nincs semmi olyasmi, ami miatt ne rakhatnám a laptopot a hasamra, és ne írhatnám meg, milyen is volt élőben megnézni egy Inter-meccset a San Siro-ban (gyk. az Inter egy olasz fociklub, a San Siro egy olasz stadion).

2009. november 29. volt a nagy nap. Hogy, hogy nem, sikerült úgy alakítanom egy üzleti (hú!) utat, hogy valami fatális véletlen folytán pont aznapra esett az Inter-Fiorentina meccs. Reggel repültem, leraktam a cuccaimat a szállóban, aztán egy térképpel felszerelkezve nekivágtam a városnak. Már kapásból számos problémával szembesültem, mivel a hotel a város északi végén volt, a stadion pedig a nyugati részen, a kettő között nyilván nincsen semmilyen egyenes út, csak ha beutazol “középre”, aztán irány “balra”. Így is tettem, és minden szépen alakult volna, ha nem szakad az eső egész álló nap. Így viszont konkrétan combig (alulról, mielőtt valaki rosszra gondolna) áztam át, mire végre-valahára eljutottam a stadionig. És még volt több mint két óra a kezdésig :)

Útközben elég sokat bolyongtam a városban, akkor nyugodtam meg, amikor megtaláltam ezt a pályaudvart, ami metrómegálló is volt. Itt aztán vettem €5-ért egy márkás esernyőt, hogy legalább felülről legyen valami eső elleni védelmem. (Három lépésre az árustól találtam ugyanolyan esernyőt €3-ért is, sebaj.)

Az eső tehát szakadt. Esernyőm volt, vízálló cipőm nem, jegyem sem, mert neten keresztül, bankkártyával vásároltam belépőt, és az ugye úgy működik, hogy kinyomtatod a vócsert, aztán majd valamikor átveszed a jegyet. Itt volt egy kis kavarás, mert össze-vissza küldözgettek minket, nem nagyon tudta senki, a netes jegyátvétel hol és főleg mikortól lesz. Aztán végre csak sikerült, közelharcos (krav-maga, érted) sorbanállást követően megkaptam a jegyet, amelyre oly sokat vártam :)

Jegyem

Itt jegyeznék meg néhány érdekességet:

  • A jegy névre szól, csak igazolvánnyal veheted át. Mielőtt bemennél a stadionba, ott is ellenőrzik a személyazonosságodat még egyszer.
  • A jegy helyjegy, oda kell ülnöd, ami rajta van. Szektor, sor, szék, teljesen visszakövethető, hogy ki hol ül, talán ezért nincsenek olyan botrányok Olaszországban, mint nálunk.
  • Jegyet venni csak Interneten érdemes. Nézelődtem mindenfelé, megtaláltam például a Pegazus Sport Tours nevű céget, ahol szintén árultak jegyeket. Csak éppen kb. +150%-os áron. (Én €36-ért vettem második karéjos jegyet, ők 16000Ft-ért adták a harmadik karéjosat, és még 4000Ft kezelési költség is lett volna.)

No, elég is volt ennyi rizsa, menjünk be a stadionba! Ez a San Siro nagyon jól meg van csinálva, a sok tízezer embernek olyan közlekedési útvonalakat alakítottak ki, hogy sehol se legyen dugó. Itt például megyek fel a 225-ös szektorba, lépcsőn, ami felmelengette korábbi lépcsős élményeimet.

Végre tehát bejutottam, megtaláltam a jó szektort, a jó sort, a jó széket. Még mindig volt egy óra a kezdésig, úgyhogy volt időm nézelődni, videózni, fotózni. Ezt láttam, ha felálltam, előrementem két lépést, és körbenéztem.

Ekkor ilyen állapotban voltam. Nem röhög, el voltam ázva, mint a legszebb schönherzes bulikon.

Elázván

Ha szépen helyet foglaltam a helyemen, akkor se volt sokkal rosszabb a kilátás, mindent láttam. Az online jegyvételnél volt olyan opció, hogy kiválasztod a szektort, és benyomod, hogy “best view” – na, így kaptam ezt a jó kis helyet.

Ücsörögtem, közben melegítettek a csapatok, miniléghajót vittek körbe a pálya szélén, amin az egyik szponzor hirdetése volt felakasztva, a szurkolók beszélgettek, énekeltek, mindenki jól elvolt. Aztán szép lassan közeledett a kezdés időpontja, és jött végre-valahára a bemutatás. Nos, ez is kicsit másképp néz ki, mint nálunk, lásd alább.

For the record, ez volt az összeállítása annak az Internek, amit életemben először, de remélhetőleg nem utoljára élőben, személyesen, stadionban láttam:
12 Julio Cesar – 4 J.Zanetti, 6 Lucio, 25 Samuel, 26 Chivu – 5 Stankovic, 19 Cambiasso, 11 Muntari (8 Thiago Motta; 73′) – 7 Quaresma (30 Mancini; 73′), 22 Milito (14 Vieira; 87′), 9 Eto’o


Ekkor már tényleg csak pár perc volt hátra, a stadion szép lassan megtelt, így nézett ki.

MECCS
Videót a meccs alatt nem csináltam, majd letöltöm valahonnan, és megnézem, hogy lássak is valamit :) Egyébként egész jó kis meccs volt, annak ellenére, hogy jó sokat kellett várni az egyetlen gólra. Végig nagyon nyomott az Inter, kevés lehetősége volt a Fiorentinának. Volt két meg nem adott gól, amit azért alaposan megünnepeltünk, a vendégeknek volt egy hatalmas helyzetük (talán kapufa lett), és amikor már mindenki azt hitte, marad a döntetlen, Milito kiharcolt és értékesített egy 11-est. Nyertünk, 1-0, bőven elég, ez is 3 pontot ér.
Ami még érdekes lehet, az a szurkolók hozzáállása. Magyar aggyal fel nem fogható, hogy milyen érzés egy olyan csapatnak ténylegesen szurkolni (úgy értem, hogy meccsre járni, abban a városban élni, olyan nemzetiségűnek lenni), ami ilyen szinten áll. Milyen lehet már azt hallani, hogy eladják az Ibrahimovicot, de jön cserébe az Eto’o? Milyen már az, hogy nem azért szorítasz, hogy a csapatod egyáltalán bejusson a BL-be, netán gólt is lőjön, hanem hogy megnyerje azt? Szomorú dolgok ezek. A szurkolók tehát alapvetően teljesen máshogy állnak a csapathoz, mint mi, magyar huligánok. Annyira tudnak örülni a legkisebb ügyes megmozdulásnak, annyira tudják szeretni a játékosokat, annyira együtt élnek a meccsel, hogy az csak na. A mellettem ülő úr a 80. perc tájékán (0-0) valami miatt felugrott, majd visszaült, és dörzsölgette a tenyerét. Látszott rajta, hogy élvezi a meccset, azért izgul, hogy nyer-e a csapat, hogy talál-e valaki egy gólt. Nem kellett neki ahhoz egy 10-0-ra nyert meccs, hogy élvezze az egészet, elég volt annyi, hogy a kedvenc csapatát láthatta élőben, világsztárok voltak a pályán, és mindenki hajtott.
Vannak játékosok, akiket nagyon szeretnek (pl. Zanetti), meg szegény Quaresma, akit nagyon nem, de például ha ő került helyzetbe, és jól lőtt, akkor nagyon megtapsolták, nagyon szerették legalább 10 másodpercig. És persze ha Zanetti rontott, akkor ment a váffánkúlózás is. Mindent összevetve: örülnek, ha valami jól sikerül, anyáznak, ha nem, és minden pillanatát élvezik a meccsnek.

Tavasszal milánói derbi, valaki?

ET zu haus

Ma megyek haza, végre :)

Tegnap ott hagytam abba, hogy sok a meló. Annyira sok volt, hogy tegnap este nem tudtam mást csinálni, mint hazamenni, és beleesni az ágyba. Szerencsére esés közben kezem ügyébe akadt a szobaszolgálat telefonszáma, és rendeltem egy pizzát…

Nem kellett volna. Már sokszor hallottam, hogy Olaszországban a legrosszabb a pizza, és tényleg. Kaptam egy kicsi, lapos, száraz margarita pizzát (= se sonka, se semmi, csak piros szósz meg némi sajt), ami ráadásul ránézésre is mirelit volt. Aztán ízre is. Sebaj, 8.50-ért simán megérte, nem? :)

Rossz dolog az, mikor valahol vagy, csinálhatnál egy csomó mindent, pl. mehetnél a San Siró stadionhoz gyönyörködni, de nincs hozzá energiád egy csepp se. Ez volt tegnap. Nem baj, ha minden rosszul alakul ma, akkor jöhetünk vissza megint…

20.25-kor száll fel a gépem, 22.05-kor landol, találkozunk éjfélkor a Szonátában :)

MilaBlog, epizode uno

Eh, majd’ két nap után van most 5 percem, hogy kicsit írjak. Óra indul.

Kedd: kicsit elnéztem a repcsimet, mert azt hittem, 6-ra kell kiérni Ferihegyre, pedig igazából akkor indult a gép :) De ez szerencsére időben kiderült, úgyhogy bőven elértem a járatot, és 19.40-kor sikeresen landultunk (pedig ez volt a 13. repülésem, oszt mégis megúsztam). Ezután már csak két óra vonatozás és gyaloglás volt hátra a hotelig, ami kifejezetten pihentetőnek semmiképp sem nevezhető. A hotel igen jó, de kb. olyan környéken van, mint a Havanna ltp., de hát ez van.

Szerda: munka, munka, munka. Az iroda csak egy megálló vonattal, de mivel az olasz vonatközlekedés megbízhatóságban még talán a MÁV-ot is alulmúlja, az egy perces vonatozás időnként 20-30 perc várakozással társul. Nem baj. Az ebéd itt ingyen van, ami furcsa, ellenben a kávéautomata fizetős, ami még furcsább. 17.45-kor léptem ki az irodából, így 7-kor már a hotelben voltam… Aztán fogtam egy taxit (ekkor már nem volt kedvem újabb egy óra vonatozáshoz), és este elmentünk a városba (van egy holland csaj, akit hívjunk csak Hildének, ő elvileg a főnököm) enni. Ha már itt tartunk: Milánó nekem nem tetszik. Nem olyan, mint egy olasz város. A dóm szép, hat évig tartott, míg levakarták a koszt a márványról, és van azon kívül kb. 10 utca, ami szép, de ennyi. Aztán ettünk egy étteremben, de az se volt valami nagy szám. Mondom, hogy fura egy város. Haza megint taxiztam, aztán alvás. (Van Sky Fox a tévében, így esténként tudok nézni House-t angolul, je.)

Csütörtök: végre már csak egyet kell aludni, és irány haza. Eddig nem volt semmi különös, csak meló, délután ugyanez várható. Szemeim előtt lebeg egy pizza, amit este megrendelek a szobámba, és az ágyban nyugodtan elrágcsálom. Ja, a reggeli jó, svédasztalos, van mindenféle finomság. Kicsit szét-szórt-vagyok. Ciao.