Regi balesete (S02E01)

A tavalyi nagy sikerre való tekintettel idén újra jelentkezünk a “Regi balesete” sorozat legújabb epizódjával.

Nem sok( rossz)at ígérő április másodika volt. A húsvéti hétvégét Saas Feeben töltöttük, hogy a szezonbérletünk utolsó morzsáit is kihasználjuk. (Amikor a síszezont egy hónappal ezelőtt ünnepélyesen lezártam, akkor ez az út még halvány gondolat sem volt.) Csütörtökön érkeztünk, pénteken már síeltünk, szombaton le volt zárva az összes pálya, vasárnap megint síeltünk, hétfőn pedig a kicsekkolás után még egy búcsúsíelést terveztünk. Minden jól alakult, ragyogó napsütés, tökéletes pályák, semmi tömeg.

Én vagyok a síszemüveges, Regi a másik

Miközben Regivel síeltünk, a gyerekek Darióval (aki az új Nico) tanultak. Mi dél körül végeztünk a hegyen, utána az volt a tervünk, hogy átmegyünk arra a dombra, ahol a lányok vannak, megnézzük őket, és még csúszunk egyet. Felmentünk a pálya tetejére, és nekivágtunk a szezon ténylegesen utolsó lesiklásának.

Ez a pálya annyira nem volt jó állapotban, mély volt a hó, és a napsütés miatt eléggé latyakossá olvadt. Én voltam elöl, Regi követett. Megálltam, hogy megvárjam, ő pedig egy gyors jobbkanyarral állt volna meg előttem. Itt történt a baj. A jobbosnál a jobb lába beleállt a hóba, míg a bal ment tovább. Aztán a bal is beleállt a hóba, ő pedig hasraesett. A sílécek nem csatoltak le, hanem félig oldalra, félig hátra álltak. Kb. úgy nézett ki, mint ez a hölgy itt lenn, csak a ruhája volt más színű, és a feje lefelé nézett.

Forrás: Pinterest (nem értem én ezt a Pinterest, valaki elmagyarázhatná, hogy mi ez)

Nem kell ortopédusnak lenni ahhoz, hogy sejteni lehessen, hason fekve nem jó az, ha az ember két lábfeje nem előre néz, hanem inkább oldalra-hátra. Ezt abból is sejteni lehetett, hogy Regi elkezdett kiabálni, hogy “ez nagyon fáj”. (Mondott még mást is, de ez egy korhatáros blog, a kurva életbe már!) Lecsatoltam, és visszasétáltam hozzá. Sejtettem, hogy nagy a baj, Reginek majdnem olyan magas a fájdalomküszöbe, mint nekem (az köztudott, hogy egy pattanás kinyomása az orron fájdalmasabb, mint a szülés, és én kevésbé kiabáltam az előbbi művelet alatt, mint ő az utóbbi közben). Leszedtem a sílécet a lábairól, főleg a bal tűnt eléggé zehernyésnek, nyeklett-nyaklott össze-vissza. Felsegítettem, hogy megnézzük, mekkora a kár. Járni nem tudott, állni is csak olyan furán. Fasza. Akkor talán vegyük számba, milyen lehetőségeink vannak! Egy olyan részen voltunk, ahol nem volt más síelő, segítséget nem kérhetünk senkitől. Nem is nagyon látszódtunk sehonnan, így ilyen hószánas mentőre sem számíthattunk. Mivel nem vagyunk Rega-tagok (légimentés), ezért egy helikopteres akció 50 ezer franknál egy rappennel nem kerülhetett volna többe, szóval ez sem volt opció. Maradt tehát az, hogy akkor valahogy lejussunk lécen-lábon a faluba, hogy aztán ott keressük meg Doktor Kretzschmart. Így is tettünk, Regi a botjaira támaszkodva próbált egy olyan helyre jutni, ahonnan aztán továbbcsúszhatott, én meg vittem a saját léceimet, botjaimat, és az ő léceit, mint egy alpesi Tenzing Norgay. Ehhez képest a lecsúszás szinte eseménytelen és kihívásmentes volt.

A faluban felmarkoltuk a lányokat, akik pont ekkor végeztek az utolsó órájukkal. Visszamentünk a szállodába, ahonnan már kicsekkoltunk, és az alagsori vécében utcai ruhába öltöztünk. Aztán elkezdtünk orvost keresgélni, ami húsvét hétfőn délután nem tűnt annyira egyszerűnek. Szerencsére pont ott volt a szállodatulaj házaspár mellettünk, akiknek piros telefonos forródrótjuk volt a felcserhez, ők segítettek bejelentkezni. Aztán a papi a hotel elektromos kisbuszával el is szállított minket a rendelőbe.

Minimális várakozás után Regi bejutott a röntgenbe. Gyors diagnózis: valami nem jó. Ami a képen látszik az egy kicsi szilánk, ami valahogy letört a csontból, valószínűleg ugyanúgy, mint ahogy Fábry Sándor elmesélte “A lejtő ördöge – a vaxtól a gipszig” c. klasszikusában. Egyelőre ennyit tudtunk. Regi kapott térdmerevítőt, meg két helyes mankót, amit a gyerekek következetesen kampónak hívtak, mivel annak van értelme. Hazamentünk szépen, Saas Fee – Zürich mindössze 242 km, az a hosszú hétvégéről hazautazók között barátok közt is legfeljebb hat óra. Így zártuk a hétfői napot.

Ott van a bibi!

Kedden háziorvos, beutaló a Triemlibe. Reginek itt már külön kartonozója van, ugye itt volt tavaly is a balesete után. A bejárat mellett két bejelentkező ablak van, az egyik főle az van írva, hogy “Information”, a másik felé pedig csak annyi, hogy “Regi”. Szerdán mentünk oda, ekkor volt CT, majd az Oberarzt-tal való egyeztetés után abban maradtunk, hogy legyen MRI is, hogy Regi bal térdén az összes képalkotó berendezést egy héten belül letesztelhessék. Magyarországi olvasóink kedvéért írom, hogy MRI-re nem 2019. októberre, hanem két nappal későbbre (péntekre) kaptunk időpontot. Ekkorra derült ki a pontos diagnózis: teljes elülső keresztszalag-szakadás.

Most ott tartunk, hogy Reginek volt három fizioterápiája, ugyanoda jár vissza, mint tavaly. Ez megy hat hétig, addig nincs műtét, utána jön majd egy konzílium, és eldöntik (döntjük?), hogy mi legyen. Gyors guglizás után kiderül egyébként, hogy a keresztszalag-szakadás nem olyan jó cucc, az előrehozott fizioterápiával jó eredményeket lehet elérni, a teljes gyógyulás esélye így is nagyjából 40% körül van, mint akkor, ha már rögtön a sípályán kaszabolták volna a beteget. Szóval reménykedünk.

Le van foglalva már a decemberi síelésünk ugyancsak Saas Feeben. Nézzük a dolgok pozitív oldalát: sokat tudunk spórolni, mert Reginek nem kell lécet bérelni!

Síszezon vége

Ma majdnem elmentünk síelni, de helyette inkább a Landesmuseumban töltöttük a délutánt. Ezzel hivatalosan is lezártnak tekintem a 2017-18-as síszezont.

Ezen a télen baromi sokat síeltünk. Ahhoz képest, hogy én 10 éve sportoltam először télen (mármint téli sportot űzni, úgy értem), szerintem igazán gyakorlott síző lettem. Még mindig rettenetesen megy, valahogy nincs hozzá érzékem, de a sok gyakorlás hatására sokszor úgy érzem, hogy nem halok meg azonnal. A buckákat nem szeretem, de a jeges pályát sem, ha meredek, akkor aggódom, ha sokan vannak, akkor féltem az embereket, ha kevesen, akkor meg magamat. Egyébként minden körülmények között szívesen síelek, ahogy ez ebből látható.

Az idei szezonban két fő- és néhány alsíelésünk volt. Egyszer egy hétig, másodszor (pont a síszünetben) 3 napot síeltünk, mindkétszer Saas Feeben. (Ami ugyanazt tudja, mint Zermatt, csak családbarátabb, kisebb, olcsóbb, mondjuk még mindig elég drága. A szezonbérlet 222 frank, csak mondom.) Voltunk még Amden Weesenben is kétszer, ahol egyszer láttuk a pályát, egyszer meg akkora köd volt, hogy még a lécünket sem.

Szeretnék mutatni három videót. Az első helyszíne Amden Weesen, ahol két pályát találtunk, az egyik tipikus libalegelő, nagyon enyhe kék, olyan viccekkel tarkítva, mint a pálya közepén elhelyezett hütte. A másik sem meredek, viszont “félcsövekkel” (igazából nyolcadcsövekkel) és ugratókkal (!) van felszerelve. Itt történt az első rögzített síbalesetem életemben. Nem kell semmi komolyra gondolni, mentem az ugratókon, nagyon begyorsultam (> 15 km/h), az utolsó előttinél felrepültem nagyon magasra (> 15 cm), és az utolsónál jobbnak láttam, hogyha biztonságosan elesem. Ez látszik e videón, a bal oldali pacát és az őt körülvevő hófelhőt kell nézni, az voltam én.

A következő videó előtt mutatok egy képet, meg egy háttérkép-gyanús másikat.

Ez én vagyok, miután a gyerekek az utolsó sízős napunkon bemutattak egy új útvonalat. Nico, a tanáruk volt, hogy “vicces” legyen a síelés, néhány alkalommal levitte őket a pályáról, az erdőbe. Nem kell semmi veszélyesre gondolni, 1%-os lejtő, kitaposott útvonal, a gyerekek nagyon élvezték, és gond nélkül átmentek. Mi viszont, nem 90 és 100 cm-es lécekkel mentünk, hanem normális, felnőtt méretűekkel. Emiatt aztán azokon a helyeken, ahol ők simán tudtak hóekézni, mi nem tudtunk fékezni, mert egyszerűen nem fért el “oldalra” a lécünk. Amikor egy jobbos kanyarban elém ugrott egy közönséges jegenyefenyő (Abies alba), nem tudtam mást csinálni, mint félrekapni a kormányt, és elterülni a szűz hóban. Regi is így járt, csak egy kicsit lejjebb, egy szimpatikusabb fánál. Ekkor kezdett videózni.

Ez a kép lehetne egy ilyen motivációs-csendéletes háttérkép. Szép fakéreg, a háttérben elmosódott havas táj, gyönyörű. Az a paca megint csak én vagyok, és a lenti videó megmutatja, hogyan jutottam el oda.

Azért hogy ne csak ilyen videókkal égessem magam, mutatok egy jót is. Ez egy buckás ÉS jeges ÉS fekete pálya, amin az utolsó nap utolsó csúszását tettem meg. Sokan azt hiszik, hogy Ilja Afanaszjevics Osztapenko esett le a talapzatáról, és valami oltári véletlen (pont egy sílécre esett) folytán síel, de nem, ez a dinamikus és lejtőérzékeny ember én vagyok. Pont ezen a pályán nem estem el egyszer sem.

Síelni jó, és én nem adom fel soha. Egyszer el fogok indulni egy ilyen amatőr síversenyen, és kenterbe verem a 3-4 éves svájci gyerekeket!

Első síelés

Ugyan mindjárt 8 éves a blog, mostanában mégis minden bejegyzés úgy kezdődik, hogy “első”. Ennyire újulok meg hétről hétre.

Február végén felkerekedtünk, és elindultunk, hogy első családi síelésünket a már megszokott kapruni (Zell am See-régió, Ausztria) környezetben töltsük. Tudni kell, hogy 2008-ban én ott tanultam meg snowboardozni, aztán 2009-ben is visszatértünk, így ez számomra hazai pálya.

Csak a lányok síelnek!
 — M. László, snowboardos

Hogy mondjam szépen, én nem akartam soha sem síelni. Regi több mint 7 éve (ld. #elmult8ev) próbált rábeszélni, én annyira ellenálltam, hogy maximum a snowboardozást vállaltam be, mert az menő. Síelők, azok ilyen sznob népség, mi, snowboardosok pedig a lázadó ifjúság vagyunk! Aztán amikor egyre inkább alakult ez a családi telelés, nyilvánvaló lett, hogy valamit tennem kell. Snowboardosként ugyan rettentő menő vagyok, de mivel 7 év alatt nettó 60 óra deszkázásnál tartok, nagyjából annyit tudok csinálni, hogy egy szolidabb lejtőn nem halok meg azonnal. Sajnos két gyermek mellett ennyi tudás a téli sportokból nem elégséges, mert hiába síel Regi 20+ éve, nem síoktató, és nem tud egyszerre két gyereket (és egy snowboardos felnőttet) megmenteni a pályán. Tehát kénytelen-kelletlen bevállaltam azt, hogy síelni fogok, mert akkor én is tudok majd gyereket menteni igény esetén (és nem tetézem a bajt azzal, hogy a síelő gyerekre rázuhanok snowboardostul). Feltéve, hogy valamennyire megtanulok síelni.

Síoktató, minek? Utánaolvastam, és néztem két youtube-os videót is. Megtanulok magamtól!
 — M. László, snowboardos

Egy eseménytelen (Zizi 20 km-rel a cél előtt hányt az autóban) utazást követően elfoglaltuk szobánkat egy kedves piesendorfi családi panzió harmadik emeletén. Szombat délután érkeztünk, vasárnap reggel pedig gyorsan a helyi “hegyre” (Erlebnisberg Piesendorf) mentünk. A hegy erős túlzás, mert ez a dombocska annyira alacsony, hogy még a Google Maps sem írja ki a magasságát. A gyerekeket beírattuk síoktatásra, kaptak egy-egy kedves oktató nénit, akikkel a Flumserbergen korábban végigcsoszogott két óra után tovább tökéletesítették sítudásukat. Ekkor jöttem én, és Regi gyorsan nekem is szerzett egy privát oktatót. (Elvileg én is síiskolába mentem, de egyedül voltam az osztályban, így kvázi privát oktatást kaptam a csoportos sítanfolyam áráért. Ez nagyon jó.) Délelőtt Lukas, délután Vicky verte belém az alapokat.

Síelni sokkal egyszerűbb, mint snowboardozni. A snowboard sokkal jobb, mint a sí!
 — M. László, snowboardos

Emlékszem, milyen rémisztő volt először snowboardozni. Egy deszka, rákötözve mind a két lábam, még állni sem tudok, vagy ülök, vagy esem, ez a két funkció volt kezdetben. Snowboard után síléc, ez hasonló trauma volt számomra. Mindig szétcsúsznak a léceim, vagy rálépek egyikkel a másikra, nem tudok leülni, nincs meg a stabil oldalfekvő helyzet sem. Féltem, na.

Először megtanultam, hogyan kell felcsatolni a léceket. Vigyázni kell, hogy ne legyen túl havas se a kötés, se a bakancs, mert akkor nem megy. Aztán arra is figyelni kell, hogy ha az egyik léc a lábon van, akkor az már csúszik, így a másikat felvenni komoly sportteljesítmény. Ha véletlenül ez sikerül, akkor még több kihívás várja az embert, mert akkor már az összes irányba akar szétcsúszni az összes láb. Teljesen leizzadtam, és még egy fél centit sem síeltem.

Mikor a tanárom segítségével átlendültem a holtponton, elkezdtük az alapokkal. Oldalazva lépegetés, csoszogás, csupa olyan dolog, amit az Alpok országainak lakosai 3 évesen, nem pedig 30 évesen sajátítanak el. Amikor ez már ment, akkor egy kötéllel felvontattam magam a lejtő tetejére. Odafenn körülnéztem, mielőtt első csúszásomat elkezdtem volna, gondolatban elbúcsúztam összes családtagomtól, barátaimtól és üzletfeleimtől. A lejtő annyira enyhe volt, hogy egy óvatlan pillanatban elkezdtem felfelé csúszni, de szerencsére ez csak egy kisebb gödör miatt volt. Végül elszántam magam, és nekiindultam.

Ösztönösen az ember pont fordítva kanyarogna, mint ahogy kell. Még most is fura, hogy úgy megyek jobbra, hogy a bal lábamra helyezem a testsúlyomat, és fordítva. Persze, értem én a dolog fizikáját, de az ösztöneim azt súgnák, hogy ha “leszúrom” a bal lábamat, akkor az nem mozog, és a jobb pedig körülötte elforog, és akkor balra megyek. Nos, nem így van. Szóval az, aki még nem síelt, de szeretne, az ezt az egész leszúrós gondolatmenetet felejtse el! Jobbra bal lábbal megyünk, balra meg jobbal. Hogy ezt alaposan begyakoroljuk, megcsináltuk az összes gyakorlatot, kétkezes térdfogás, repülőzés, lábemelgetés, egy lécen való csúszás, mérleghinta. Az volt a furcsa, hogy közben sokszor nagyon nem ment a dolog, de aztán valahogyan 2-3 óra után összeállt az egész, és akkor már kezdtem úgy csúszni, ahogy azt én akarom, nem pedig úgy, ahogy a léceim, illetve a random hópelyhek.

Mielőtt még ennyire pro lettem volna, volt egy kb. másfél órás időszak, amikor komoly problémáim akadtak a jobbra kanyarodással. Balra már egész jól mentem (jobb lábra nehezedve, ugye), de jobbra csak nem . Kicsit olyan voltam, mint Derek Zoolander, aki csak az egyik irányba tud fordulni (“I’m not an ambiturner“). Sokat gondolkodtam csúszás közben, hogy mennyire gond ez, van-e valahol olyan sípálya, ahol csak balra kell menni végig, mint a Nascarban. Aztán a sok gondolkodás közben megtanultam a jobbost is.

Délután aztán már egy komolyabb lejtőre is felvitt az oktató, itt már időnként 10 km/h-s sebességre is felgyorsultam, ha nem kanyarodtam elég sokat. Közben megtanultam a csákányos felvonó használatát, amiből szerencsére egyszer sem estem ki, és sokkal kényelmesebb így felmenni, mint egy kötélbe kapaszkodva. Egyre feljebb és feljebb mentünk a korábban már említett hegyen, míg végül egészen a tetejére jutottunk. Később mondta Vicky, az oktatóm, hogy az első nap még senki sem jutott a tanítványai közül ilyen magasra. Nagyon büszke voltam magamra, aztán eszembe jutott, hogy a tanítványai átlag 3 évesek lehetnek. De ez sem rontotta el a kedvemet.

A síelés sokkal jobb, mint a snowboardozás!
 — M. László, síelő

A sok szöveg után most már inkább megmutatom, hogy 3 nap, nettó 10 óra síelés után hol tartok (pontosabban ez a videó a 2. napon, a 6. óra körül készült).

A lányokról majd talán később írok, egy külön posztban, mert nekik jobban megy, és féltékeny vagyok.

Egy hazaút margójára

Pont ma kérdezte egy kollégám, hogy blogolok-e még. Azt mondtam, igen, pedig hát olyan az általam biztosított blogolvasási élmény, mint a kutya vacsorája: vagy van, vagy nincs; és ha van, akkor se biztos, hogy jó.

Előzmény: pénteken, munka után Regi eljött értem a gyerekekkel. 3 körül (na jó, ez annyira nem munka “után”) indultunk, volt pár dugó, pár tervezett megállás. Kata és Zizi vacsora után (amit egy magyar személyzettel ellátott étteremben fogyasztottunk München után, ld. Axxe Restaurant) szépen elaludtak, végig jól viselkedtek. Hajnali három előtt értünk Gödre.

Vasárnap reggel 10 előtt indultam vissza Svájcba Gödről. Budapesten vagy egy óra volt átvergődni, pedig nem volt valami forgalom. Ahogy elhagytam a városhatárt, szinte varázsütésre eltűntek a kátyúk, nem is értem, ez valami urbánus hagyomány lehet mifelénk. Már majdnem Mosonmagyaróvárnál voltam, amikor felhívott Pityu barátom, aki pont a kimlei albérletében volt Andival, szóval beugrottam hozzájuk.

Ez a beszámoló egyre inkább hasonlít az “Egy nap a Carnationben” c. klasszikusra. Ragadjuk is meg az alkalmat, és olvassuk el Scribden.

Szóval az ütő újrahúrozása után, de még közvetlenül az Unreal-party előtt továbbindultam Ausztria irányába. Bécsnél ezúttal nem tévedtem el, ez hír. Mondjuk navigáció mellett csak a hülyék tudnak eltévedni. Mondjuk a múltkori eltévedésnél is ment a GPS.

Bécs után irány St. Pölten, amit én mindig Szent Pölktennek mondok, ez a város valahogy kívánja azt a közbeékelődő k betűt. St. Pöltenről egy dolgot érdemes tudni: Détári “Döme” Lajos ’96-tól ’98-ig játszott ott, közvetlenül a svájci légióskodása után. Esküszöm, hogy ha valaha Svájcban fogok profi szinten focizni, utána én is a szent pölkteni VSÉ-ben fogok levezetni. Futballban kihívásokkal küszködő olvasóim kedvéért elmondom, hogy a levezetés azt jelenti, hogy az ember öregen sok pénzt keres azzal, amit szeret csinálni, és még meg sem kell szakadnia. Én speciel 2 kilós kettlebellekkel akarok majd levezetni.

St. Pölten után a következő említésre érdemes város Linz, de azt ki is kerültem. Utána jön Salzburg, ahol szintén van focicsapat, nem is akármilyen. Itt szólt a navigáció a TMC miatt, hogy dugó van, és térjek le az autópályáról. Hö, milyen dugó, gondoltam magamban, tök üres az út. Ja, pont addig volt üres, amíg el nem hagytam a lehajtót, utána olyan szép dugó lett, hogy le a kalappal előtte. Az volt furcsa, hogy a belső sávban és a leállósávban álltak a kocsik. Nem láttam még ilyet.

Mindegy, ennek is vége lett, tankoltam egy jóízűt, és továbbhaladtam nyugatnak. Már Németországban voltam, amikor besötétedett (ez ugye délután 4 órát jelent mostanság). Itt háromsávossá szélesedett az autópálya, ahol megint olyat tapasztaltam, mint még soha. Belső sáv, 100 km/h; középső sáv, 120 km/h; külső sáv, töküres. Nem értem, azóta sem. Mindegy, mentem a külső sávban, meg néha a középsőben.

Münchennél már kicsit fáradt voltam, azért mégiscsak 700 km volt addig az út. Pont azt számolgattam, hogy milyen gyorsan érek majd haza, este 8-kor már a befektetési bankok szerelmi életéről olvasok majd a Kindle-ön a kádban. Aztán elkezdett szállingózni a hó, aztán meg szakadni. München után 200 km-t mentem szakadó hóesésben, havas autópályán. 100-nál többel nem ment senki, én néha egészen 80-ig gyorsultam. Szar volt, na.

A svájci határ előtt megálltam a kedvenc Shellemnél, ahol mindig veszem az autópálya-matricát. Amikor kiszálltam, remegett kezem-lábam. Ez főleg pipilés közben jött jól. Tankoltam, aztán átgurultam a határon. Még esett a hó, a határon még mutatóba se volt senki, az osztrákok nyilván meccset néztek, a svájciak pedig fondüztek.

A határtól még 100 km-t jöttem. Aztán megérkeztem, pont este 10-re.

Szóval csak ennyit akartam írni. Meg hogy 210-nél még húzott volna a kocsi, de én már nem mertem gyorsítani …

Hegyet hágék, ötöt lépék

(Tudom, hogy “lőtőt lépék”, a cím direkt más.)

Tegnap Miki kollégámmal úgy döntöttünk, hogy rendezünk egy kiscsoportos osztálykirándulást. Kocsiba vágtuk magunkat, és meg sem álltunk Luzernig.

Luzern egy gyönyörű város, 80.000 lakosa igazán örülhet annak, hogy ilyen körülmények között tengetheti svájci életét. A HB-nál raktuk le a kocsit, onnan indultunk meg a Kapellbrücke irányába, amiről annyit kell tudni, hogy Európa legidősebb fatetejű hídja – lenne, ha nem égett volna le 1993-ban egy cigarettacsikktől (!). Állítólag benne van a Világ 100 csodájában is, most keresgéltem egy kicsit, de nem találtam olyan listát, amin rajta lenne. Egyébként tényleg szép, ügyesen helyreállították, a padlás pedig tele van festményekkel. Azt mondjuk nem értem, hogy miért átlósan visz át a híd a Reuss folyón, biztos túl sok volt a fa.

Kapellbrücke Kép @ KB
Virág @ KB Kilátás

A Kapellbrücke megtekintése után elindultunk lefelé a folyó mentén, az egyik oldalon igényes piac (zöldség, sajt, méz), a másikon pedig rettenetesen izgalmas bolhapiac volt. Itt találtunk egy másik fahidat, amit Spreuerbrückének hívnak, és igazából pont ugyanaz, mint a Kapellbrücke, csak kisebb, kevesebb a turista, és nincs kiírva, hogy “tilos a dohányzás”.

Spreuerbrücke

Luzernnek van egy Váci utcája is, nem kevés bolttal és gyönyörű épületekkel. A városnézés után visszaindultunk a pályaudvarhoz, ahol mindössze 5 és fél frankért (ez tényleg olcsónak számít) ettünk egy-egy hotdogot. Nekem hiányzott az ebéd utáni kávé, ezért kerestem egy automatát, hogy ott koffeint vételezzek. Találtam is egyet, ez a tipikus tekerős készülék, ahol beadod, hogy mit szeretnél, és a spirál alakú izé kitekeri neked a terméket. Volt is benne dobozos kávé 2,50-ért, nosza, be is dobtam 4 frankot. Beütöttem a kódot, kidobta a kávét – és kiírta, hogy “credit: 4.00”. Hm! Néztem, hogy mit lehetne még lootolni, találtam is snack kolbászt, beütöm a kódját, kidobja, “credit: 4.00”. Hm, hm! :) “Vettünk” még egy jegesteát, csokigolyót, gumicukrot, csokit, és még mindig “credit: 4.00”. Na, itt pofátlanul megpróbáltuk kivenni a visszajárót, nem sikerült, annyi baj legyen. Még jó, hogy volt nálam hátizsák. Szóval ha valaki ingyen kávéra vagy nasira vágyik, ajánlom a luzerni pályaudvar automatáját, olcsón meg lehet úszni. :)

Ezután autóval tovább haladtunk Alpnach irányába, ahonnan a Pilatusbahn indul fel a hegyre. Megvettük a retúrjegyet (68 frank!), volt még egy óra, úgyhogy kiültünk sörözni a tó partjára. Ekkora hegyek között ekkora tó, azért ezt a látványt még szoknom kell. A Pilatusbahn a legmeredekebb vasút (igazából fogaskerekű) a Világon, nagy élmény az utazás, egészen addig, míg bele nem gondolsz, hogy mi lenne, ha nem üzemszerűen megindulna lefelé…

Stég Pilatusbahn
Nagy a jókedv

Kb. fél óra az út felfelé, a 2100 méter magas Pilatusra. Hiába volt meleg, napsütéses idő, a sok felhő miatt nem lehetett messzire ellátni. Mivel sportemberek vagyunk, nem elégedtünk meg a Pilatussal, áttúráztunk a Tomlishorn nevű csúcsra (ld. Endomondo route). Bevallom, én piszkosul féltem, nem vagyok egy nagy hegymászó, így nekem még ez a 0-s nehézségű túra is kemény volt. Az a lenti kép, ahol állok a buckán, nos ott mögöttem egy méterrel konkrétan egy százméteres szakadék volt. (Persze minek félni, úgysem látszott a mélység, mert minden ködös volt.)

Pilatuson Félelem és reszketés
E'repü't! Hotel

Még visszafelé felmentünk a Pilatus “igazi” tetejére is, ahonnan jó időben ellátni egészen a Jungfrauig. Ebben a ködben el lehetett látni egészen a lépcsőn feljövő japán turistákig, ennyi. De a panoráma szép volt így is.

Panoráma
Panoráma

Dachstein 2011

Megyünk ma Dachsteinbe. Pontosabban Schladmingba, még pontosabban egy Rohrmoos nevű városkába. Nagy téli sportolók vagyunk mi, majdnem minden évben akár egy hetet is a hegyekben töltünk. Tavaly például egészen Mátraszentistvánig jutottunk, ahol a 145 méteres szintkülönbséget snowboardoztuk be két teljes napig. Úgy éreztem magam, mint egy Alberto Tomba.

A síszezon arrafelé december 3-án kezdődik, de sebaj, mert van gleccser. Ahogy nézzük a hójelentést, egy hónapja esett utoljára, van egy méternyi hó, viszont egész szépen üzemelnek a pályák és a felvonók. Már csak egy problémát kell leküzdenem: csákányos felvonók vannak, amik az olyan gyógysnowboardosok legnagyobb ellenségei, mint amilyen én vagyok. Sível nagyon egyszerű és kényelmes a használatuk, de snowboarddal rémes, legalábbis számomra. Érkeztem én már meg úgy a hegytetőre, hogy félúton elestem, de nem akartam visszacsúszni, így – mint egy gólt ünneplő focista – két térden csúsztam felfelé néhány száz métert, ügyesen felszántva az egész pályát.

Egy (kettő) a lényeg: nyugalom és kikapcsolódás.

Kaprun, megest

Szervusztok.

Holnap (szombat) hajnalban lelépünk Regivel, és meg sem állunk Kaprun, AT-ig. Ott leszünk egy hétig, tehát nem leszünk itthon. Ha lesz wifi, blogolunk is.

Hó az van, dögivel. Kitzsteinhornon jelenleg három méter, és a -10 fokban nem várható nagyobb olvadás se.

Snowboardozunk, csak és kizárólag, mert a snowboard menő, a szánkó viszont nem.

Apropó, tudjátok, hogy mit jelent a fülhallgatókon az R meg L betű? Azt nekünk csinálták, az R-es Regié, az L-es meg az enyém. Milyen kedvesek azért :) (Erre az értünk-való-összeesküvés-elméletre Regi jött rá.)

Minden jót!

Havas éjszaka

Éjfélkor gondoltunk egy nagyot, és lementünk a havas utcákra sétálni-hógolyózni-hóangyalokat létrehozni. Ennek eredménye e klip.

És itt egy kis havas csendélet, Regi hóangyalával.

Havas csepeli sétálóutca

U.i.: raktam fel képeket a kocsiról a kettővel ezelőtti posztba.