Kalandok az okmányirodában, avagy hogyan kell kijelentkezni Magyarországról gyerekkel

Újabb hatásvadász cím és poszt, mint az adózós még régről. Ha hasonló ütemben stagnál az olvasótábor, akkor pár éven belül ki tudok venni 10 eurót az AdSense-ből.

Ahogy az egy jogkövető magyar állampolgártól elvárható, lassan négy év Svájc után elkezdett foglalkoztatni ez a kijelentkezéses dolog. Volt több kisebb-nagyobb ok is, hogy miért kellene meglépni, pl.

  • lehetne levélben szavazni, nem kellene a követségre zarándokolni,
  • nem piszkálnának minket a gyerekek óvodai elhelyezése miatt,
  • rontanánk a statisztikákat;

nyilván ez utóbbi volt a legnyomósabb érv. Szóval szent fogadalmat tettem, hogy a legközelebbi családi hazatérésünk alkalmával mindenképpen sort kerítünk egy kis ügyintézésre.

Mivel tisztában vagyok a magyar ügyfélszolgálatok által nyújtott szolgáltatásokkal, illetve Kata és Zizi igényeivel (főleg akkor, ha nincs Internet az iPaden, mert nincs adatroaming!), első körben egyedül mentem el a lakóhely szerinti okmányirodába. Azért oda, mert pont arra jártam, egyébként nem kell lakóhely szerint menni. Ja, és nem is okmányiroda, hanem kormányablak, de a lényegen ez nem változtat.

Szóval a kispesti kormányablakba mentem, téptem egy sorszámot, és meglepve láttam, hogy 27-en vannak előttem. Hétfő délután 3-kor, nem munkaidő előtt-után, na mindegy. Sokan ácsorogtak-ücsörögtek a számukra várva, mégis az volt a furcsa, hogy a számok sokkal jobban pörögtek, mint az emberek. Nem hinném, hogy statisztikákat akarnának javítani, hogy egy nap 2000 számot hívtak, de akkor is érdekes volt, hogy miért csak minden 2-3. hívásra megy oda valaki valamelyik ablakhoz. Mindegy, vártam, nézelődtem, játékgépeztem Down the Mountainnel játszottam. Szólítottak.

Egy kedves ügyintézőhöz kerültem, akivel nagyon nehéz volt szemkontaktust teremteni. No nem azért, mert én ilyen perverz vagyok, hanem mert ügyesen beült a monitor mögé, én meg próbáltam a képernyő alatt-fölött-mellett beszélni hozzá, kevés sikerrel. Hívjuk tehát az ügyintéző hölgyet stílszerűen Benqnének.

Röviden elmeséltem az elmúlt négy évünk történetét. Dzsentri életstílus, feleség, két kiskorú gyermek, Svájc, kispesti állandó lakcím, szándék, hogy adminisztratíve is disszidáljunk. Benqné kérte a lakcímkártyámat, persze én felkészült voltam teljesen, már a kocsiban eszembe jutott, hogy azt Reginél hagytam. Nincs, mondtam neki, látogatásomat vegye információigénylésnek, a kijelentkezés aktusát hagyjuk inkább későbbre, jó? Jó, bólintott, persze én ezt nem láttam, de a monitor egy kicsit megdőlt felém. Folytattam, meséltem a rémtörténetekről, amiket olvastam a különféle balliberális szennyportálokon, miszerint elveszik a gyerekeket, felmérik a külföldi lakást, és ha valami nincs rendben, neadjisten hiányzik a gyerek seggéről az okmánybélyeg, akkor kérdezés nélkül jön a brisz, mármint nekem. Benqné felkacagott volna halkan, ha lett volna humorérzéke, de ehelyett talán rázta a fejét, vagy valami arra emlékeztetőt csinált. Azt mondta, hogy nincs semmi ilyen. Hm. Akkor mi igaz ebből a sok hülyeségből? Régi lakcímkártya be, új lakcímkártya azzal a bizonyos “külföldi cím” felirattal ki? Így van. Személyi igazolvány be, útlevél maradhat? Nem a személyit sem veszik be. Hoppá. Azért itt már gyanút fogtam, szóval elővettem a gonosz keresztkérdéseket is. Elég az, ha mindannyian – szülők, gyerek(ek) – jövünk, és jelentkezünk, mármint ki? Minek hozná a gyerekeket, kérdezte Benqné, maguk a gondviselők, nem? De. Akkor nem kell gyerek? Nem. Biztos? Biztos. Jó, de a születési anyakönyvi kivonat biztos kell, az sokszor fontosabb Magyarországon gyermekellátás szempontjából, mint a nutellás kalács. Nem kell. Biztos? Biztos.

Azok kedvéért, akik elvesztették a fonalat a fenti, igen hosszú bekezdésben, röviden összefoglalom.

  • Személyesen lehet kijelentkezni, de nem kellenek a kiskorú gyerekek.
  • Nem veszik el a személyi igazolványt.
  • Kapunk új lakcímkártyát.
  • Nem kell a születési anyakönyvi kivonat, még a gyerekeké sem.
  • Tényleg nem kellenek a gyerekek.
  • Elég a két szülő, gyereket nem kell vinni, oké?!

Soha ilyen boldogan még nem álltam fel ügyintézés helyetti információszerzés után a magyar bürokrácia bármelyik intézményében.

A továbbiakban megtudhatod, kedves olvasó, hogy az elmélet után hogyan sikerült mindez a gyakorlatban!

Pár nappal később Regivel elautóztunk a szigetszentmiklósi okmányirodába (nem kormányablak – ide még nem ért el a fülkeforradalom, úgy látszik, komcsi egy vidék ez a Csepel-sziget) kijelentkezés végett. Nem volt nálunk se Kata, se Zizi, azaz egy fő gyermek sem, ők akkor éppen anyukámékkal korzóztak a szigethalmi állatsimogatóban, nem mintha ez kijelentkezés szempontjából releváns lenne, de információnak információ. Szóval mentünk az okmányirodába, ahova anyukám még időpontot is foglalt nekünk – ez egyébként nem hátrány, ajánlott. Negyed órával korábban értünk oda, mint kellett volna, és csak úgy megszokásból sorszámot is téptünk. Ami meglepő volt, hogy azonnal behívtak minket, még a várót se találtuk meg időben, ennyire gyorsan megy minden vidéken. Bementünk, leültünk – volna, mert csak egy szék volt, így én álltam. Mindegy. Az ügyintézőt hívjuk Gizikének, mert őt speciel lehetett látni, de a nevére sajnos nem emlékszem.

Megest felvázoltuk látogatásunk célját, elmondtuk, hogy mi bizony külföldön élő magyar állampolgárként kívánjuk a továbbiakban magunkat definiálni, ehhez pedig a magyarországi lakcím meglehetősen kontraindikált. Volt pár gyors kérdése Gizikének, amiket csípőből megválaszoltunk, illetve pár akadékoskodása, amiket csírájában elfojtottunk. Nem, nem töltöttünk ki semmilyen lapot előre. Nem, nem hoztunk születési anyakönyvi kivonatot. Itt Gizike feladta, látta, hogy gyakorlott ügyet intéző állampolgárokkal van dolga, és mivel ő ilyen ügyet még nem intézett, áthívta Marikát a 3-as szobából. Amikor már Marika is ismerte az egész családunkat, úgy döntöttek, hogy megkegyelmeznek, és adnak négy darab A4-es “Külföldi letelepedésre vonatkozó nyilatkozat” c. papírt, amiket mindenkire egyesével ki kellett tölteni. Nem egy bonyolult dolog, név, születési hely és idő, régi lakcím, új lakcím, házasságkötés ideje és helye – mondjuk ez utóbbit elrontottam, de azon túl, hogy Regi furán nézett rám, ebből adminisztrációs gond nem lett. A kitöltött nyomtatvány mellé odaadtuk mindenkinek minden létező papírját – a születési anyakönyvi kivonatot nem! – útlevél, személyi (a lányoknak nincs), lakcímkártya, Ausländerausweis. Ez utóbbi érdekes, mert ebben a külföldi cím nem szerepel (mostanában nem írják bele, ha az ember költözik), így a cím abszolút bemondásra megy, javaslom angliai olvasóimnak a “10 Downing Street, London, UK” használatát például. Az ausweis-okat és az útleveleket nem is nézték meg Giziék, csak a nyilatkozatokat, azok alapján intézték a kijelentkezést valamelyik szép eMagyarország almenüben. Nagyjából személyenként 5 perc az egész, ebben benne van már a régi lakcímkártya kilyukasztása és az új kinyomtatása és laminálása is, szóval megy minden flottul.

Ilyen egyszerű az egész. Annyira könnyen ment a kijelentkezés, hogy el is gondolkodtam azon, hogy hazaköltözünk, és akkor megpróbálhatjuk ennek az egésznek a reciprokát. Not.

Gyerekek ’15 Q4 update

Nem hogy gyerekes update nem volt, egy ideje már semmilyen update sem volt. Pedig írhatnék életem első hackathon-élményéről, az idei Movemberről, vagy arról, hogy hogyan teszem meg Magyarország EB-győzelmét 501-szeres ods-szal.

Mindegy, amíg a gyerekek nem tudnak tiltakozni, hogy fényképezem és videózom őket, addig most miért ne?

Először is, kezembe vettem a zenei neveltetésüket, most tartunk a Happy Gangnél és Császár Elődnél (akit mint zenész, nem szeretek, emberként pedig kifejezetten utálom).

Kata erős Boomshakában.

Zizi pedig mindenkit megtalál.

Mehetünk is tovább. Rendeltem magamnak a Deindealről (a.k.a. svájci Bónusz Brigád) egy pár sílécet, mert ugyan hó nincs és nem is lesz, viszont ha lenne, akkor idén is inkább síelnék, mint snowboardoznék. A lécek két nap alatt érkeztek meg postán, egy akkora dobozban, ami alig fért be az ajtón. Persze Kata és Zizi rögtön kisajátították a dobozt, kiszínezték, felmatricázták. A lenti videón pedig éppen csúszdaként funkcionál. Azóta már kidobtuk, miután hatodszor estünk át rajta egy éjszaka alatt.

Ma csendesülős napot tartottunk, melynek keretében – többek között – VLC-ikont készítettünk papírból. Mi egy ilyen haladó szellemű warez-család vagyunk.

Csoki és VLC

Ennyi.

Lánykérés 1926-ban à la Markert

Anyu otthon megtalálta az apai nagymamám francia “személyi igazolványát”, benne pedig két érdekes levelet apai nagypapámtól.

Személyi

Tudni kell, hogy a nagyszüleim Párizsban ismerkedtek meg. Igen, a családunk már 100 évvel ezelőtt is gazdasági kivándorló volt, úgy látszik, ez a véremben van.

Az első levél egy ilyen bemutatkozás, amit Laci nagypapám írt leendő anyósának. Nyilván volt valamilyen előzménye, mert arra válaszol, valószínűleg valami “Ki maga, és mit akar Klári lányomtól?!” lehetett.

Levél 1/1

Levél 1/2

Párizs, 7-1-1926
Mélyen tisztelt Asszonyom!
Nagyra becsült levelét folyó hóban kézhez vettem.
Teljesen meg tudom érteni jogos aggodalmát, érthető, hogy minden anya a legboldogabbnak óhajtja látni leányát, különösen akkor, ha a legkisebbikről, talán a legkedvesebbikről van ilyen formán szó.
Valamit kitalálni egyet lehet. És pedig hazamenni, ami egy kicsit bajos, mert odahaza még ma sem lehet úgy létezni, mint a mostani rossz viszonyok között itt, Párizsban.
Ellenben ha Asszonyom ragaszkodik a személyes megismerkedésünkhöz, kénytelen leszek bármily nehézségbe ütközik is, hazamenni, és otthon megpróbálni azt, amit innen lehetetlennek látok, meglehetős hosszú időre elválasztva lenni Klárikától.
Magamról írni? Rosszat nem akarok. Jót? Azt meg nem írhatok anélkül, hogy magamat ki ne tenném a dicsekedő jelzőnek.
Erre nézve már könnyebb megoldást találni. Meglehetősen ismer Jani Lajos, ha esetleg tudnak vele összeköttetést találni. Ő talán, ha akar, többet tud Önöknek mondani, hogy hova és kihez forduljanak felvilágosításért szerénységemet illetőleg.
Családomra vonatkozólag ellenben személyesen jobban saját kezűleg óhajtom megadni a választ. Atyám 1919-ben elhunyt, foglalkozása szintén munkás volt. Anyám él, róla a kötelességemen kívül is csak jót írhatok. A legidősebb nővérem Szekszárdon él apósával, mert fájdalom, férje, ki ott gépész volt, tavaly hirtelen meghalt. Karolin nővérem Amerikában él férjével, és két szép fiúnak anyja. Húgom pedig egy pesti tisztviselőnek menyasszonya, foglalkozása manicur. Öcsém 19 esztendős faszobrászsegéd, turista, sport fiú, erős, egészséges, mint egész családom.
Bővebbet, ha óhajtja Asszonyom, a következő levelemben.
Kézcsókoló tisztelettel, Markert L.

A második levél pedig maga … a leánykérés! Levélben, távolból, nem úgy, ahogy illik (gyk. Sopronban, Volt Fesztiválon, Prodigy-koncerten).

Levél 2/1

Levél 2/2

Párizs, 20-12-1926
Mélyen tisztelt Uram, Asszonyom!
Elsősorban bocsánatukat kell kérnem, hogy mint idegen, alkalmatlankodom, zavarom Önöket.
Levelem két okból íródott. Az egyik bemutatkozásom óhajt lenni, ami így, papíron, kissé furcsán hat. Furcsa, de meg kell ragadnom az egyetlen alkalmat, ami rendelkezésemre áll, mert a távolság, mely Önöktől elválaszt, térben nagy.
Nevem Markert László, r. k. vallású. Újpesten, 1898. XII. 18-án születtem. Apám 1919-ben elhunyt. Anyám izr. vallású, amiért nincs okom szégyenkezni. Apám munkás ember volt, így szerényen, egyszerűen nevelt, géplakatosnak taníttatott. Középmagas, barna ember vagyok.
Miután szerénységemmel nagy vonalakban végeztem, bátorkodom levelem tulajdonképpeni okára térni.
Itt akad meg a tollam, nem találok kellő szavakat, melyekkel kérésemet előadhatnám.
Nem a félelem vagy a dicsekedni vágyás akasztja meg, hogy minél cifrábban leírjam azt, amit így, papíron, nem tartok a leghelyesebb módnak.
“A cél szentesíti az eszközt.” Vagyok bátor kedves leányuk, Klárika kezét tiszteletteljesen kérni.
Klárikát Párizsba jövetele óta ismerem, nem hosszú idő, de elég arra, hogy engem erre a fontos, egész életre kiható lépésre késztessen.
Elhatározásom szilárd. Szándékom becsületes, komoly.
Kérésemet ismételve, nagybecsű válaszukat várva …
Maradtam mély tisztelettel, Markert L.

Tökéletes, egyszerűen tökéletes. Hogy legyen válasz, írt címet is, franciásított névvel: Lucien Markert, 10. Rue Trousseau, 11. arr., Paris.

Cím

Az a ház már valószínűleg nem áll, a helyén egy újabb épület van, ami egy youth hostel (Auberge Internationale des Jeunes, Paris). Ha legközelebb Párizsba megyünk majd ott szállunk meg.

Fekete macska és foci

Tegnap éjfél körül jöttünk haza kocsival az Üllői úton. A Klinikák magasságában szemem sarkából látom, hogy valami feketeség rohan át az úton. Egy fekete macska futott át előttünk. Fékeztem, pont átért a szembesávba a macsek, ahol az ott közlekedő Q7-essel már nem volt olyan mákja, mint velünk. Szóval szeretnék kérni egy perc néma csendet a fekete macska emlékére, aki saját magának nem hozott szerencsét.

Köszönöm.

Ma pedig a terv a következő:
– elmosogatás;
– kakaszedés a kertben;
– fűnyírás (igen, a kertben);
– sok-sok focizás az Apáczaiban, mert ott reggel 9-től este 9-ig “sportnap” van.

Gellérthegy ügyben annyi az előrelépés, hogy elfogyott a sitt, és most éppen takarítás folyik. Lehet, hogy vasárnap ott folytatom a testedzést.

Szép hétvégét mindenkinek. Anyukámnak pedig nagyon boldog születésnapot!

Angol félreértés

Van nekem egy nagyon kedves távoli rokonom (a pontos rokonsági fokot nem mondanám meg, mert nem tudom, nekem már az unokatestvér is olyan kapcsolat, amit fél percig gondolok végig, hogy akkor most ki -kivel-mikor-mit csinált, hogy az eredmény az én unokatestvérem legyen). E távoli rokonom Jo névre hallgat, egy 70 (80?) év fölötti, nagyon aranyos hölgy, Amerikában él (óh, Californa), valamint van egy nála is kicsit idősebb férje, Jack. Velük vagyok most már jóideje rendszeres levelezgetésben, havi 1-2 levelet váltunk: mi van velünk, mi van velük, meg ilyen általános dolgok, amik egy magyar gyökerekkel rendelkező amerikait érdekelhetnek.

Hála a kilenc IBM-es hónapomnak olyan túl nagy problémám az angollal (főleg írásban) már nincs, ritkán kell szótárhoz nyúlni. De néha-néha előfordul, hogy valami hirtelen nem ugrik be, ilyenkor előkapom megnyitom a szotar.sztaki.hu nevű fantasztikus oldalt, kikeresem, ami kell, és már megyek is tovább a gondolatom fonala mentén.

Két tény a sztaki szótárral kapcsolatban:

  1. közismert, hogy kihívásokkal küszködik;
  2. közismert, hogy a sztaki más próbálkozásai sem túl jól működnek.

Mindezek ellenére eddig túl sok probléma nem volt vele, ami kellett, megmondta, örülés.

De.

Írtam egy levelet nemrég, amiben bizonyos okokból kifolyólag kellett az “összeköltözés” szó. Tudom, tudom, “move together”, értem, de én valami szofisztikáltabbat szerettem volna. Nosza, szotar.sztaki.hu meg is mondja a frankót:

shack up

Azért le is ellenőriztem, hogy visszafele se legyen valami rejtett jelentés:

shack up

Szóval leírtam, hogy “shack up”, és mentem tovább a levéllel. Kész lett, örültem, elküldtem. Erre mi jön a válaszlevélben:

I wonder where you learned the expression ‘shacking up’????? It’s a slang expression which, in the USA, is deragatory. In the U.S. of A., people who ‘shack up’ have other than honorable intentions (…)

Eh, durva. Szóval rákerestem a “shack up”-ra:

shack up

Korrekt. Köszi, sztaki. Használjatok dicfort :)

Apu

Apu

Tegnap pedig megtaláltuk végre ezt is:

Diploma
“… a Villamos művek előadáson a professzor úr szájából elhangzott, hogy a szabadvezetékek vektorábráját diplomaterv védésén nem kérdezik. Mit kérdeztek tőlem? Ezt az egyet.”