A kerékcsere

Bevezetés #1
F. Regina (aki később férjezett nevén, M. Reginaként folytatta pályafutását) gödi lakos Suzuki Swift típusú gépjárművét 2007 tavaszán elvitte kerékcserére. Regina az alkalomhoz illő öltözetet viselt: kis nyári ruhácska, szandál, napszemüveg. Időpontja volt, és mivel nem szeret késni, ezért már 5 perccel korábban megérkezett a garázsba. Szépen beparkolt, leállította a motort, sebességben hagyta az autót, behúzta a kéziféket, kiszállt, köszönt. A melós úr is illedelmesen köszönt, benézett a hátsó ülésre, majd a csomagtartóba is, mindkettőt üresnek találta. Reginához fordult, és megkérdezte:
– És hol vannak a nyári gumik?
– Ja, azokat hozni kell?

Bevezetés #2
Előző történetünk hőse, aki immáron M. Regina (szül. F. Regina) kloteni lakos kerékcserére vitte Audi A4 Avant típusú gépjárművét valamikor 2013-ban. Kerekek bepakolva, öltözet a feladathoz és a közönséghez igazítva. Parkolás, kiszállás, séta a munkafelvételi pulthoz. Sajnos a műhely padlója mindenféle olajfoltokkal volt tarkítva, az egyik ilyenen Regina megcsúszott, a feszülten figyelő szakik előtt először csinált egy dupla leszúrt Rittbergert, majd hanyatt esett.

(…)

Amikor Regi ezeket a sztorikat évekkel ezelőtt összehozta, majd elmesélte, akkor nem hittem volna, hogy a családban kerékcsere témában lehetne ennél erősebbet összehozni. Aztán eljött a hétfői nap.

Október 29-e egy csendes vasárnap este volt. Kaptam egy hírlevelet a korábban már említett nem túl messzi szervíztől, hogy vegyek új Audit, vagy ha már spúr vagyok, legalább kerékcserére menjek. Az ötlet nem rossz (mármint az utóbbi), mivel lassan kezdetét vette a svájci ősztél. Mivel 2017 van, az időpontfoglalás egy pöpec online tool keretein belül történt, lehetett választani napot, órát, percet, megadni az autót stb. Tanulva a korábbi esetekből a kerekeket már tavasszal a szervíz kerékhotelében helyeztettük el, így aztán se elveszteni, se otthon hagyni nem tudtuk. Hogy véletlenül se felejtsem el az időpontot (jegyezzük meg: hétfő, 15:00!), csináltam magamnak google-ös emlékeztetőt, naptárbejegyzést Outlookba, illetve az oldschool papír alapú naptárba is beírtam, hogy kerékcsere.

Eljött a hétfő. Reggel még talán be is jelentettem az otthoni plénum előtt (szerk.: ekkor Regi már nem volt otthon), hogy délután viszem a kocsit kerékcserére. Elmentem dolgozni biciklivel (a 300 méter az mégiscsak 300 méter). Közben az alábbi üzenet fölött siklott át a tekintetem.

Haladtak tovább az órák, volt egy meetingem egytől, ami miatt késtem a következőről, ami kettőkor kezdődött, ami miatt késtem a fél hármasról. Viszont, tudva a prioritásokat, itt már a kezdést követően bejelentettem, hogy nekem halaszthatatlan teendőim vannak, szóval három előtt lépnem kell. Sikerült is elszakadnom kedves kollégáimtól, rohantam le a biciklitárolóhoz, hogy gyorsan hazatekerjek, hogy gyorsan elvigyem a kocsit. Ekkor hívott Regi:

Regi: El tudnád gyorsan küldeni az IKEA Family Card vonalkódunkat?
Laci: Rohanok haza, nem ér rá 10 perc múlva, mikor végzek? (szerk.: nem mondtam, hogy miért rohanok és mivel végzek!)
Regi: Itt vagyok a pénztárnál.
Laci: OK, küldöm.

Elküldtem a screenshotokat, robogtam hazafelé. Közben felhívtam telefonon Évit (lö anyós), hogy dobja le nekem a slusszkulcsot. Hazaértem, beálltam a terasz alá, felvettem az “elkapom a kulcsot, de baromi ügyesen, hogy ne ejtsem el, de el se törjön a kezem” pózt. Évi kihajolt, és leszólt:

Nincs itt a kulcs, Regi elvitte a kocsit.

Arcom:
Arcom

Gyorsan felhívtam Regit, gondoltam, akkor most jön az, amit a BTK “verbális családon belüli erőszak mobilkommunikációs eszközzel” címszó alatt definiál.

(…)

Megbeszéltük a dolgot. Utána gyorsan elbicikliztem a szervízbe, és elmondtam, hogy igen, én vagyok az, aki biciklivel, autó nélkül jön kerékcserére. Megértőek voltak, mivel németül beszéltem.

Miután ez lezajlott, rendeztünk egy gyors post mortemet, hogy mi ment félre. Én 100%-ig magabiztos voltam, hiszen minden információt mindenkivel megosztottam, gondoltam.

Azért kiderült pár turpisság:

  1. reggel azt mondtam, fél négyre viszem a kocsit;
  2. a naptárba négyet írtam, Regi ekkora már hazaért;
  3. Regi indulás előtt pont beleírt ugyanebbe a naptárba, a matricától 5 centire, de nem vette észre a bejegyzésemet.

Szóval itt tartunk most, szombatra kaptunk új időpontot, amikor Évi próbál majd szerencsét a kerekekkel és a gyerekekkel. Lehet, hogy abból még jobb sztori lesz?

Szervízben

A minap (igazából szerintem egy hónapja, csak lusta vagyok) kigyulladt az autóban a “service due” felirat, és mit volt mit tenni, bejelentkeztünk (Regi jelentkezett be) szervízre. Semmi extra, 80’000 km körül járunk, és eltelt egy újabb év.

Egy keddi napon reggel nyolc órára voltam hivatalos a közeli AMAG (ez a svájci Porsche Hungária) kirendeltségbe. Nem kis túra ez, a mellékelt rajzon jól látszódik, micsoda távolságokról van itt szó.

Kicsit késtem, mert 7:57 körül léptem ki a lakásból. Leparkoltam a szervíz előtt, bementem, bejelentkeztem. Az egyik szervizes úr szinte azonnal fogadott, hellyel kínált, és elkezdődött a tárgyalás. Ilyenkor szépen végigmegyünk egy listán, mit cserélnek, mi mennyibe fog fájni, mi van ingyen (pl. a mosás és a takarítás!). Akármit kérek, mindig 1000 frank körül jön ki, úgyhogy én ilyenkor csak fájdalmasan harapom a számat belülről. (Egyébként végig németül beszéltünk, “hochdeutsch-ul”. Az albán-svájci úrnak nagyon gyöngyözött a homloka, mert ilyenkor nem sviccelhet.) Azt hittem, hogy végeztünk, de nem, felhívott még valakit a back office-ban, és komolyan tárgyalni kezdett. Mivel ez már sviccül volt, csak a kötő h-kat értettem. Gyorsan vége lett a hívásnak, és jó híreket kaptam: mivel megbízható (és balek) ügyfél vagyok, ezért nem kell 5-re visszaérnem, hogy helyben fizessek, hanem küldik majd a számlát és a csekket postán, plusz később is elhozhatom az autót. Hoppá, meg vagyok becsülve rendesen. Megköszöntem, végülis minél később adom ki a pénzt, annál többet kamatozik nálam. (Mondjuk Svájcban, a negatív kamatláb országában, lehet, hogy ez hülyeség.) Megint eljátszottuk a szokásos játékot (Kérek-e jegyet? – Nem, itt dolgozom a sarkon túl. – Hehe, az közel van.), aztán besétáltam dolgozni.

Fél hat körül indultam a kocsiért. 5 perc alatt odaértem, és gyorsan meg is kaptam a kulcsot. Hogyan? Ez egy nagyon érdekes processz. Mivel megbízható ügyfél vagyok, ezért nem kell helyben fizetnem, és nyitvatartási időn túl is el tudom hozni a kocsit. Ehhez be kell menni az előtérbe (ami nyitva van), ahol van egy ún. kulcskiadó automata. Itt az embernek be kell adnia egy kódot, és akkor a gép kiköpi a kulcsot. Namármost. Nem akarok belemenni a részletekbe, mert mégiscsak magyarok is olvassák ezt a blogot (a svájci kollégák sokat reklamálnak, hogy milyen unalmas), de legyen elég annyi, hogy a kód, amit adtak, igen egyszerűen kideriválható az autó tulajdonosából. Ez azért is vicces, mert a kocsiban az anyósülésen ott van a forgalmi engedély is, ami kb. adásvétel esetén simán gazdát cserél. Ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy ha nálad van az autó, a kulcsa és a forgalmija, akkor 1.) a tied 2.) most vetted, és viszed átiratni 3.) most loptad, és viszed átiratni. Mindegy, itt ez simán belefér. Beültem a kocsiba, szépen letakarították belül és lemosták kívül. Persze sikerült a hátsó üléseket lehajtva hagyni, rajta a kihajtogatott ikeás dobozok (mert kerekeket is hoztam cserére), nyilván annyi eszük már nem volt, hogy ott is kiporszívózzanak. A külső mosásról meg annyit, hogy fél óra múlva kezdett esni az eső.

Visszamentem az irodához, leparkoltam szépen, dolgoztam még egy kicsit, és utána elegánsan hazahajtottam a kocsival. Így közlekedik egy igazi úr!

Teslát vezettem

Egy hónapja voltam a genfi autószalonon. Ott végre beleülhettem egy igazi Teslába, méghozzá az új, P85D jelű autóba. Persze ez egy kiállításon, ahol az autó áll, a kocsiban vadidegenek piszkálnak mindent, és 5-10 perc, amíg az ember egyáltalán beülhet, nem akkora élmény. Nekem mégis az volt, a rengeteg szebbnél szebb autó után annyira futurisztikus érzés volt a Tesla, mint mondjuk a Batmobil. (Mondjuk Batmobilban nem ültem, de olyan érzés lehet.) Mindegy, akkor és ott sok mindent elhatároztam: 1.) egyszer lesz egy Teslánk; 2.) egyszer vezetek egy Teslát. Ez így, ebben a sorrendben annyira nem logikus, de az álmok nem a logikáról szólnak.

Az elhatározást tett követte: jelentkeztem tesztvezetésre, online. (Mármint online jelentkeztem, nem online tesztvezetésre.) Kb. 1 perc az egész, név, cím, mobil, email-cím (tesla at markert dot hu, nyilván), ennyi. Pár napra rá fel is hívtak, és telefonon lecsekkolták, hogy nem vagyok-e túl komolytalan érdeklődő. Elmondtam nagyjából az igazat, miszerint van egy Audink, nemrég ültem egy Teslában, és most, hogy az autónk már lassan 3 éves, ideje a cserének, és mi egy Model S-re gondolunk. Ebből majdnem minden igaz, kivéve az autócserét meg a Teslát, de ezt nyilván nem mondtam nekik. Örültek, és szépen le is egyeztettünk egy kellően távoli időpontot, április 18-át, szombatot, délután 1 órát.

A megbeszélt időpontra családilag felsorakoztunk, aztán Regiéknek gyorsan lekonyult a zsúrsapijuk, mivel se gyerekülést nem vittünk, se 6-7. ülés nem volt az autóban. Egyedül maradtam.

A shopban kérdezték, hogy melyik modellt óhajtom vezetni, a P85D-t (691 lóerő, 931 Nm), vagy beérem-e a gyengébbikkel, ami mindössze 420 lóerős. Mondtam, hogy számomra a 420 szűken elég lesz, a 170 lóerős Audi után lehet, hogy ez is egy elég nagy ugrás. Volt még némi technológiai bevezető, aláírtam, hogy ha megtöröm a kocsit, akkor az unokáim is bánni fogják.

Sluszkulcs az nincs. Van egy ilyen kis matchbox, pont olyan alakú, mint a kocsi. Amikor közelítek az ajtóhoz, akkor kiugrik a kilincs, kb. akkor, amikor nyúlnék hozzá, mert érzi, hogy érkezem. Beszarás. Beültünk, Marco (a mitfárer) és én.

A Tesla csak “automata váltós”, illetve ez így hülyeség, mivel 1 fokozat van, nincs is váltó. Szóval nem manuális. Miközben Marco éppen a belső tér formabontó ötleteit sorolta, én magamban azért imádkoztam, hogy ne “kuplungoljak” végre, mert minden nem manuális autóban eddig legalább egyszer benyomtam ballal a féket véletlenül, lassítás közben, hogy ne fulladjak le. A manuális beidegződések, ugye.

Belül elképesztő a Tesla. Ott van az az iPad 17 középen, nincs egy gomb se, csak az a baszomnagy érintőképernyő. Ott lehet mindent állítani, levegőkeringtetés, standard v. sport fokozat, kormány “force feedback”, hasmagasság. Van böngésző, van Rdio, van Google Maps. Európában mindenhol ingyenes a használat, nincs roaming, mert a Tesla minden országban megállapodott egy vagy több szolgáltatóval. Beszarás. Apropó, hasmagasság. Ha az ember pl. kiáll a garázsból, és megemeli a kocsit, mert van egy nagy fekvőrendőr, akkor azt elég egyszer beállítani, utána a Tesla megjegyzi. Régen nem volt ez így, de szóltak a userek, hogy jó lenne, hát belerakták egy OTA update-tel.

Itt volt az a pont, hogy Marco is és én is arra gondoltunk, hogy akkor akár vezethetnék is. Oké. Nincs slusszkulcs, nincs start-stop, nincs gomb. Kérdezem, hogy akkor most mitől indul be, mondjam, hogy “Siri, gehen Sie bitte!” vagy mi? Nem, viszont ott van az a kar jobb oldalon, ott nyomjak egy D-t, és akkor drive van, lehet menni. Vagy R, és akkor rükverc. Megcsináltam, elengedtem óvatosan a féket, és … elindultunk!

Korábban gondolkoztam azon, hogy milyen lesz elindulni a Teslával. Nincs neki túl sok hangja, az tény, az a valami, ami van, az kb. olyan, mint a villanyautó (dodzsem az egykori Vidámparkban), amikor gyorsít. Még fél óra vezetés után is néha nevetnem kellett, mert olyan vicces az egész. Marco túl volt az 500. tesztvezetésén, és érthetően nem volt őszinte a mosolya, amikor kiröhögtem a 83.000 frankról induló kocsiját.

Játsszunk már, játsszunk már! – mondta régen Pokrivtsák Mónika, szóval akkor elmondom, milyen érzés volt Teslát vezetni, ha már azt ígértem, hogy elmondom, milyen érzés volt Teslát vezetni, ld. “Teslát vezettem” a cím fenn.

Jó.

Először Zürichben mentünk pár kilométert. Néha rossz helyre soroltam be, mert Marco többet tud a Tesláról, mint a zürichi közlekedésről. Igen, ott volt az iPad középen, de azon éppen mindenféle beállításokat eszközöltünk, navigációra nem futotta. Méretre nekem nem volt szokatlan a kocsi, kb. olyan, mint az A4-et vezetni, nagyjából annyi látszik a motorháztetőből és az útból is. Nekem kicsit nehéz volt a kilátás jobbra-balra, mintha zártabb lenne az autó, persze az is lehet, hogy nem állítottam be jól a tükröket, vagy Marco lógott bele mindig a holttérbe.

Gáz. Amikor gázt ad az ember, akkor a fent taglalt villanyos hang mellett úgynevezett gyorsulás is tapasztalható. A városban nem padlóztam (erről majd később mesélek), de így is éreztem, hogy az autó bizony igen erős. Amikor leveszi az ember a lábát a gázról, akkor rögtön fékez az autó, nem a szokásos óvatos motorfék van, hanem azonnal egy erősebb fékhatás. Ez amiatt van, hogy ilyenkor tölt vissza a kocsi, és ez jobban csökkenti a sebességet, mintha csak simán pörögnének a kerekek. Néhány fékezés után meg lehet szokni, az óvatos lassításhoz csak annyi kell, hogy nagyon óvatosan engedje fel az ember a gázt, esetleg ne is teljesen.

Kamera. Kettő biztosan van, egy elöl, egy hátul. Az első leolvassa a táblákat (!), így tudja az autó, hogy mennyi a megengedett sebesség. Ki is írja rögtön, beszarás. Mi, teslások, összetartunk, így az autók ezt az információt megosztják egymással, így ha nem látszik éppen egy tábla (mert takarja egy IFA), akkor sincs vész, ha ment már arra korábban Tesla. Radar. Az is van, látja az autókat előttünk, meg az egyéb akadályokat is. Ha megy a tempomat, akkor visszaveszi a sebességet, ha valakit utolérünk; és aztán újra gyorsít, ha előzünk. És lehet állítani, hogy magyaros vagy svájci legyen a követési távolság, vagy valahol a kettő között.

Hatótáv. Megkérdeztem, hogy miként jutunk el Budapestre. Mármint nem Marco meg én, hanem mondjuk Regi, Kata, Zizi, Laci, ha épp véletlenül Teslát veszünk. A mitfárer pattintott is egy Google Maps-et, belőtte BP-t, és a kocsi rögtön mutatta is, hogy melyik superchargereket kell érinteni. Az itinerben az is benne van okosan, hogy ne töltse az ember tele a “tankot” (700 kiló akkumulátor az egész autó alján, ugye), hanem csak félig. Ez meg azért van, mert az első 50% kb. 20 perc, utána a következő 50% pedig még kb. 40. Így simán hazaér az ember 12 óra alatt, nem kell 13. A fogyasztás teljesen útfüggő egyébként, amikor lejtőn van a kocsi, akkor értelemszerűen nő a hatótáv, gyorsításnál, araszolásnál meg kevésbé. És mindezt folyamatosan lehet nézni többféle felbontású grafikonokon.

Kényelem. Nagyon kényelmesek az ülések, jó a könyöktámasz, kellemes a kormány, minden szupi-szuper. Viszonylag gyorsan lehet érezni egy autónál, hogy hosszabb távon mennyire hátgyilkos. Szerintem a Model S nem az, ezt 30 egész kilométer után nagy bizonyossággal ki merem jelenteni. Főleg, ha minden 2-3 órában meg kell állni tölteni, haha. Apropó, kényelem. A kesztyűtartó gombbal nyílik, a belső világítást biztosító lámpa pedig úgy, ha megnyomja az ember. Mármint a lámpát, ott nincs gomb. A napfénytetőnek sincs gombja, azt a képernyőről kell hátraswipe-olni.

Gyorsulás. Horgenig mentünk az autópályán, ott letértünk, hogy a másik oldalon visszajöhessünk. Ekkor Marco benyomta az SPM-et – szép volt, pajti! a Sport fokozatot, mert addig unalmas Standardban autóztunk. Ott volt előttem a gyorsítósáv, és mondta M., hogy akkor padló. Fogom a gázt, azt benyomom tövig, közben kapaszkodtam a kormányba. Be-he-sza-ha-rá-hás. Jó, persze annyira nem durva, mint amit Handrás leírt a P85D-ről, de így is egészen elképesztő. Semmi csikorgás, semmi megingás, nyílegyenesen (már ha úgy van a kormány) kilő az autó, közben a szokásos másfél voltos ceruzaelem-hang helyére belép a kilenc voltos zsebtelep-feeling. Én nem szoktam meg az ilyet, jött az adrenalin, éreztem a torkomat is, nagyon jó volt az a közel két másodperc, amit gyorsítottam.

Ár. Drága, de nem úgy drága, mint egy Ferrari. Megfizethetően drága, és közben meg sok szempontból olcsó. A supercharger ingyenes. 100 km kb. 3 frankból jön ki. Egy teleelem 15 frank. Olajcsere, ja, az nincs. 30.000 kilométerenként ajánlott teljes szervíz, ebben benne van minden beállítása és cseréje (!), ez 600 frank, de van rá előfizetés is az első négy évre, úgy még olcsóbb. Kocsiadó nincs. A biztosítás olcsóbb, mint egy ugyanilyen kategóriájú autónak. Marco küldött egy XLS-t, ami a “Total Cost of Ownership” címre hallgat, és egy Audi A6 Avant (eddig úgy volt, hogy ez lesz a következő kocsink) vs. Tesla Model S összehasonlítását tartalmazza.

Tesla Model S vs Audi A6 Avant

Ebből az jön le, hogy a két autó ára közötti különbség annyi, mint amennyivel az üzemeltetés 5 év / 100.000 km után olcsóbb a Teslánál. Instant get leasing?

Röviden ennyi. Se kép, se videó.

50.000 kilométer

Tegnap beleraktuk az ötvenezredik kilométert az Audiba. Kicsivel több mint két év kellett ehhez.

2012. november 5.: elhozzuk az autót a kereskedőtől, kb. 200 km volt benne.
(+ 107 nap)
2013. február 19.: 10.000 km
(+ 136 nap)
2013. július 4.: 20.000 km
(+ 140 nap)
2013. november 20.: 30.000 km
(+ 159 nap)
2014. április 27.: 40.000 km
(+ 248 nap)
2014. december 30.: 50.000 km

Azért igen sokat számít, ha az ember nem 4x megy haza egy évben, hanem csak 2x, vagy ha nem kocsival járok dolgozni.

Forma-2

Alkotói válságban vagyok. Sokan mondták, hogy egyik-másik “cikk” milyen jól sikerült. Most is van talonban három, abból próbálok egyet lejegyezni az utókor számára. De mi lesz, ha nem jól sikerül? Elhagynak az olvasóim? Olyan kevés látogatóm lesz, hogy nemhogy a Google nem fizet nekem, még én fogok a Google-nek fizetni? Kínzó kérdések. Nem egyszerű a sztárbloggerek élete, hát még az enyém. Ma voltam például focizni. Relatíve nagy pályán, legalábbis elfáradtam, amíg az egyik térfél közepétől a másikig elfutottam. Igen sokan voltunk, 12 a 12 ellen játszottunk. Hagyok egy kis időt ennek a feldolgozására. Akkor most pedig bele is vágok az eredeti témába.

DeinDealen (svájci Bónusz Brigád) vettünk néhányan kupont, ami – figyelem! – versenyautók versenypályán való vezetését ígérte. Formula-2, illetve magyarosan Forma-2. Megvettem. Megijedtem. Nem akartam. Féltem. Rettegtem. Nem vagyok a sebesség szerelmese, főleg nem a 250 frankos gyorshajtás óta.

Vasárnap reggel 9-kor kezdődött a “versenyhétvége”. A kupon szerint volt oktatás, szimulátor, autózás. Az oktatás olaszul kezdődött, az egyik úr 20 percen keresztül magyarázta, hogy hogyan kell váltani, kanyarodni, mire kell vigyázni, hogy ne törjük össze se magunkat, se az autót. Ugyan nem értek olaszul, viszont olyan kellemes nyelv ez, hogy megfelelő vehemenciával és gesztikulációval (ezek az összes olasznak genetikailag rendelkezésére állnak) viszonylag sok mindent meg lehet belőle érteni, főleg akkor, ha tudod, hogy most éppen egy dél-olasz lasagne receptjéről van szó, vagy a versenyautókról. Olaszok ki, jön az angol verzió. Másfél perc beszéd után vége is lett. Néhányan félénken jelentkeztünk, hogy mintha az olasz szövegben szó lett volna ívekről, bójákról, féktávokról, előzésről (!), meg néhány olyan apróságról, ami az angol fordításból mintha kimaradt vón. Az előadó duzzogva odavetett még három tőmondatot, majd elfogyott az idő, menni kellett, mert jött a következő turnus. A szimulátor a bejárattól balra volt, kikapcsolt állapotban. Az autózástól ezek után már nem sokat vártam.

Ez eddig bizonyára nagyon érdekes, szóval itt van egy kép az autókról.

Forma-2 autók

Balról jobbra “Lotus”, “Ferrari”, “Red Bull” és “McLaren”. Nem hinném egyébként, hogy a festést leszámítva ez bármilyen különbséget jelentett volna az autókban. Én a mekláreneset vezettem.

Mivel már tudtuk a versenyzés és autóvezetés csínját-bínját, a versenypályára mentünk. Itt egy Porsche Cayenne-nel vittek minket két kört, hogy az elméleti tudásunkat gyakorlattal támasszuk alá, mintegy megtanulván a pályát. (“Eggyé válni az aszfalttal!”) Amikor 110-zel mentünk be egy erős kanyarba, viccesen megkérdeztem, hogy akkor a versenyautókkal is minimum ilyen sebességgel vegyük be a kanyart, ugye? Az olasz pilóta srác rám nézett (közben jött egy hajtű, azt bevette bal könyökkel), és mondta, hogy “de hiszen ez egy 4×4-es Porsche, az meg egy fapados versenyautó”. Ebben maradtunk, úgy látszik, e két nemzet humora nem kompatibilis.

Szép lassan elkezdődött a “verseny” is, amitől annyira tartottam korábban. Az sem nyugtatott meg, hogy egyszerre négyen leszünk a pályán, és lehet előzni. Én azt hittem, hogy majd mindenki egyedül köröz, hermetikusan lezárt pályán, készenlétben egy orvosi stáb. Nem volt ilyen.

Pálya és Ferrari

Aztán szóltak, hogy menni kell. Három vehemens (sic!) svájcival kerültem össze, ekkor azért kicsit megnyugodtam. Beöltöztem egy gyönyörű overálba (volt XXL-es és XXXL-es, én a kisebbiket választottam), felvettem a sisakot, az XS-es kesztyűket, valamint a magammal hozott Colin McRae cipőmet, és bepréseltem magam az autóba. (“Eggyé válni az autóval!”) Az első kocsi, amit egyedül vezettem, egy tágas Zastava volt. Utána sokat vezettem egy böhöm nagy Ford Kát. Aztán a családdal telepakolt Škoda Fabiát is. Van tehát tapasztalatom kis autókban, de a Forma-2 nyilván így is meglepett. Kormánnyal ugye esélytelen beülni, így azt kiveszik. Az ember a lábait nagy nehezen berakja oda, ahova majd ülni fog, és már ott sem kényelmes állni. Utána leguggolsz, és megpróbálod a végtagjaidat magad alatt tartani, pedig minduntalan kimenekül hol egy kéz, hol egy láb. Amikor kinyújtanád a lábadat, hogy kényelmes legyen, akkor nyomod be az összes pedált egyszerre. Aztán félig felhúzott lábbal elhelyezkedsz, és rájössz, hogy 36-os láb felett egy pedált megnyomni esélytelen. Ekkor szólnak hátulról, hogy indulás, kuplung fel, gáz!

Visszautalok megint a kuponra, mely szerint az autók 550 kilósak és 250 lóerősek. Ez persze nem volt igaz, nem hülyék ezek az olaszok, hogy mindenkit kinyírjanak egy ilyen száguldó koporsóval. (Sokba kerülne a szervíz.) Jól le voltak szabályozva az autók, és a pályamunkások is folyamatosan fogták vissza az embereket, ha valaki mondjuk 80-ig gyorsított. És még így is akkora élmény volt a vezetés, hogy csak na. Nincs ABS, nincs ASR, nincs kormányszervó. Hátul hörög a motor, gyorsításnál lök, motorféknél visszaránt. A kanyarokban azt hinné az ember, hogy mindjárt beleáll a falba, de nem, mert ez egy tökéletes kis szerkezet, semmi hülye elektronika, ha nem csinálsz hülyeséget (túl nagy gáz vagy túl nagy fék), akkor gyönyörűen bevesz minden kanyart. (Nem gyorsan, de szépen.) Tökéletes kuplung, szekvenciális váltó, amit csak lökdösni vagy rántani kell, ilyen autókat kellene csinálni, nem bőrüléseseket.

Ezen a videón az első köröm végén leköröznek ketten, mert ők már tapasztalt versenyzők voltak, két körrel többet mentek. Aztán az utolsó előtti körömben visszaelőztem a Ferrarit, erre igen büszke vagyok.

Szóval így vezettem Forma-2 versenyautót Milánóban.

A szondák és én

Szombaton Regivel elmentünk étterembe, kiélvezvén az utolsó ilyen alkalmat kb. júliusig (ti. otthon – Magyarországon – voltunk két hétig). Mivel már az ajtónál elvették tőlünk a kabátunkat (biztos féltek, hogy fizetés nélkül távozunk?), igen megilletődötten ültünk le az asztalhoz. Hogy kicsit oldódjunk, rendeltünk egy-egy kisüsti meggy pálinkát, illetve egy-egy korsó csapolt sört. A vacsora nagyon jó volt, de nem is ezért írok, kedves Naplóm!

Vacsora után elmentünk egy helyre (mi ilyen helyre járós fajták vagyunk), és utána egy másik helyre is. Mivel kocsival mentünk be a városba (Gödről Budapestre), ezért evidens volt, hogy nem iszom (többet), ezért egymás után ittam a narancsleveket, mentes vizeket, alkoholmentes söröket. Nagy buli volt, na. Aztán hajnali kettő felé – kb. 7-8 órával a vacsora után – szépen hazaindultunk.

A Váci úton haladtunk kifelé, amikor az egyik piros lámpánál megállt mellettünk egy rendőrautó. Én ezt nem láttam, mivel a kormányra könyökölve Regi felé fordultam, épp beszélgettünk. Sajnos ez a yard szemszögéből pont úgy nézett ki, mintha egy részeg ráaludt volna a volánra. Nem is kellett több, zöldnél elengedtek, beálltak mögénk, és villogó-nénó kombó mellett megállítottak.

Nyugodt voltam teljesen: tudtam, hogy ha szondára kerül a sor, akkor majd bejelez valami minimálisat, megbüntetnek, legközelebb meg majd vacsora előtt is alkoholmentes pálinkát iszom szűz sörrel. De azért erősen reméltem, hogy nem lesz szondázás.

– Jó estét kívánok, jogosítványt, forgalmi engedélyt kérek! Fogyasztott alkoholt?

Átadtam a papírokat (a jogsim is svájci, mert 1 év alatt le kell cserélni), és mondtam, hogy egy sört ittam vacsora előtt. “Utána pedig mentünk bulizni, de ott már nyilván nem ittam semmit, mert tudtam, hogy jövünk haza kocsival” – sikerült egy ilyen logikus mondattal válaszolni.

– Akkor fújjunk egy szondát!

Fújjunk! Megfújtuk (legalábbis én, ő csak mutatta, hogy kell fújni), a rendőr úr igen gondterhelt arcot vágott. Bejelzett a szonda.

– Kettős állampolgár?

Mondtam neki, hogy nem. Erre elvitte a papírokat, és nagy megbeszélésbe kezdett kollégájával. Kis idő múltán visszatért.

– El kellene mennünk vérvételre, mivel svájci állampolgár.

No, mondom, itt akkor félre lettem értve. Egyszeres, boldog, magyar állampolgár vagyok, kérem.

– Van személyi igazolványa és lakcímkártyája?

Hogy ne lenne, drága biztos úr, miért nem ezzel kezdte? Átadtam neki a kártyákat, igen örült, és elment beszélgetni a társával megest. Aztán visszatért.

– 0,3-ig 100.000 Ft, 0,3 és 0,5 között 150.000 Ft. (Oké, de mennyi lett?) 0,3 alatt van. Elfogadja?

Azt hiszem, itt akarta magát alaposan megkorrumpálni, de nekem ehhez semmi kedvem nem volt. Kérdeztem, hogy van más választásom? Nem válaszolt. Mondom, akkor mivel nincs más választásom, ezért elfogadom.

– Az autója munkaeszköz?

No, ezen Regivel meglepődtünk, hogy ez most hogy jön ide. Meg hogy Regi tud-e vezetni. Tud, nem is akárhogyan, de mivel ő is ivott, azzal se lennénk beljebb. Mondtam, hogy nem munkaeszköz az autó, de ha most elveszik a jogsit (ha erre célzott), akkor nehezen jutunk vissza Svájcba.

– Meg kellene fújni ezt a másik szondát is, ez dzsípíeszes, és akkor utána ki tudjuk tölteni a papírokat.

Hozott egy nagyobb szondát, amit ezúttal be is kellett kapni. (Az elsőt csak tisztes távolságból fújtam.) Az első fújás óta eltelt 10 perc, meg két extra strong rágó, de nem hittem, hogy ez bármit is változtatna a helyzeten. Fújtam hát egy nagyot.

Pittyeg, kattog, rendőr bácsi nézi, elszomorodik.

– 0,0. Jó éjszakát, vigyázzanak magukra!

Ennyi. Visszaadta az összes papírt, igazolványt, és elmentünk. Egyszer sem mutatta egyébként a szondákat, szerintem csak le akart húzni valamennyivel.

(…)

Majd három nappal később hazaértünk Svájcba, és várt egy csekk 250 frankról, gyorshajtás. Befizettem. És Ausztriában is benéztem hazafelé egy 100-as táblát az autópályán, majd onnan is keresnek. Én is csak ezt a kapitalista Nyugatot pénzelem!

Egy hazaút margójára

Pont ma kérdezte egy kollégám, hogy blogolok-e még. Azt mondtam, igen, pedig hát olyan az általam biztosított blogolvasási élmény, mint a kutya vacsorája: vagy van, vagy nincs; és ha van, akkor se biztos, hogy jó.

Előzmény: pénteken, munka után Regi eljött értem a gyerekekkel. 3 körül (na jó, ez annyira nem munka “után”) indultunk, volt pár dugó, pár tervezett megállás. Kata és Zizi vacsora után (amit egy magyar személyzettel ellátott étteremben fogyasztottunk München után, ld. Axxe Restaurant) szépen elaludtak, végig jól viselkedtek. Hajnali három előtt értünk Gödre.

Vasárnap reggel 10 előtt indultam vissza Svájcba Gödről. Budapesten vagy egy óra volt átvergődni, pedig nem volt valami forgalom. Ahogy elhagytam a városhatárt, szinte varázsütésre eltűntek a kátyúk, nem is értem, ez valami urbánus hagyomány lehet mifelénk. Már majdnem Mosonmagyaróvárnál voltam, amikor felhívott Pityu barátom, aki pont a kimlei albérletében volt Andival, szóval beugrottam hozzájuk.

Ez a beszámoló egyre inkább hasonlít az “Egy nap a Carnationben” c. klasszikusra. Ragadjuk is meg az alkalmat, és olvassuk el Scribden.

Szóval az ütő újrahúrozása után, de még közvetlenül az Unreal-party előtt továbbindultam Ausztria irányába. Bécsnél ezúttal nem tévedtem el, ez hír. Mondjuk navigáció mellett csak a hülyék tudnak eltévedni. Mondjuk a múltkori eltévedésnél is ment a GPS.

Bécs után irány St. Pölten, amit én mindig Szent Pölktennek mondok, ez a város valahogy kívánja azt a közbeékelődő k betűt. St. Pöltenről egy dolgot érdemes tudni: Détári “Döme” Lajos ’96-tól ’98-ig játszott ott, közvetlenül a svájci légióskodása után. Esküszöm, hogy ha valaha Svájcban fogok profi szinten focizni, utána én is a szent pölkteni VSÉ-ben fogok levezetni. Futballban kihívásokkal küszködő olvasóim kedvéért elmondom, hogy a levezetés azt jelenti, hogy az ember öregen sok pénzt keres azzal, amit szeret csinálni, és még meg sem kell szakadnia. Én speciel 2 kilós kettlebellekkel akarok majd levezetni.

St. Pölten után a következő említésre érdemes város Linz, de azt ki is kerültem. Utána jön Salzburg, ahol szintén van focicsapat, nem is akármilyen. Itt szólt a navigáció a TMC miatt, hogy dugó van, és térjek le az autópályáról. Hö, milyen dugó, gondoltam magamban, tök üres az út. Ja, pont addig volt üres, amíg el nem hagytam a lehajtót, utána olyan szép dugó lett, hogy le a kalappal előtte. Az volt furcsa, hogy a belső sávban és a leállósávban álltak a kocsik. Nem láttam még ilyet.

Mindegy, ennek is vége lett, tankoltam egy jóízűt, és továbbhaladtam nyugatnak. Már Németországban voltam, amikor besötétedett (ez ugye délután 4 órát jelent mostanság). Itt háromsávossá szélesedett az autópálya, ahol megint olyat tapasztaltam, mint még soha. Belső sáv, 100 km/h; középső sáv, 120 km/h; külső sáv, töküres. Nem értem, azóta sem. Mindegy, mentem a külső sávban, meg néha a középsőben.

Münchennél már kicsit fáradt voltam, azért mégiscsak 700 km volt addig az út. Pont azt számolgattam, hogy milyen gyorsan érek majd haza, este 8-kor már a befektetési bankok szerelmi életéről olvasok majd a Kindle-ön a kádban. Aztán elkezdett szállingózni a hó, aztán meg szakadni. München után 200 km-t mentem szakadó hóesésben, havas autópályán. 100-nál többel nem ment senki, én néha egészen 80-ig gyorsultam. Szar volt, na.

A svájci határ előtt megálltam a kedvenc Shellemnél, ahol mindig veszem az autópálya-matricát. Amikor kiszálltam, remegett kezem-lábam. Ez főleg pipilés közben jött jól. Tankoltam, aztán átgurultam a határon. Még esett a hó, a határon még mutatóba se volt senki, az osztrákok nyilván meccset néztek, a svájciak pedig fondüztek.

A határtól még 100 km-t jöttem. Aztán megérkeztem, pont este 10-re.

Szóval csak ennyit akartam írni. Meg hogy 210-nél még húzott volna a kocsi, de én már nem mertem gyorsítani …

Autós kalandok

200 km svájci autózás után veszem a bátorságot, és megosztom a közönséggel eddigi tapasztalataimat. Lehet, hogy általánosítok, lehet, hogy nem igaz, de az eddigiek alapján nekem ez jött le.

Gyorshajtás
Svájcban nem éri meg gyorsan hajtani, mert igen sok az ellenőrzés, és igen drága a büntetés. A tolerancia 3 km/h (lézeres mérésnél), ill. 5 km/h (egyéb méréseknél), azaz ennyivel lehet túllépni a sebességhatárt, utána lehet csengetni (helyben – akár kártyával is!). Ha tehát országúton 84-gyel száguldasz, és bemérnek, az kb. 40 frank. +10 km/h szerencsére nem 400, de tényleg nem éri meg.
Ebből az következik, hogy általában véve Svájcban (vagy legalábbis Zürich kantonban) az autósok annyival mennek, amennyivel szabad. Sokszor lehet látni hosszú, állandó sebességgel haladó kocsisorokat, ahol mindenki megy max. ± 1-gyel, és kész. Nincs előzgetés (engem az elmúlt egy hónapban, amióta itt a kocsi, kb. 3x előztek meg), nincs kikukucskálás. Haladás van, oszt jónapot.

Villogás
Svájcban szerintem a vasedényhez képest sok a villogás. Ahogy az a fentiekből látszik, itt a maximális sebességhatárt igen kihasználják az emberek, és így aztán nem tolerálják azt, ha valaki országúton 75-tel cammog. Az a vicces, hogy ez a jó szokásuk külföldön is kitart, minket pl. Jestettentől hazafelé jövet villantott le egy gonosz zürichi.
A villogás azért jó, mert ha nem nézel hátra, nem nézed a visszapillantót, és nincs éjszaka, akkor jó eséllyel meg sem látod. :)

Besorolás
Ez a legkeményebb, ide végre van egy jó sztorim is. Zürichből Rafz felé haladva, Bülach után egyszercsak elfogy az autópálya, megszűnik a belső sáv, és egy egysávos országút halad tovább északra. Ez hétköznaponként sajnos sokszor okoz dugót, mert ugye a sebesség is csökken 120-ról 80-ra, és a sávok száma is. Az autók nagy százaléka türelmesen besorol idejében a jobb oldali sávba, de akadnak, akik maradnak a bal oldalon, és előremennek a sor mellett. (Hazudnék, ha azt mondanám, én még nem csináltam ilyet.) Pénteken jöttem haza, és udvariasan álltam a sorban, nézve, ahogy egy-egy sietős egyén elhalad mellettem balra. Aztán elértem ahhoz a részhez, ahol végérvényesen elfogy a bal oldali sáv, amiben egy schaffhauseni rendszámú, piros, diszkós (köszi, Pityu!) kerekű autó csorgott mellettem. Épp a Metallica St. Anger c. albuma ment, így hangulatban voltam (egyébként sosem szoktam Metallicát hallgatni), és nem nagyon volt kedvem beengedni a kollégát. Főleg akkor nem, mikor megláttam, hogy a telefonját nyomkodja, sőt, még dohányzik is! No, ez nálam már Magyarországon is főbenjáró bűn, ha rajtam múlna, akkor a dohányosok még főúton is elvesztenék az elsőbbségüket, ha az ember észreveszi a kormányon pihenő kézben a cigit. Szóval ekkor megesküdtem mindenre, ami szent, hogy én ezt a fickót akkor se engedem be, ha két mankóval integet, miközben maradék kezeivel egyszerre imádkozik és hányja magára a kereszteket. (Persze nem tett ilyet.) Elértünk tehát egymás mellett a záróvonalig, ahol a belső sáv forgalom elől elzárt terület lesz, és még mindig nem engedtem be. No, ezen aztán teljesen kiakadt (!), rámhúzott, integetett, és látszott, hogy csak úgy harsognak azok a gyönyörű h-hangok, ahogy svejciül káromkodik. Aztán a mögöttem levő beengedte, és még intett egy olyan igazi “svájcivagyoknekedmegmagyarrendszámosskodádvan” jellegűt, és ennyiben maradt a barátságunk.
Ennyi a sztori, svájci viszonylatban ez igen nagy izgalomnak számít! :)

Képünk illusztráció.

Köszönés
Nincs!
Otthon nagy divat megköszönni, ha beengedtek: ilyenkor kirakod az elakadásjelzőt pár másodpercre, integetsz a visszapillantóba, index ide-oda stb. Itt ez hiányzik. Amennyire látom, nem nagyon köszönnek az emberek, max. egyet intenek, ha engeded őket befordulni pl. szemből, főútról balra. Én ezt nem fogadom el, és továbbra is elakadásjelzőzök, mint egy hős.

Dudálás
Nincs!
A svájci autókból gyárilag hiányzik a duda. Valószínűleg a külföldi kocsik honosításakor a megfelelő drótot elvágják. Én március óta nem emlékszem dudaszóra, pedig azért annyira nem vagyok feledékeny.

Regi minden jót leír szépen, nekem meg csak az ilyen unalmas témák maradnak! :)

A mi autónk

Nos, gondok vannak a Fabiával, ami egyrészt vicces (ld. lent), másrészt nem vicces (ld. pénztárcám).

Szóval az egész múlt héten kezdődött, amikoris egyik nap nem indult a kocsi. Aztán nagy nehezen megadta magát, mármint feladta a sztrájkot, és engedelmesen beindult, működött, de furcsa volt valami, na.

Szombaton mentem volna vizsgázni, de nem tudtam beindítani a kocsit sehogy se. Mehettem gyalog. (Ezért hagytam otthon a számológépemet! Emiatt nem sikerült a vizsga!) Délután aztán Regivel visszatértünk a parkolóba, és újfent nekiestünk a Skodának. Reginek sikerült beindítania a motort, de – most figyelj! – nem volt gáz! Hiába nyomtuk a pedált, nem történt semmi, az alapjárat gázpedáltól függetlenül 600 és 1500 között ugrált, néha meg jól lefulladtunk.

Nosza, hívjuk fel a Skoda Assistance szolgálatot, vagy mit, ami 7/24-es, hiper-szuper, és ingyen van – illetve lett volna, ha nem három hete jár le az egyéves szolgáltatás… Így viszont a kiszállás 15k-nál kezdődik, és akkor még nem is köszönt a szaki. Megköszöntük, nem kértük. Aztán egyszer csak, a huszadik rebootnál csoda történt, és fogott a gázpedál! Annyira megörültünk ennek, hogy gyorsan leállítottuk a motort, összepakoltunk, imádkoztunk egy kicsit (hogy megint működjön), aztán irány Göd!

(…)

Szombat este átmentünk Istvánékhoz, ahol egy rövid, legfeljebb négyórás szerelés vette kezdetét. Leszedtük a motor tetejét (azt a műanyag izét, amire rá van írva, hogy 16V), kiszedtük a gyertyákat, megkapirgáltuk őket szépen, kiszedtük a fojtószelepet, megtisztogattuk, visszaraktuk. (A hozzá vezető csövet meg jól elfelejtettük visszarakni, sebaj.) Aztán irány Szoki, persze nem csak úgy simán! Milyen unalmas lenne már úgy menni, hogy kuplung be – váltás – kuplung fel – gázadás – stb.? Ellenben ha nem megy a gázpedál, bőven elég egy láb is, amivel mindent lehet csinálni: benyomod a kuplungot, akkor válthatsz, meg ugye fékezel, felengeded, akkor meg “gyorsítasz”. Így mentünk végig a kettes úton, cirka 10 perc alatt meg is tettük az 1 km-es utat.

(…)

Ma kiderült, hogy aksi rossz, lehet, hogy az okozta a hibák nagyrészét. De. A kocsi eszi az olajat, felfüggesztés nem valami jó, nagyszervíz kell alapból, szóval lesz még mit tenni, hát még fizetni. De már jó a gázpedál!

Stop

Jöttünk haza kocsival Szigethalomról. Ez még nem lenne megblogolnivaló egy internet trollnak se, hát még nekem. Halásztelken egy srác stoppol, mármint vár az út szélén, nem zoknit foltozgat. Felvesszük. Dumálunk. Regi kap a házi pálinkájából.

Aztán egyszer csak kiderül, hogy ez ugyanaz a srác, akit tavaly nyáron is felvettünk már egyszer. Azóta kb. ötször jártunk arrafelé, és nem vettünk fel senkit. Vicces.

Gyertek a Bercsényibe, a Gödörbe! Építésznapok, juhé!

(Ezt tegnap este akartam megjelentetni, bocs a késésért.)