Foci 2016-ban

Nem vagyok egy Cristiano Ronaldo, de még egy Bácsi Sándor se. Nem vagyok se technikás, se gyors, erőnlétileg sem vagyok éppen kimagasló. Nem vagyok gólérzékeny, nem tudok jól szerelni, kapusnak alkalomadtán jó vagyok. Fejelni nem tudok, jó passzokkal társaimat ritkán szolgálom ki. Gimiben sokat fociztak frocliztak a barátaim, hogy olyan kevés gólt rúgok, hogy egy kézen meg lehet számolni. Igazuk volt. Idén hát megszámoltam, hogy hány gólt rúgtam.

Jelmagyarázat:
* műfű: a szezon az Elements of Performance nevű helyen kezdődött, ahol majdnem hússzor játszottunk. Igen fura árképzéssel dolgoztak, mert talán 100 frankot fizettem ezért, pedig nagyon korrekt hely volt műfüves pályával, labdákkal, tusolóval. Csődbe is ment áprilisban, kár érte. 3v3-ban játszottunk.
* fű: amikor jó lett az idő, a Kappeli iskola füves udvarán játszottunk tovább. Örökös küzdelmet vívtunk az elemekkel, ha esett az eső, dagonyáztunk, aztán a gondokkal hadakoztunk, aki nem akarta, hogy teljesen tönkretegyük a füvet. Igen vegyes felállásokban játszottunk, 4v4-től 12v12-ig volt minden, néha egyenetlenül elosztva.
* terem: először Seebachban, aztán az Engénél játszottunk. 3v3, 4v4, néha 3v4 vagy 4v3, volt minden.

Foci 2016-ban

Érdekességek (nekem):
* Rettenetesen zehernyés és hullámzó teljesítményt nyújtottam egész évben. Egy hónappal azt követően, hogy 11-et rúgtam, nulláztam egy meccset, pedig teremben gólt nem rúgni a csodával határos teljesítmény.
* Általában elmondható, hogy nehezen lendülök bele, és gyorsan elfáradok. Ez igaz a meccseken belüli és a hosszútávú teljesítményemre is.
* A szezon legjobb időszakában (augusztus), amikor tökéletes idő volt, és bele is fért a foci a napjaimba, szinte teljes és megmagyarázhatatlan góliszonyban szenvedtem. Már nem emlékszem pontosan, hogy mi volt a gond (szerintem nem rúgtam gólokat), de tragikus volt, az biztos.
* A fű a fontos, és ezért különösen örülök annak a három mesterhármasnak, amit az év folyamán ezen a borításon szereztem.
* Az év jól végződött, 9 góllal fejeztem be az utolsó meccset. Nagyon kifutottam magam, bár beteg is voltam kicsit. Ekkor fordult elő velem először, hogy nem csak vízhólyagok lettek a talpamon, de még le is jött a bőr a nagylábujjamról, és korrektül átvéreztem a zoknimat.
* Szumma szummárum: 75 gól műfüvön, 19 gól füvön, 27 gól teremben, 121 gól összesen.

Tervem jövőre: FC VBZ.

“Magyarországon majdnem elpazarolták Markert tehetségét”

Andreas Möller, a magyar labdarúgó-válogatott pályaedzője szerint Markert László jó kezekben van a svájci FC Kappeliben.

Nagyon örülünk László pozitív fejlődésének – mondta Andy Möller a Bildnek. – Még relatíve fiatal játékos (Király Gáborhoz képest), és fejlődni, tanulni akar. Ugyan nem lő jól, de legalább keveset fut, rendkívül statikus futballista, oda csap a pályán, ahol az ellenfélnek fáj (verbálisan). Rövid idő alatt mókás tagja lett a keddi és csütörtöki ebédszünet helyett futballozó csapatnak, ezt rendkívüli szorgalmával és kiváló hozzáállásával érdemelte ki. Elfogadja a tanácsokat, és mindig megkérdezi, mit csinálhatna még jobban. Még csiszolnia kell egy kicsit a játékán, néha hektikus és elragadja a hév. Azt mondtuk neki legutóbb, hogy dolgoznia kell a hatékonyságán, mert aránytalanul keveset fut ahhoz képest, hogy mennyit fut egy féllábú kecske. Meg kell próbálnia többet a labda közelében lenni, és ekkor lehet igazán értékes. Altstettenben jó kezekben van, a hátsó füves pedig jó lépésnek bizonyult. Magyarországon majdnem hogy elpazarolták a tehetségét!

Forrás: NSO

#HUNPOR Lyonban (rövid beszámoló)

Szerdán Lyonban voltam meccsen. Magyarország – Portugália 3-3, ugye.

7-kor indultunk kocsival. 9 után értünk át francia Svájcba (FCH, nem összetévesztendő GCH-val és ICH-val, ugye), itt meg is álltunk reggelizni. Itt két fontos dolog történt:

  1. Kiderült, hogy FCH még drágább, mint GCH (vagy Zürich), legalábbis ilyen kevés reggelit 20 frankért még nem ettem.
  2. Az autóspihenő / Autogrill egy ilyen kilátással szolgált vendégei számára.

Kilátás

Mentünk tovább, rendületlenül. Dél körül már Lyon környékén voltunk, mivel a stadion (Parc Olympique Lyonnais) a semmi közepén van, ezért a városból maximum a Kőbánya- és Kispest-jellegű külvárosokat láttuk. Viszont Lyon-Kőbánya és Lyon-Kispest is viszonylag takaros kerületek.

Egy órát bolyongtunk autóval, mert olyan franciásan volt minden kitáblázva. Volt három parkoló, P2, P56, P57, mondjuk én a francia számozáson azóta nem lepődöm meg, hogy kiderült, hogy a kilencven az náluk “négy húsz tíz” (quatre vingt dix). P2 be volt zárva, P56 VIP-parkoló, P57 meg csak busz. Először egy helyi Tesco (E.Leclerc) parkolójában álltunk meg, de utána inkább elmentünk onnan, mert elvileg nem lehetett ott parkolni. (Maradt ott vagy 2000 magyar autó, kiváncsi vagyok, hogy mi lett azokkal.)

Nagy keresgélés után kiderült, hogy van Lyonban egy expo, és annak a parkolója a hivatalos parkoló. Először furcsa volt, hogy a stadiontól kb. 10 percet kellett autózni (az nem sétatávolság), de aztán mégis leparkoltunk. Ekkor volt kb. 2 óra (v.ö. a meccs 6-kor kezdődött), gondoltuk, hogy akkor most elbuszozunk a shuttle buszokkal a stadionhoz, aztán még arra is lesz idő, hogy bemenjünk a városba vagy csináljunk valami huligánkodást. Arra viszont nem számítottunk, hogy ez is franciásan lesz megszervezve.

Amikor mi odaértünk, már sok százan leparkoltak. Utána mentünk mindannyian arra, amerre érzésre a buszok lehetnek. Meg is találtuk a “végállomást”, viszont hamarosan kiderült, hogy a buszok (még) nem járnak, arra várni kell egy órácskát. Emlékezzünk rá, hogy nem a városban vagyunk, hanem a város szélén, a semmi közepén (Google Maps). Behajtásnál nem volt kiírva, hogy “ne gyere be 3 előtt, paraszt, mert úgyis itt ragadsz”, sehol egy hoszt/esz, semmi. Szóval ültünk a domboldalban, egy bonsai árnyékában, és vártunk.

3 után tényleg beindult a buszjárat, és 10-15 perc sorbanállás után fel is jutottunk az egyik buszra. Légkondi nuku, mondjuk max. 30 fok volt árnyékban, a busz pedig a napon állt, ez legyen a legnagyobb gond. Még ülőhely is volt, szóval nem panaszkodhattunk. 10 perc alatt értünk a stadionhoz, ahol már nagy volt a tömeg és a hangulat (pedig még mindig majdnem 3 órával voltunk a meccs előtt). Ott készült a lenti kép.

Stadion és én

Itt véget is érhetne a pre-meccs beszámoló, de csak most kezdődik igazán. Tudni kell, hogy nekem két jegyem volt, Regivel akartam menni. Viszont Reginek közbejött egy műtét (ezek a műtétek csak így jönnek), és az orvosa jelezte, hogy a sétálás, ácsorgás, ugrálás erősen kontraindikáltak. Mivel a meccs gyakorlatilag csak ebből áll, ezért úgy döntöttünk, hogy ő szomorúan, de kihagyja. Szóval volt egy szabad jegyem, amit egy kollégámnak adtam el. Igenám, viszont ő nem velünk jött Lyonba, hanem egy másik társasággal, másik autóval, másik parkolóba. Adva van hát a helyzet: találjátok meg egymást egy városban, ahol még egyikőtök se volt soha.

Challenge accepted.

(Itt jönne az, hogy elmesélem hányattatott túrámat a tűző napon, végig Lyon külvárosán keresztül, nagyjából 6 km-en és 1,5 órán át, de helyette inkább jöjjön egy kép, amikor már megtaláltam a bagázst.)

Mi

Innentől kezdve már majdnem minden rendben volt. Sört is szereztünk (ami nem volt triviális, mert meccsnapokon alkoholtilalom van már Franciaországban), a stadiont is megtaláltuk, egymást sem vesztettük el. Beléptetésnél nem volt nagy dugó, amikor a motozás volt, meg is értettem, miért. Korábban voltam már sok meccsen, és megszoktam, hogy a meccs előtti motozás és a prosztatavizsgálat között annyi a különbség, hogy a biztonsági őrön nincs kesztyű (vagy gumiujj). De nem Franciaországban! Terrorveszély, köpnek rá, a motozás kb. úgy nézett ki, hogy levette a silbak a sapkámat, hogy lássa, nem csempészek-e be valamit a fejemen, megölelt barátilag, aztán azt mondta, hogy good match. Ennyi. Remélem, hogy nem lesz semmilyen esemény a későbbiekben sem, mert egy eb-meccsen csak az nem terrorizál, aki nem akar.

5 körül értünk be a stadionba, megtaláltuk a helyünket is, vettünk megint sört (bent már lehet kapni), mondjuk a 0,5%-os Carlsbergnél rosszabbat rég nem ittam. A mi szektorunk pont a portugáloké mellett volt, se egy kerítés, se semmi, a lépcső bal oldalán #POR, a jobb oldalán pedig #HUN drukkerek, vicces. Jött a bemelegítés, láttuk a becses magyar csapatot és a csúnya/rossz portugálokat is. CR7 nagyon gyakorolta a szabadrúgásokat, de már akkor sem ment neki.

6-kor végre elkezdődött a meccs, remélem, mindenki látta. Mivel a hangulatot és az egészet képtelenség átadni, ezért csak pár gondolat:

  • A magyar szurkolás fenomenális volt. Nekem a félidő közepén ment el a hangom, de attól még kiabáltam tovább, csak jobban fájt. Egyfolytában énekeltünk, tapsoltunk, űztük-hajtottuk a csapatot. A másik oldalon (portugálok, ugye) annyi volt a szurkolás, hogy amikor gólt lőttek vagy amikor helyzetbe kerültek, akkor hörögtek, egyébként volt kb. 10x “PORTUGAL”-kántálás, ennyi. Nekünk meg 100x Az éjjel soha nem érhet véget :)
  • Meleg volt, nagyon. 30 fok árnyékban, mi legalább nem a napon voltunk, mint a magyar szurkolók jelentős része. Cserébe az utolsó előtti sorban voltunk, a stadion tetejéhez igen közel. “A meleg levegő felszáll”, tudjuk jól általános 4. osztály óta, azt meg most tudtuk meg, hogy “a stadion tetején pedig beragad”. Szauna volt, ülve is izzadtunk folyamatosan, szóval inkább ugráltunk, akkor járt a levegő körülöttünk.
  • Le a kalappal a csapat előtt! Ilyen jó meccset rég nem láttam, fantasztikus élmény volt. Az, hogy tartalékosan így tudunk játszani, egy ilyen ellenféllel, hát az nem semmi.

A multimédia jegyében rakok még ide két videót, amit a meccsen vettem fel. Az első CR7 első gólja (ezzel egyenlítettek 2-2-re), a második pedig Dzsudzsák 2. gólja (ezzel lett 3-2). Egyébként ezt a két videót csináltam az egész meccsen.

Holnap nyolcaddöntő, július 1-én Lille-ben negyeddöntőzünk Wales ellen, utána július 6-án visszatérünk Lyonba, hogy megint elszomorítsuk a portugálokat, utána pedig már jöhet Franciaország július 10-én a Saint-Denisben. Ez utóbbi meccsre van két jegyem (persze csak ha Magyarország bejut, de hát ilyen triviális dolgokat nem is kell említeni).

Albánia – Svájc

Ugye senki sem felejtette el, hogy június 11-én albán-svájci meccs lesz Lens-ban?

Mivel rég nem volt felesleges focis kontent, ezért most lesz. Tegnap néztem válogatott meccseket, többek között Svájc és Albánia is a pályán volt. Előbbi különösebb megerőltetés nélkül kapott ki Zürichben Bosznia-Hercegovinától, utóbbi pedig Luxembourgban diadalmaskodott, mint az közismert. De nem is ez a fontos, hanem a júniusi, egymás elleni meccs az Eb-n.

Annak jártam utána, hogy mennyire német-török meccs lesz az albán-svájci. Lelövöm a poént: nagyon. (Gy.k.: a német válogatottban sok török származású játékos van, a törökök között pedig sok olyan, akik Németországban születtek.)


Svájc

  • Blerim Džemaili: Macedóniában (akkor: Jugoszlávia) született albán családban, 4 éves volt, amikor Svájcba költöztek
  • Granit Xhaka: koszovói albán szülők gyermeke, már Svájcban született
  • Pajtim Kasami: Macedóniából (akkor: Jugoszlávia) származó albán szülők gyermeke, már Svájcban született
  • Shani Tarashaj: koszovói albán szülők gyermeke, már Svájcban született
  • Admir Mehmedi: Macedóniában (akkor: Jugoszlávia) született albán családban, 2 éves volt, amikor Svájcba költöztek
  • Xherdan Shaqiri: Koszovóban (akkor: Jugoszlávia) született albán családban, 1 éves volt, amikor Svájcba költöztek


Albánia

  • Arlind Ajeti: Bázelben született, 21 éves koráig svájci korosztályos válogatott volt
  • Berat Djimsiti: Zürichben született, 21 éves koráig svájci korosztályos válogatott volt
  • Naser Aliji: Macedóniában (akkor: Jugoszlávia) született albán családban, 4 éves volt, amikor Svájcba költöztek, 21 éves koráig svájci korosztályos válogatott volt
  • Freddie Veseli: Renens-ben született, 20 éves koráig svájci korosztályos válogatott volt
  • Migjen Basha: Lausanne-ban született, 19 éves koráig svájci korosztályos válogatott volt
  • Amir Abrashi: Bischofszellben született, 22 éves koráig svájci korosztályos válogatott volt
  • Ermir Lenjani: Koszovóban (akkor: Jugoszlávia) született, tizenéves korában költöztek Svájcba, ahol 10 évet töltött
  • Burim Kukeli: Koszovóban (akkor: Jugoszlávia) született, 4 éves volt, amikor Svájcba költöztek
  • Shkëlzen Gashi: Zürichben született, 21 éves koráig svájci korosztályos válogatott volt
  • Taulant Xhaka: Bázelban született, 22 éves koráig svájci korosztályos válogatott volt
  • Lorik Cana: menekültként 9 évet élt a családjával Svájcban

Ahogy látszik, az albánok erősen rámentek a 20 év körüli svájciakra, bizonyára győzködték őket, hogy válasszák a kétfejű sasos mezt a fehér keresztes helyett. (Vagy pedig a fiúk gondolták úgy, hogy az albán csapat jobb nekik, esetleg abba inkább beférnek, mint a svájciba.) Egy játékos híján ki lehetne hozni egy teljes focicsapatot a svájci születésű vagy kötődésű albánokból, viszont az albán származású svájciakból max. egy kapus nélküli futsalcsapat lehetne.

Külön érdekesség a Xhaka-testvérpár: Taulant (az idősebb) albán válogatott, Granit pedig svájci. Nem lennék a Xhaka-szülők helyében június 11-én, ebből nem lehet jól kijönni. (Ld. Boateng vs Boateng a vébéken.)

Csocsó 2014

Én hagyomány szerint nem voltam egy nagy csocsós sohasem, de idén az év elejétől elkezdtünk igen komolyan “edzeni”. Ebédszünetben és a délutáni szieszta alkalmával általában lementünk egy-két (sic!) meccset játszani. Valamilyen okból kifolyólag elkezdtem felírni, hogy milyen eredményeket értem el. Ezt elemzem ki december 31. alkalmából.

Minden meccs 10 rúgott gólig ment, 2 vs 2, általában a középpályások által szerzett gól érvényesnek számított (Svájcban gyakran nem ér), leginkább hátul játszottam.

Csocsó 2014

  • 375 meccset játszottam, 201-et nyertem, 174-et vesztettem el, ez 54%-os győzelmi arány.
  • A legtöbb meccs márciusban volt (projekt vége) – 149 (!); a legkevesebb júliusban és novemberben – 1 (!).
  • Leghosszabb győzelmi sorozat: július 21. és szeptember 19. között (két hónap!) az összes (7) meccset megnyertem. Sőt, ha úgy számolom, június 27. és október 15. között (három és fél hónap) nem kaptam ki.

Bayern-meccsen voltam

Mostanában elhagyott az ihlet, és most se jött vissza. Viszont muszáj írnom a Bayern München – Bayer Leverkusen meccsről, mert most aktuális.

Nem értem, miért van ilyen gülü szemem. Azt hittem, a kamerába néztem, erre most kiderült, hogy nem. Szóval így néz ki az Allianz Arena, ha Bayern-meccs van. Ha az 1860 München játszik, akkor kék.
Nem értem, miért van ilyen gülü szemem. Azt hittem, a kamerába néztem, erre most kiderült, hogy nem. Szóval így néz ki az Allianz Arena, ha Bayern-meccs van. Ha az 1860 München játszik, akkor kék.
Fontos, hogy az emberről a meccs előtt készüljön egy igazán szexi kép. Sál - €8, sapka - €10, arckifejezés - megfizethetetlen.
Fontos, hogy az emberről a meccs előtt készüljön egy igazán szexi kép. Sál – €8, sapka – €10, arckifejezés – megfizethetetlen.

A meccs első félideje felejthető volt, pár helyzet, semmi komoly. Egyébként ilyenkor sem unatkozik az ember, pusztán az a tény, hogy a játékosok futnak, igen szórakoztató tud lenni. A 13. sorban ültünk, nagyon közel zajlottak az események, jó volt látni ezeket a tehetséges amatőröket fotballozni.

A második félidőben volt egy gól, és volt pár helyzet is. A legjobban nekem az tetszett, amikor Bastian Schweinsteiger elkezdett melegíteni a pályán. Nem a pályán kívül, hanem belül, miközben a többiek játszottak. Néha 3-4 méterre is bement, amikor jött a Bayer-támadás, akkor pedig előzékenyen kijebb szökdécselt. A végén majdnem 5 egész percre be is állt.

Nem volt jó meccs, mégis nagy élmény volt. Utána bementünk a Bayern Megastore-ba, akkora rajongói bolt, mint egy szupermarket, tele FCB-s cuccokkal.

Un Capitano

alkotói válság + foci vébé = 0 poszt
Ebből következik:
alkotói válság = – foci vébé
Viszont ha már foci vébé, akkor előszedek egy májusi történetet, ami – mit ad Isten? – épp a focival kapcsolatos.

Szóval azon a hétvégén, amikor Forma-2-es autót vezettem (vasárnap), akkor sikerült elmennem életem második Internazionale-meccsére is. (Az elsőről itt írtam: Inter — Fiorentina élménybeszámoló.) Amikor kiderült, hogy az autóversenyzésvezetés Milánó mellett lesz, rögtön arra gondoltam, hogy ha már az ember ennyit (majdnem 300 km!) utazik, akkor muszáj meccsre is menni. Néhány héttel korábban még úgy volt, hogy vasárnap délután játszik aznap az Inter (a Lazio ellen, micsoda presztízsmeccs!), de aztán változtattak az időponton, és átrakták a meccset szombat estére. Tökéletes.

Most írhatnék hosszan az odaútról Csepivel és Andrissal, Milánóról, a pizzákról, a közlekedésről vagy a Sforza-család hatalmáról. Nem fogok, a lényegnél maradok. Az összes többi információ és sztori helyett álljon itt egy mozgógép. Ahogy a ősi kínai bölcsesség mondja: egy gif többet mond két jpg-nél.

A milánói dóm előtt

Mint az utóbb kiderült, egy igen emlékezetes Inter-meccset sikerült beszervezni, ti. ez volt Javier Zanetti utolsó meccse az Interben, a San Siróban. Zanettiról elég annyit tudni, hogy augusztusban lesz 41 éves, 19 szezont húzott le fekete-kékben, 15 évig pedig csapatkapitány is volt. Szóval Javier ezen a meccsen búcsúzott a szurkolóktól, pontosabban a szurkolók búcsúztak tőle.

A kezdőcsapat kihirdetésénél derült ki, hogy Zanetti legfeljebb csereként állhat be, mert Mazzarri mester edző csak a kispadra ültette le. Kapott is Walter hideget-meleget, de leginkább jó sok vaffanculót.

Csepivel még a szelfizésnél tartottunk, illetve próbáltunk becsekkolni facebookon és foursquare-en, amikor már hátrányba került az Inter (2′ Biava, 0-1). Mit mondjak, nem volt az a nagy öröm a stadionban, kissé megfagyott a levegő. Szerencsére 5 perc után egyenlített az Inter (7′ Palacio, 1-1), majd szűk fél óra elteltével már ők vezettek (34′ Icardi, 2-1), és rúgtak még egyet (37′ Palacio, 3-1). Félidőben tehát már jó volt a hangulat, csak Zanetti (un Capitano = a kapitány) nem játszott még egy percet sem. Viszont minden alkalommal, amikor feltűnt valahol – bemelegítés az oldalvonal mellett, egy korty szörpi a kispadon stb. – az egész stadion egy emberként őrjöngött. Amikor aztán a végre becserélték az 52. percben, a stadion konkrétan felrobbant.

Zanetti a maga 40 évével úgy játszott, mint aki most mutatkozott be a csapatban, és meg akarja győzni az edzőt, hogy legközelebb is számíthat rá. Lelkes volt, megállíthatatlan, és elképesztően alázatos. Már akkor tapsolt mindenki, amikor felé szállt a labda, és teljesen mindegy volt, hogy bedobást harcolt ki, cselezett, beadott vagy elvesztette a labdát. Zanettit egyszerűen imádják, a visszavonulása kapcsán kialakult hangulatról meg annyit, hogy a meccs után nem egy anyagyilkosnak kinéző drukkert láttam könnyezni. De hol van még a meccs vége?!

A második félidő az ünneplés jegyében telt, a Lazio kedvesen asszisztált ehhez. Mintha lett volna még egy Inter-gól (79′ Hernanes, 4-1), de ez már senkit sem izgatott. A bíró lefújta a meccset, és – mindenki a helyén maradt. Mindjárt este 10 volt az idő, és senki sem ment haza. Zanetti eltűnt az öltözőben, a többiek kint maradtak a pályán. Sőt, egyre többen gyülekeztek, lehetett tudni, hogy itt és most valami felejthetetlen ünneplés lesz. Meg is érkezett egy 100XL méretű “4 Zanetti” mez, amit leraktak a kezdőkörbe. Miközben a stadion Zanettit éltette, a kivetítőkön összeállításokat mutattak arról a néhány (858!) meccsről, ami interesként megadatott neki. A játékosok, vezetők, barátok, pályamunkások, mosónők és egyéb személyzet felsorakoztak a játékoskijáró és a pálya közepe között, és díszsorfalat álltak. Aztán kb. egy órával a meccs lefújása után Zanetti kijött az öltözőből, és bevonult középre.

Kapott mikrofont, nyilatkozott (természetesen olaszul), aztán éljenezték, körbehordták a gigamezt, ő is ment pár kört a feleségével és a három gyerekével. Mi negyed 12-kor jöttünk el a stadionból, de akkor még nagyban tartott az ünneplés.

Köszi, Javier!

St. Gallen – Swansea City (meccsen voltam)

Egy walesi kollégám pár hete kérdezte, hogy lenne-e kedvünk megnézni a kedvenc csapatát Európa-liga meccsen. St. Gallenben. A Swansea-t. Micsoda meccs, ki nem hagynám!

A döntés hátteréről, röviden: St. Gallen relatíve közel van, de azért annyira mégsem. Az angol focit szeretem, Wales meg közel van Angliához. Ennyi elég volt ahhoz, hogy beiratkozzam az első svájci focimeccsemre.

5 körül indultunk autóval az irodától, és kb. egy óra alatt meg is érkeztünk. Kicsit féltem, hogy hol fogunk parkolni, mert mégiscsak egy “nagy” meccsről van szó, de a stadiontól egy saroknyira találtunk egy “maszekot”, aki 10 frankért parkoltatott egy privát parkolóban. Mivel rekkenő hideg volt, megálltunk a stadion felé menet egy vendéglátóipari pultnál, ahol elfogyasztottunk egy-egy pohár forralt – figyelem! – sört. Nem vicc, én ilyenről eddig csak meredekebb horrorfilmekben hallottam, de ez egy létező dolog, Glühbier a neve. Nem kértem repetát.

A jegyeket már korábban megkaptuk, így nem kellett sorban állni. A beléptetés után jött a motozás, ilyenkor alaposan megnézik, hogy nem rejtett-e el egy pénztárgép-szalagot az egyszeri szurkoló a hóna alatt. Gábor ekkor szólt, hogy a szotyit a kocsiban hagyta (szotyi meccs nélkül olyan, mint a pornó zene nélkül). Én egy igen cifrát káromkodtam, mire a motozó úr rám nézett, és a háta mögé mutatva közölte, hogy “egyenesen” (természetesen magyarul). Szép.

Elfoglaltuk helyünket a vendégszektor közepén, erről van is egy idevágó kép.

Gábor, a reptéri remete; Gareth, a walesi bárd; Dénes, a csocsó Roberto Carlos-a
Gábor, a reptéri remete; Gareth, a walesi bárd; Dénes, a csocsó Roberto Carlos-a

A hideg miatt fagyos volt a hangulat, egyébként nem annyira, mert a walesiek időnként drukkoltak is. A hátsó sorokban páran végig félmeztelenül ugráltak, persze biztos dupla zokniban, vagy legalábbis nem bőr félcipőben. A vendégszektor mellett közvetlenül, a kezdés előtt nem sokkal, megjelent egy drukker kék (?) mezben (ti. a St. Gallen zöld-fehér, a Swansea fekete-fehér), segge köré walesi zászlót csavarva – na, őt konkrétan változó intenzitással, de egy órán át szídták a vendégszurkolók. Az első félidő végén a biztonságiak el is vitték egy távolabbi, biztonságosabb helyre. Egyébként a PL-meccsekre jellemző folyamatos éneklés nem volt, ez nekem furcsa volt.

A helyünk középszar volt, én a B-közepet szeretem ugyan, de az elénk kifeszített védőhálók és a sűrű köd (!) miatt sokszor semmit nem láttunk a másik térfélből és az innenső térfél túlsó feléből. De az előttünk levő 20×30 méteres területet alaposan szemmel tartottuk.

Az első félidőben gyakorlatilag semmi sem történt, volt néhány támadás, olyan átlag NB1-es MB1-es szint, kicsit felgyorsítva. A szünetben felszállt a köd, de a második félidőre valahogy visszajött, hála az égnek. Az 50. perctől kezdve legalább 7 percig élvezetes volt a meccs, voltak helyzetek, iram, passzok, aztán ez is elmúlt. Én már a térdeimet se nagyon éreztem, néha próbáltam ugrálni egy kicsit, de ez veszélyes volt, főleg amikor a St. Gallen betalált. Időközben kiderült, hogy a másik meccs eredménye miatt a Swansea így is, úgy is továbbjut, nem törték hát nagyon magukat. Unalmunkban elkezdtük éltetni Torghelle Sanyit, mert többször szóba jött a TrollFoci.

A vége 1-0, a St. Gallen ünnepelt, a Swansea pedig még jobban, mert a svájciakkal ellentétben ők továbbjutottak. Egyszer jó volt, de legközelebb ilyen messze (és ilyen hidegben) min. egy Interért fogok csak utazni.

A döntő

Nehéz bevezetőt írni ide. Magyarázkodhatnék, hogy nem is akartam Kijevbe jönni, és egyébként is üzleti út volt, meg hogy milyen drága volt a jegy, de ez ugye senkit sem érdekel. Az az igazság, hogy egy piszok mázlista vagyok. A helyzet azért kicsit más volt, mint 2009 novembere, amikor Inter-meccsen jártam. Akkor – most már bevallhatom – én halasztottam addig a milánói utat, amíg az Inter otthon nem játszott. Mea culpa, mea maxima culpa! Most viszont a körülmények szerencsés összejátszása kellett ahhoz, hogy eljuthassak az EB-döntőre. Mikor kérdezték, mikor utaznék ki szívesen, egy laza “vasárnap késő este v. hétfő kora reggel” volt a válaszom, végülis ebből lett a vasárnap kora délután. Aztán leesett, hogy ez ugye július 1., és ekkor kezdtem el ténylegesen gondolkodni a lehetőségeken.

Az jegyvásárlásrúl.
Az interes bejegyzésben már ekéztem a Pegazust, de ha valaki lemaradt volna: soha, semmilyen körülmények között sem érdemes náluk venni jegyet. Az EB-s jegyeket több mint háromszoros áron árulták, legalábbis az 1-es és a 2-es kategóriában, a döntőre a 3-as kategóriájú jegy (ún. zsömlye) pedig konkrétan 16x áron volt (€50 vs. €800). Továbbra is azt javaslom mindenkinek, hogy ha külföldi meccsnézésre adja a fejét, akkor próbálkozzon az adott klubcsapat, illetve világszervezet oldalán. Nekem €10 volt a “kezelési költség” online hitelkártyás fizetésnél, ami €330 eurónál belefér.
Én tehát az uefa.com-on vettem a jegyet június 29-én. Megnéztem, még aznap raktak fel €50-es jegyeket is (amikor én vettem, akkor persze nem volt), sőt, még a döntő napján is volt eladó jegy. A helyszínen meg aztán végképp, a jegyüzérektől alig lehetett megmozdulni. Egyébként nem volt telt ház, 2.230 üres szék volt (befogadóképesség – hivatalos nézőszám).

A jegy

Az bejutásrúl.
A stadion környékét nagyjából félmillió ukrán katona őrizte. Persze ez túlzás, de a bejárási pontokon (a kocsiktól a környező 2 utcányi térséget már korábban megtisztították) tucatnyian őrizték a rendet, a sima kordonoknál pedig 5-10 méterenként volt egy-egy katona. Egyébként annak ellenére, hogy már igen fáradtak lehettek, meg ugye 30 fok volt (egyenruhában 50), nagyon rendesek voltak, szívesen segítettek (már amelyik beszélt angolul). Az online váltott jegyeket egy külön helyen lehetett átvenni, amit egy útbaigazító szórólap nemes egyszerűséggel “Palas of Sport”-nak hívott. Itt én hosszas várakozásra számítottam, de szerencsére kevesen voltak, 5 perc alatt végeztem.
A jeggyel a kezemben aztán már szabad bejárásom volt a tiltott zónába, a katonák pupillájukba épített szkenner segítségével gond nélkül leolvasták a vonalkódot, és beengedtek. Motozás egyébként nem is volt, a hátizsákomat nézték csak meg alaposan, de ott is csak betekintés szinten, semmi kotrás.
A stadion környékén én rengeteg bóvlisra, szotyisra és hasonló kiszolgáló személyzetre számítottam, de nem volt semmi ilyesmi. Hivatalos ajándékboltok voltak, hivatalos üdítőspultok, és belül a büfék, ennyi. Minden nagyon profi volt, csak egy problémám akadt: nem fogadtak el eurót, és az ajándékboltokon kívül kártyát se. Nekem pedig ekkor nem volt egy hrivnyám se, így éheztem-szomjaztam. Persze azért sálat és olasz pólót vettem, mert rám nem hat a marketing ereje.

László, itt még sima pólóban

Az stadionrúl.
Amikor már nem tudtam mivel tovább húzni az időt, elhatároztam, hogy elfoglalom névre szóló helyemet a sárga 18-as szektor 28-as sorának 18-as székén. Amikor mentem befelé, direkt nem néztem a pályára, hogy először az a látvány táruljon a szemem elé, amit aztán a meccs közben is látni fogok. Mikor megtaláltam a székemet, leültem, és bazdmeg ezt láttam.

A pálya

Illetve ha vízszintesen szkrolloztam a fejemmel, akkor valami ilyesmit.

Széles pálya

Maga az aréna egyszerűen fantasztikus lett. A nézőtér teljesen fedett, a gyepszőnyeg (gyk. fű!) tökéletes, a székek kényelmesek, maga az építmény szintén gyönyörű, minden szép és igényes. Mellékhelységben nem jártam, de valószínűleg ott sem jártak derékig a húgyban az emberek.

Az közönségrűl.
Nem sokkal érkezésem után a balra mellettem levő széken helyet foglalt egy fiatal srác. Másfél perce ülhettünk egymás mellett, amikor megszólított, bemutatkozott, kezet ráztunk. Dimának hívták, egy 24 éves angol-német szakos tanár a közeli (300 km) … városból. Ismertségünk harmadik percében egyébként már hasábburgonyával kínált, aztán a meccs előtt-alatt-után egy csomót beszélgettünk. Ő volt az egyébként, aki egyszerre mentett meg a szomj- és éhhaláltól, mert egy szó nélkül váltott nekem €10-t 100 hrivnyára (hrivnya = UAH = ₴).
Ha már pénzről van szó: a Sevcsenkómmal (nem a focista, hanem a költő, ő van a 100-ason) leballagtam a büfébe, hogy akkor most veszek egy fél háromdecis vizet. És ekkor ért az első nagy meglepetés: ahhoz képest, hogy egy EB-döntőről volt szó, minden étel-ital igen olcsó volt. Egy feles víz ₴12, egy korsó sör ₴16, egy hotdog ₴24 volt, 1200 forint alatt megúsztam hát az egészet.
A stadion egyébként rendkívül színes közönséget vonzott, volt persze egy nagy vörös blokk a kanyarban és egy kisebb vele szemben (spanyolok), illetve egy közepes méretű kék alattunk (olaszok), de mindenhol máshol teljesen vegyesen ültek az emberek. Én féltem, hogy az olasz pólómmal majd jól bekerülök a spanyol B-középbe, de még ha így lett volna, akkor se esett volna bajom, az tuti. Mindenki teljesen nyugodt volt, látszott, hogy élvezik az egészet az első perctől az utolsóig.
Dimára visszatérve még annyit, hogy a srácnak egy komoly hiányossága volt: egyszerűen képtelen volt normálisan fotózni. Iderakom azt a pár legjobban sikerült képet, amit rólam lőtt a telefonommal.

  

Az meccsrűl.
A meccs meglehetősen elviselhető volt. Én ugyan az olaszoknak drukkoltam (Balotelli miatt, nyilván, akit annak ellenére továbbra is nagyon szeretek, hogy elhagyta az Intert), illetve a spanyolok ellen drukkoltam, így aztán a góloknál tüntetőleg szomorkodtam, de így is egy felejthetetlen élmény volt az egész. Mivel ezt tényleg nem lehet visszaadni szavakkal, csak néhány benyomást írok le.

  • A tiki-taka élőben kicsit se unalmas, sőt, egyszerűen lenyűgöző.
  • A spanyolok rohadt egyszerűen űzik ezt a játékot, csak passzolnak, átveszik, aztán kezdik elölről. Ami ebben a nagy dolog, hogy HOVA passzolnak, és HOGYAN veszik át. Ez a helyszínen ülve simán hozta a “Playstation-érzést”.
  • Az olaszok minden labdaszerzés után elkeseredetten keresték Pirlót a passzal, kisebb probléma ezzel mindössze annyi volt, hogy az örökifjú Andrea nyakán minden ilyen alkalommal három spanyol lógótt.
  • Sokszor láttam már játszani a magyar válogatottat nívós ellenféllel szemben, általában ugyanolyan alárendelt szerepben voltak (beszorulva a saját kapujuk elé, elkeseredetten védekezve stb.), mint az olaszok. Apróbb különbség, hogy az olaszok tudnak focizni, és élvezet volt nézni mind a védekezésüket, mind a szórványos támadásaikat.
  • Annyira jó volt a meccs, hogy az első spanyol gólnál meg voltam győződve arról, hogy még az első öt percben vagyunk.
A meccs

Mit is mondhatnék még: találkozunk 2016-ban Párizsban! :)

Déjà vu à la Chelsea

2007/08: Abramovics a szezon közben kirúgja a portugál menedzsert, José Mourinhót. A helyére beugró (korábban is a klubnál dolgozó) Avram Grant a BL-döntőbe vezeti a csapatot, ahol aztán vereséget szenvednek a Manchester Unitedtől tizenegyespárbajban.

2011/12: Abramovics a szezon közben kirúgja a portugál menedzsert, André Villas-Boast. A helyére beugró (korábban is a klubnál dolgozó) Roberto Di Matteo a BL-döntőbe vezeti a csapatot, ahol aztán legyőzik a Bayern Münchent tizenegyespárbajban.

(updated: 2012.05.19. 23:37)