Focista lettem

Évek óta (ld. 2016, 2017) fenyegetőzöm azzal, hogy focista leszek. 2018. április 21-én – ahogy egy csapattársam mondta – végre férfi lettem.

Az egész a NAGY MECCS előtti nap péntekén kezdődött. Van nekünk egy WhatsApp-csoportunk, a félreértések elkerülése végett az a neve, hogy “Ulti és foci” – itt szoktuk megbeszélni, hogy ki milyen alapozót vett akciósan, illetve hogy mi lesz a következő szabásminta, amit megvalósítunk. Fura is volt hát, hogy Dénes barátom/kollégám/leendő csapattársam miért írta be a következő üzeneteket:

Focistak a cseten. Holnapra nem vagyunk meg az FC VBZ kovetkezo meccsere
Be tud valaki ugrani?
Laci, Gabor?
Reggel 10-kor van a meccs
Itt: Hardhof 19 8064 Zürich
Ballabasok elonyben

Sok okból kifolyólag megszólítva éreztem magam: az FC VBZ-tel azóta kacérkodom, amióta a Kappelin (az iskolaudvaron) focizunk; a bal a jobbik lábam; és Laci vagyok. Nem volt mit tenni, azt tettem, amit egy jó magyar (leendő) focista tenne: rögtön kimentettem magam, és sérültet jelentettem.

Ez nem Zizi karja.

Bizonyára sokakban felmerül, hogy miként sikerült egy ilyen korrekt és 16 bitnyi színárnyalatot felmutatni képes véraláfutást szereznem olyan passzív életmóddal, mint amilyet élek. A válasz egyszerű: véradás.

Sajnos ismernek már engem az emberek, és a kifogást a neki (nekem?) kijáró szkeptikussággal vegyes szarkazmussal fogadták. Fél deci alvadt vér nem mentett meg a meccstől. Beletörődtem a sorsomba, és szóban (hogy ne legyen nyoma, és még ki tudjak farolni, ha meggondolnám magamat) visszaigazoltam a meccset.

Este előkerestem (igazából Regi kereste elő, aki szintén izgatott volt, nyilván mindig is focistafeleség akart lenni) a stoplis cipőmet. Utoljára tavaly ősszel játszottam benne, amikor elég saras volt a pálya. Erre onnan emlékeztem, hogy a cipőkön darabonként nagyjából másfél kiló megkövesedett sár volt, amit a beleragadt fűszálak karbonszálként erősítettek. Nem volt több fél óránál lerobbantani a cipőkről a koszt, és utána a kád – ahol a műveletet végeztem – majdnem olyan tiszta volt, mint amikor elkezdtem. A cipő mellett sípcsontvédőre volt szükség, ezt is sikerült megtalálni. Dénes biztatott, hogy ha nincs meg a védő az sem baj, az egyik csapattárs egyszer például egy papucsot rakott be a sportszárba, mondjuk még az is egy fokkal jobban véd, mint a lábszőr. A felszerelést a csapat biztosította, én készen álltam.

Relatíve nyugodtan aludtam, de az izgatottság miatt korán keltem. Nem akartam túl sokat enni a NAGY MECCS előtt, ittam egy kávét, és ettem egy banánt (kiegyensúlyozott focistaétrend meccsnapra). A pálya tőlünk biciklivel kb. 8 perc, én az idegesség miatt erre is rászámoltam még vagy 20 percet, így jó korán értem oda. Gyülekeztek a csapattársak (akiket nem ismertem), én meg mászkáltam fel-alá, és Dénest vártam.

A fenti térképen látszik, hogy ez a hely egy sportkomplexum sok focipályával. Senki se gondoljon egy Santiago Bernabéura, még a Pancho Arénára is csak nyomokban emlékeztet, igazából ezek sima pályák egymás mellett, mi a legtávolabbira voltunk kivezényelve, a 11-esre. Előtte azonban öltözés és eligazítás.

Az öltözőben találkoztam a csapattársaimmal. Nagyrészük helyi, némelyek ténylegesen VBZ-esek (ez a BKV-nak felel meg), a csapat egyre növekvő része azonban magyar és/vagy epamos. Mivel egy sportorvosit és az igazolást még Svájcban sem lehet egy péntek este alatt elintézni, ezért kiderült, hogy én hamis igazolással fogok szerepelni életem első meccsén. Megkaptam az új nevemet (én lettem Péter, aki egyébként szintén egy honfitárs kolléga), betanultam az új születésnapomat (érdekes, hogy pont András-napra esik), én adminisztratíve készen álltam. Közben kaptam mezt, gatyát, sportszárat, ezeket próbáltam olyan sorrendben és olyan testrészekre felvenni, ahogy azt a többiektől láttam. Stílszerűen a 14-es mezt kaptam, ezzel is emlékezve az identitáscserém előtti születésnapomra.

Ez az egyetlen fényképem van életem első meccséről.

10-kor kezdődött a meccs, mi fél 10 körül indultunk a pályára. Az edző bá’ elmondta a taktikát (felolvasta a kezdő tizenegyet, és elmondta, hogy csere leszek – ennyi volt), és kezdődött a bemelegítés. Passzolgatás körbe-körbe, váltakozó vezényszavakkal, amiket nyilván nem értettem. Rúgtunk párat kapura, kocogtunk, nyújtottunk, tisztára, mint a nagyok. Aztán lassan közeledett a 10 óra, megérkezett az ellenfél is. Bizonyára sokan hallottak már az FC Gastro United 1-ről, ők az FC VBZ egyik legnagyobb mumusai. Állítólag évek óta mindig kikapunk tőlük, időnként ollózós gólokat lőnek, szóval teljesen egy futballcsapat benyomását keltik. Én az egyik ellenféllel már találkoztam a vécében, ahol a meccs utáni doppingvizsgálatra gyakoroltunk a piszoárnál. A mi csapatunk elsősorban sportos villamossofőrökre és kehes informatikusokra épül, ez a srác meg magas volt (még nálam is magasabb), izmos, és ránézésre focista. Nem jó ómen.

A kispadon kezdtem hát a meccset. 3-1-4-2-es formációban kezdtünk, de ebből a pályán nem sok látszott. Ilyen szinten ezek a posztok eléggé esetlegesek, igazából fut mindenki mindenfele, aztán néha eszükbe jut, hogy milyen poszton kellene játszaniuk, és visszazárnak a helyükre. Én már pályára lépésem előtt elfáradtam, mert el kellett mennem egy elrúgott labdáért, amihez az egész “stadiont” meg kellett kerülnöm. Viszonylag jól tartottuk (mi!) magunkat, fél óra elteltével még 0-0 volt, sőt, még helyzeteink is voltak. Ekkor szólt nekem a mester, hogy rutinomat és gyorsaságomat innentől kezdve a pályán kamatoztathatnám, és beállított. Kaptam taktikai utasításokat is: legyek csatár, mert ott nem baj, ha elvesztem a labdát. Ennyi. Felkocogtam hát a kezdőkörbe.

A pályán máshogy telik az idő. Néztem már kismillió meccset, hol sörrel, hol anélkül, hol projektoron, hol tévén, hol stadionban. 2 x 45 perc, közte 15 perc szünet, mint régen az iskolában az első két óra. Viszont amikor az ember játszik, akkor valahogy teljesen másként tűnik az egész. A jegyzőkönyv tanulsága szerint a 32. percben álltam be, tehát bő 10 perccel a szünet előtt. Mégis annyi minden történt, annyi emlékezetes esetet felejtettem el azóta, hogy az hihetetlen.

  • Beállításom után volt egy sprintem a kapu elé, jött be a labda, de nem értem el, mindössze 5-6 méter hiányzott.
  • Megtámadtam az ellenfél egyik védőjét, aki ezen annyira meglepődött, hogy a lábamba rúgta a labdát, ahonnan az alapvonal irányába gurult tovább. Futottunk utána mindketten, de mivel ő focista, én meg nem, ő volt a gyorsabb, és kikísérte.
  • Megszereztem egy szabad labdát a saját 16-osomon belül, és lepasszoltam. Közben valaki majdnem belémrúgott, de nem sikerült neki, ezért elnézést kért.
  • Kényszerítőztem egy csapattársammal, és nem adtam el a labdát.
  • Adtam egy középszar passzt a tizenhatos vonalára a csatártársamnak, aztán valahogy visszakerült hozzám a labda, lőni próbáltam, de nem sikerült.

Nagyjából ennyi történt velem, közben meg az ellenfél rúgott két gólt, amiről én nem tehettem, mert csatár voltam, ugye. Azért szünetben az edző lecserélt, azzal a kommenttel, hogy a második félidőben még beállhatok.

Szünet után tehát újfent a kispadon találtam magam. Jöttek szurkolók (hárman), ők próbáltak velem, a csapat lecserélt csaló sztárjával beszélgetni, de nem sikerült ez sem. Közben kaptunk egy harmadik gólt, annak azért kicsit örültem, hogy nem csak akkor rúgnak nekünk gólt, amikor a pályán vagyok. Aztán az egyik csapattársam, aki addig partjelzőként funkcionált, beállt, így nekem kellett előlépnem lecserélt játékosból asszisztenssé. Kaptam zászlót is, próbáltam akkor lengetni, amikor a másik kolléga is szokta. Egyszer beintettem egy lest, amikor az ellenfél támadott, és rámszólt az edző, hogy “legyen les”, egyébként nagyjából eseménytelenül teltek a percek.

10 perc sem volt hátra a meccsből, amikor újra eljött az én időm. Visszacseréltek, ezúttal a középpályára, nem mintha ez bármit is számítana. Labdához nem értem egyszer sem, szemmel vertem az ellenfelet a támadásai közben, és mivel nem kaptuk be a negyedik gólt, kijelenthető, hogy hatásosan. Hármas sípszó, mindenki gratulált mindenkinek, véget ért az első meccsem.

Mivel ez hivatalos céges liga, ezért van jegyzőkönyv is. Akit érdekel, az megnézheti a labdarúgószövetség zürichi régiójának hivatalos oldalán: FC VBZ 0:3 (0:2) FC Gastro United 1.

Így lettem hát focista, kihúzva ezt is a nem létező és igen rövid bakancslistámról. Pár óra múlva újra meccs, megint nem vagyunk meg elegen, így megest valaki más nevében játszhatok. Megyek is öltözni.

UPDATE: a második meccs érdekesen sikerült:

  • Kezdő voltam, így felsorakoztam a többiekkel a meccs előtt, pacsiztam az ellenféllel, nagyon profi volt. Még a nem létező közönségnek is integettünk, megköszönve előre a szurkolást.
  • Baloldali középpályást játszottam, leginkább a balhátvédünkkel dolgoztam össze védekezésben. Igazi bajtársi kapcsolat alakult ki közöttünk az első félidő során.
  • Az elején eléggé megilletődött voltam, labdákat vesztettem, nem ment túl jól. Aztán amikor belejöttem volna, akkor meghúztam a jobb vádlimat, és onnantól nem tudtam futni.
  • Ennek ellenére egyszer felmentem támadni, az egyik csapattárstól hozzám pattant a labda, betörtem a tizenhatoson belülre, kapura lőttem, és a kapus nagy nehézségek árán ütötte szögletre a labdát. Ez volt az egyetlen kapuralövésünk az egész meccsen.
  • Az egyik eladott labdámból lekontráztak minket, és ebből lőtték az első (és később kiderült: győztes) gólt.
  • Félidőben próbáltam nyújtani a vádlimat, de csak rosszabb lett, szóval cserét kértem. Összesen kb. 55-60 percet játszottam.
  • A lecserélésemet követően összeomlott a csapat (lehet, hogy ebben szerepet játszott az is, hogy a 60+-os edzőnk is beállt), és a vége 0-4 lett. Az ellenfél az utolsó helyezett volt, mi voltunk az utolsó előttiek.
  • Itt a jegyzőkönyv: FC VBZ 0:4 (0:1) FC HLT.

Foci 2017-ben

Mit is írtam tavaly?

Gimiben sokat fociztak frocliztak a barátaim, hogy olyan kevés gólt rúgok, hogy egy kézen meg lehet számolni. Igazuk volt. Idén hát megszámoltam, hogy hány gólt rúgtam.

Ez pedig immáron hagyomány, mert idén is így tettem. Sőt, ebben az évben további adatokkal bővítettem a statisztikát: azt is feljegyeztem, hogy milyen összeállításban (hány játékos az egyik és a másik csapatban) fociztam.

Foci 2017-ben

Idén 56 alkalommal játszottam összesen 108 “meccset”. Meccsnek hívtam minden alkalmat, amikor legalább 5 percig játszottunk egy adott összeállításban. Összesen 98 gólt szereztem (1,75 gól naponta, 0,91 gól meccsenként). Ez Messi-i (messzi) magasságnak tűnik, de tegyük azért hozzá, hogy sok meccs volt teremben is (és egyszer idén műfüvön fociztam). A borításonkénti statisztika a következő:

Borítás Nap Meccs Gól Arány (naponta / meccsenként)
műfüves 1 2 5 5 / 2,5
füves 28 63 21 0,75 / 0,33
terem 27 43 72 2,67 / 1,67

A lényeg a fű, mármint a futballban, ugye. Eléggé szomorú a helyzet: a tavalyi szárnyalást idén visszafogott szereplés követte. Az a kiugrás egy igen nevetséges 2v2 “meccs” volt, ha azt leszámítanám … de inkább nem teszem.

Fű 2017

Teremben már jobb volt a helyzet, de azért itt is előfordult, hogy nem rúgtam gólt! Teremben! Még ilyet! Mármint nehogy már még ilyen legyen! Ejnye!

Terem 2017

Némi komment:
* Kinn leggyakrabban 7 a 7 ellen játszottunk, benn pedig 4 a 4 ellen.
* Leggólerősebb – ha a 2v2 bohóckodást nem vesszük – 4v4-ben voltam, ami nem meglepetés, mert ugye ez teremben volt. Füvön 4v5-ben (emberhátrányban!) egy meccset játszottam, és két gólt lőttem.
* Egészen elképesztő, de mind a nyolc 6v6-os meccsen képtelen voltam gólt lőni.
* Ami pedig tényleg fura, az az, hogy emberelőnyben (amikor az ellenfélnél kevesebben jászottak, mint a csapatomban) arányaiban kevesebb gólt rúgtam, mint egyenlő létszámnál.

Idén nem jött össze a FC VBZ, de jövőre a PMP mellé bele kell férnie!

Foci 2016-ban

Nem vagyok egy Cristiano Ronaldo, de még egy Bácsi Sándor se. Nem vagyok se technikás, se gyors, erőnlétileg sem vagyok éppen kimagasló. Nem vagyok gólérzékeny, nem tudok jól szerelni, kapusnak alkalomadtán jó vagyok. Fejelni nem tudok, jó passzokkal társaimat ritkán szolgálom ki. Gimiben sokat fociztak frocliztak a barátaim, hogy olyan kevés gólt rúgok, hogy egy kézen meg lehet számolni. Igazuk volt. Idén hát megszámoltam, hogy hány gólt rúgtam.

Jelmagyarázat:
* műfű: a szezon az Elements of Performance nevű helyen kezdődött, ahol majdnem hússzor játszottunk. Igen fura árképzéssel dolgoztak, mert talán 100 frankot fizettem ezért, pedig nagyon korrekt hely volt műfüves pályával, labdákkal, tusolóval. Csődbe is ment áprilisban, kár érte. 3v3-ban játszottunk.
* fű: amikor jó lett az idő, a Kappeli iskola füves udvarán játszottunk tovább. Örökös küzdelmet vívtunk az elemekkel, ha esett az eső, dagonyáztunk, aztán a gondokkal hadakoztunk, aki nem akarta, hogy teljesen tönkretegyük a füvet. Igen vegyes felállásokban játszottunk, 4v4-től 12v12-ig volt minden, néha egyenetlenül elosztva.
* terem: először Seebachban, aztán az Engénél játszottunk. 3v3, 4v4, néha 3v4 vagy 4v3, volt minden.

Foci 2016-ban

Érdekességek (nekem):
* Rettenetesen zehernyés és hullámzó teljesítményt nyújtottam egész évben. Egy hónappal azt követően, hogy 11-et rúgtam, nulláztam egy meccset, pedig teremben gólt nem rúgni a csodával határos teljesítmény.
* Általában elmondható, hogy nehezen lendülök bele, és gyorsan elfáradok. Ez igaz a meccseken belüli és a hosszútávú teljesítményemre is.
* A szezon legjobb időszakában (augusztus), amikor tökéletes idő volt, és bele is fért a foci a napjaimba, szinte teljes és megmagyarázhatatlan góliszonyban szenvedtem. Már nem emlékszem pontosan, hogy mi volt a gond (szerintem nem rúgtam gólokat), de tragikus volt, az biztos.
* A fű a fontos, és ezért különösen örülök annak a három mesterhármasnak, amit az év folyamán ezen a borításon szereztem.
* Az év jól végződött, 9 góllal fejeztem be az utolsó meccset. Nagyon kifutottam magam, bár beteg is voltam kicsit. Ekkor fordult elő velem először, hogy nem csak vízhólyagok lettek a talpamon, de még le is jött a bőr a nagylábujjamról, és korrektül átvéreztem a zoknimat.
* Szumma szummárum: 75 gól műfüvön, 19 gól füvön, 27 gól teremben, 121 gól összesen.

Tervem jövőre: FC VBZ.

“Magyarországon majdnem elpazarolták Markert tehetségét”

Andreas Möller, a magyar labdarúgó-válogatott pályaedzője szerint Markert László jó kezekben van a svájci FC Kappeliben.

Nagyon örülünk László pozitív fejlődésének – mondta Andy Möller a Bildnek. – Még relatíve fiatal játékos (Király Gáborhoz képest), és fejlődni, tanulni akar. Ugyan nem lő jól, de legalább keveset fut, rendkívül statikus futballista, oda csap a pályán, ahol az ellenfélnek fáj (verbálisan). Rövid idő alatt mókás tagja lett a keddi és csütörtöki ebédszünet helyett futballozó csapatnak, ezt rendkívüli szorgalmával és kiváló hozzáállásával érdemelte ki. Elfogadja a tanácsokat, és mindig megkérdezi, mit csinálhatna még jobban. Még csiszolnia kell egy kicsit a játékán, néha hektikus és elragadja a hév. Azt mondtuk neki legutóbb, hogy dolgoznia kell a hatékonyságán, mert aránytalanul keveset fut ahhoz képest, hogy mennyit fut egy féllábú kecske. Meg kell próbálnia többet a labda közelében lenni, és ekkor lehet igazán értékes. Altstettenben jó kezekben van, a hátsó füves pedig jó lépésnek bizonyult. Magyarországon majdnem hogy elpazarolták a tehetségét!

Forrás: NSO

#HUNPOR Lyonban (rövid beszámoló)

Szerdán Lyonban voltam meccsen. Magyarország – Portugália 3-3, ugye.

7-kor indultunk kocsival. 9 után értünk át francia Svájcba (FCH, nem összetévesztendő GCH-val és ICH-val, ugye), itt meg is álltunk reggelizni. Itt két fontos dolog történt:

  1. Kiderült, hogy FCH még drágább, mint GCH (vagy Zürich), legalábbis ilyen kevés reggelit 20 frankért még nem ettem.
  2. Az autóspihenő / Autogrill egy ilyen kilátással szolgált vendégei számára.

Kilátás

Mentünk tovább, rendületlenül. Dél körül már Lyon környékén voltunk, mivel a stadion (Parc Olympique Lyonnais) a semmi közepén van, ezért a városból maximum a Kőbánya- és Kispest-jellegű külvárosokat láttuk. Viszont Lyon-Kőbánya és Lyon-Kispest is viszonylag takaros kerületek.

Egy órát bolyongtunk autóval, mert olyan franciásan volt minden kitáblázva. Volt három parkoló, P2, P56, P57, mondjuk én a francia számozáson azóta nem lepődöm meg, hogy kiderült, hogy a kilencven az náluk “négy húsz tíz” (quatre vingt dix). P2 be volt zárva, P56 VIP-parkoló, P57 meg csak busz. Először egy helyi Tesco (E.Leclerc) parkolójában álltunk meg, de utána inkább elmentünk onnan, mert elvileg nem lehetett ott parkolni. (Maradt ott vagy 2000 magyar autó, kiváncsi vagyok, hogy mi lett azokkal.)

Nagy keresgélés után kiderült, hogy van Lyonban egy expo, és annak a parkolója a hivatalos parkoló. Először furcsa volt, hogy a stadiontól kb. 10 percet kellett autózni (az nem sétatávolság), de aztán mégis leparkoltunk. Ekkor volt kb. 2 óra (v.ö. a meccs 6-kor kezdődött), gondoltuk, hogy akkor most elbuszozunk a shuttle buszokkal a stadionhoz, aztán még arra is lesz idő, hogy bemenjünk a városba vagy csináljunk valami huligánkodást. Arra viszont nem számítottunk, hogy ez is franciásan lesz megszervezve.

Amikor mi odaértünk, már sok százan leparkoltak. Utána mentünk mindannyian arra, amerre érzésre a buszok lehetnek. Meg is találtuk a “végállomást”, viszont hamarosan kiderült, hogy a buszok (még) nem járnak, arra várni kell egy órácskát. Emlékezzünk rá, hogy nem a városban vagyunk, hanem a város szélén, a semmi közepén (Google Maps). Behajtásnál nem volt kiírva, hogy “ne gyere be 3 előtt, paraszt, mert úgyis itt ragadsz”, sehol egy hoszt/esz, semmi. Szóval ültünk a domboldalban, egy bonsai árnyékában, és vártunk.

3 után tényleg beindult a buszjárat, és 10-15 perc sorbanállás után fel is jutottunk az egyik buszra. Légkondi nuku, mondjuk max. 30 fok volt árnyékban, a busz pedig a napon állt, ez legyen a legnagyobb gond. Még ülőhely is volt, szóval nem panaszkodhattunk. 10 perc alatt értünk a stadionhoz, ahol már nagy volt a tömeg és a hangulat (pedig még mindig majdnem 3 órával voltunk a meccs előtt). Ott készült a lenti kép.

Stadion és én

Itt véget is érhetne a pre-meccs beszámoló, de csak most kezdődik igazán. Tudni kell, hogy nekem két jegyem volt, Regivel akartam menni. Viszont Reginek közbejött egy műtét (ezek a műtétek csak így jönnek), és az orvosa jelezte, hogy a sétálás, ácsorgás, ugrálás erősen kontraindikáltak. Mivel a meccs gyakorlatilag csak ebből áll, ezért úgy döntöttünk, hogy ő szomorúan, de kihagyja. Szóval volt egy szabad jegyem, amit egy kollégámnak adtam el. Igenám, viszont ő nem velünk jött Lyonba, hanem egy másik társasággal, másik autóval, másik parkolóba. Adva van hát a helyzet: találjátok meg egymást egy városban, ahol még egyikőtök se volt soha.

Challenge accepted.

(Itt jönne az, hogy elmesélem hányattatott túrámat a tűző napon, végig Lyon külvárosán keresztül, nagyjából 6 km-en és 1,5 órán át, de helyette inkább jöjjön egy kép, amikor már megtaláltam a bagázst.)

Mi

Innentől kezdve már majdnem minden rendben volt. Sört is szereztünk (ami nem volt triviális, mert meccsnapokon alkoholtilalom van már Franciaországban), a stadiont is megtaláltuk, egymást sem vesztettük el. Beléptetésnél nem volt nagy dugó, amikor a motozás volt, meg is értettem, miért. Korábban voltam már sok meccsen, és megszoktam, hogy a meccs előtti motozás és a prosztatavizsgálat között annyi a különbség, hogy a biztonsági őrön nincs kesztyű (vagy gumiujj). De nem Franciaországban! Terrorveszély, köpnek rá, a motozás kb. úgy nézett ki, hogy levette a silbak a sapkámat, hogy lássa, nem csempészek-e be valamit a fejemen, megölelt barátilag, aztán azt mondta, hogy good match. Ennyi. Remélem, hogy nem lesz semmilyen esemény a későbbiekben sem, mert egy eb-meccsen csak az nem terrorizál, aki nem akar.

5 körül értünk be a stadionba, megtaláltuk a helyünket is, vettünk megint sört (bent már lehet kapni), mondjuk a 0,5%-os Carlsbergnél rosszabbat rég nem ittam. A mi szektorunk pont a portugáloké mellett volt, se egy kerítés, se semmi, a lépcső bal oldalán #POR, a jobb oldalán pedig #HUN drukkerek, vicces. Jött a bemelegítés, láttuk a becses magyar csapatot és a csúnya/rossz portugálokat is. CR7 nagyon gyakorolta a szabadrúgásokat, de már akkor sem ment neki.

6-kor végre elkezdődött a meccs, remélem, mindenki látta. Mivel a hangulatot és az egészet képtelenség átadni, ezért csak pár gondolat:

  • A magyar szurkolás fenomenális volt. Nekem a félidő közepén ment el a hangom, de attól még kiabáltam tovább, csak jobban fájt. Egyfolytában énekeltünk, tapsoltunk, űztük-hajtottuk a csapatot. A másik oldalon (portugálok, ugye) annyi volt a szurkolás, hogy amikor gólt lőttek vagy amikor helyzetbe kerültek, akkor hörögtek, egyébként volt kb. 10x “PORTUGAL”-kántálás, ennyi. Nekünk meg 100x Az éjjel soha nem érhet véget :)
  • Meleg volt, nagyon. 30 fok árnyékban, mi legalább nem a napon voltunk, mint a magyar szurkolók jelentős része. Cserébe az utolsó előtti sorban voltunk, a stadion tetejéhez igen közel. “A meleg levegő felszáll”, tudjuk jól általános 4. osztály óta, azt meg most tudtuk meg, hogy “a stadion tetején pedig beragad”. Szauna volt, ülve is izzadtunk folyamatosan, szóval inkább ugráltunk, akkor járt a levegő körülöttünk.
  • Le a kalappal a csapat előtt! Ilyen jó meccset rég nem láttam, fantasztikus élmény volt. Az, hogy tartalékosan így tudunk játszani, egy ilyen ellenféllel, hát az nem semmi.

A multimédia jegyében rakok még ide két videót, amit a meccsen vettem fel. Az első CR7 első gólja (ezzel egyenlítettek 2-2-re), a második pedig Dzsudzsák 2. gólja (ezzel lett 3-2). Egyébként ezt a két videót csináltam az egész meccsen.

Holnap nyolcaddöntő, július 1-én Lille-ben negyeddöntőzünk Wales ellen, utána július 6-án visszatérünk Lyonba, hogy megint elszomorítsuk a portugálokat, utána pedig már jöhet Franciaország július 10-én a Saint-Denisben. Ez utóbbi meccsre van két jegyem (persze csak ha Magyarország bejut, de hát ilyen triviális dolgokat nem is kell említeni).

Albánia – Svájc

Ugye senki sem felejtette el, hogy június 11-én albán-svájci meccs lesz Lens-ban?

Mivel rég nem volt felesleges focis kontent, ezért most lesz. Tegnap néztem válogatott meccseket, többek között Svájc és Albánia is a pályán volt. Előbbi különösebb megerőltetés nélkül kapott ki Zürichben Bosznia-Hercegovinától, utóbbi pedig Luxembourgban diadalmaskodott, mint az közismert. De nem is ez a fontos, hanem a júniusi, egymás elleni meccs az Eb-n.

Annak jártam utána, hogy mennyire német-török meccs lesz az albán-svájci. Lelövöm a poént: nagyon. (Gy.k.: a német válogatottban sok török származású játékos van, a törökök között pedig sok olyan, akik Németországban születtek.)


Svájc

  • Blerim Džemaili: Macedóniában (akkor: Jugoszlávia) született albán családban, 4 éves volt, amikor Svájcba költöztek
  • Granit Xhaka: koszovói albán szülők gyermeke, már Svájcban született
  • Pajtim Kasami: Macedóniából (akkor: Jugoszlávia) származó albán szülők gyermeke, már Svájcban született
  • Shani Tarashaj: koszovói albán szülők gyermeke, már Svájcban született
  • Admir Mehmedi: Macedóniában (akkor: Jugoszlávia) született albán családban, 2 éves volt, amikor Svájcba költöztek
  • Xherdan Shaqiri: Koszovóban (akkor: Jugoszlávia) született albán családban, 1 éves volt, amikor Svájcba költöztek


Albánia

  • Arlind Ajeti: Bázelben született, 21 éves koráig svájci korosztályos válogatott volt
  • Berat Djimsiti: Zürichben született, 21 éves koráig svájci korosztályos válogatott volt
  • Naser Aliji: Macedóniában (akkor: Jugoszlávia) született albán családban, 4 éves volt, amikor Svájcba költöztek, 21 éves koráig svájci korosztályos válogatott volt
  • Freddie Veseli: Renens-ben született, 20 éves koráig svájci korosztályos válogatott volt
  • Migjen Basha: Lausanne-ban született, 19 éves koráig svájci korosztályos válogatott volt
  • Amir Abrashi: Bischofszellben született, 22 éves koráig svájci korosztályos válogatott volt
  • Ermir Lenjani: Koszovóban (akkor: Jugoszlávia) született, tizenéves korában költöztek Svájcba, ahol 10 évet töltött
  • Burim Kukeli: Koszovóban (akkor: Jugoszlávia) született, 4 éves volt, amikor Svájcba költöztek
  • Shkëlzen Gashi: Zürichben született, 21 éves koráig svájci korosztályos válogatott volt
  • Taulant Xhaka: Bázelban született, 22 éves koráig svájci korosztályos válogatott volt
  • Lorik Cana: menekültként 9 évet élt a családjával Svájcban

Ahogy látszik, az albánok erősen rámentek a 20 év körüli svájciakra, bizonyára győzködték őket, hogy válasszák a kétfejű sasos mezt a fehér keresztes helyett. (Vagy pedig a fiúk gondolták úgy, hogy az albán csapat jobb nekik, esetleg abba inkább beférnek, mint a svájciba.) Egy játékos híján ki lehetne hozni egy teljes focicsapatot a svájci születésű vagy kötődésű albánokból, viszont az albán származású svájciakból max. egy kapus nélküli futsalcsapat lehetne.

Külön érdekesség a Xhaka-testvérpár: Taulant (az idősebb) albán válogatott, Granit pedig svájci. Nem lennék a Xhaka-szülők helyében június 11-én, ebből nem lehet jól kijönni. (Ld. Boateng vs Boateng a vébéken.)

Csocsó 2014

Én hagyomány szerint nem voltam egy nagy csocsós sohasem, de idén az év elejétől elkezdtünk igen komolyan “edzeni”. Ebédszünetben és a délutáni szieszta alkalmával általában lementünk egy-két (sic!) meccset játszani. Valamilyen okból kifolyólag elkezdtem felírni, hogy milyen eredményeket értem el. Ezt elemzem ki december 31. alkalmából.

Minden meccs 10 rúgott gólig ment, 2 vs 2, általában a középpályások által szerzett gól érvényesnek számított (Svájcban gyakran nem ér), leginkább hátul játszottam.

Csocsó 2014

  • 375 meccset játszottam, 201-et nyertem, 174-et vesztettem el, ez 54%-os győzelmi arány.
  • A legtöbb meccs márciusban volt (projekt vége) – 149 (!); a legkevesebb júliusban és novemberben – 1 (!).
  • Leghosszabb győzelmi sorozat: július 21. és szeptember 19. között (két hónap!) az összes (7) meccset megnyertem. Sőt, ha úgy számolom, június 27. és október 15. között (három és fél hónap) nem kaptam ki.

Bayern-meccsen voltam

Mostanában elhagyott az ihlet, és most se jött vissza. Viszont muszáj írnom a Bayern München – Bayer Leverkusen meccsről, mert most aktuális.

Nem értem, miért van ilyen gülü szemem. Azt hittem, a kamerába néztem, erre most kiderült, hogy nem. Szóval így néz ki az Allianz Arena, ha Bayern-meccs van. Ha az 1860 München játszik, akkor kék.
Nem értem, miért van ilyen gülü szemem. Azt hittem, a kamerába néztem, erre most kiderült, hogy nem. Szóval így néz ki az Allianz Arena, ha Bayern-meccs van. Ha az 1860 München játszik, akkor kék.
Fontos, hogy az emberről a meccs előtt készüljön egy igazán szexi kép. Sál - €8, sapka - €10, arckifejezés - megfizethetetlen.
Fontos, hogy az emberről a meccs előtt készüljön egy igazán szexi kép. Sál – €8, sapka – €10, arckifejezés – megfizethetetlen.

A meccs első félideje felejthető volt, pár helyzet, semmi komoly. Egyébként ilyenkor sem unatkozik az ember, pusztán az a tény, hogy a játékosok futnak, igen szórakoztató tud lenni. A 13. sorban ültünk, nagyon közel zajlottak az események, jó volt látni ezeket a tehetséges amatőröket fotballozni.

A második félidőben volt egy gól, és volt pár helyzet is. A legjobban nekem az tetszett, amikor Bastian Schweinsteiger elkezdett melegíteni a pályán. Nem a pályán kívül, hanem belül, miközben a többiek játszottak. Néha 3-4 méterre is bement, amikor jött a Bayer-támadás, akkor pedig előzékenyen kijebb szökdécselt. A végén majdnem 5 egész percre be is állt.

Nem volt jó meccs, mégis nagy élmény volt. Utána bementünk a Bayern Megastore-ba, akkora rajongói bolt, mint egy szupermarket, tele FCB-s cuccokkal.

Un Capitano

alkotói válság + foci vébé = 0 poszt
Ebből következik:
alkotói válság = – foci vébé
Viszont ha már foci vébé, akkor előszedek egy májusi történetet, ami – mit ad Isten? – épp a focival kapcsolatos.

Szóval azon a hétvégén, amikor Forma-2-es autót vezettem (vasárnap), akkor sikerült elmennem életem második Internazionale-meccsére is. (Az elsőről itt írtam: Inter — Fiorentina élménybeszámoló.) Amikor kiderült, hogy az autóversenyzésvezetés Milánó mellett lesz, rögtön arra gondoltam, hogy ha már az ember ennyit (majdnem 300 km!) utazik, akkor muszáj meccsre is menni. Néhány héttel korábban még úgy volt, hogy vasárnap délután játszik aznap az Inter (a Lazio ellen, micsoda presztízsmeccs!), de aztán változtattak az időponton, és átrakták a meccset szombat estére. Tökéletes.

Most írhatnék hosszan az odaútról Csepivel és Andrissal, Milánóról, a pizzákról, a közlekedésről vagy a Sforza-család hatalmáról. Nem fogok, a lényegnél maradok. Az összes többi információ és sztori helyett álljon itt egy mozgógép. Ahogy a ősi kínai bölcsesség mondja: egy gif többet mond két jpg-nél.

A milánói dóm előtt

Mint az utóbb kiderült, egy igen emlékezetes Inter-meccset sikerült beszervezni, ti. ez volt Javier Zanetti utolsó meccse az Interben, a San Siróban. Zanettiról elég annyit tudni, hogy augusztusban lesz 41 éves, 19 szezont húzott le fekete-kékben, 15 évig pedig csapatkapitány is volt. Szóval Javier ezen a meccsen búcsúzott a szurkolóktól, pontosabban a szurkolók búcsúztak tőle.

A kezdőcsapat kihirdetésénél derült ki, hogy Zanetti legfeljebb csereként állhat be, mert Mazzarri mester edző csak a kispadra ültette le. Kapott is Walter hideget-meleget, de leginkább jó sok vaffanculót.

Csepivel még a szelfizésnél tartottunk, illetve próbáltunk becsekkolni facebookon és foursquare-en, amikor már hátrányba került az Inter (2′ Biava, 0-1). Mit mondjak, nem volt az a nagy öröm a stadionban, kissé megfagyott a levegő. Szerencsére 5 perc után egyenlített az Inter (7′ Palacio, 1-1), majd szűk fél óra elteltével már ők vezettek (34′ Icardi, 2-1), és rúgtak még egyet (37′ Palacio, 3-1). Félidőben tehát már jó volt a hangulat, csak Zanetti (un Capitano = a kapitány) nem játszott még egy percet sem. Viszont minden alkalommal, amikor feltűnt valahol – bemelegítés az oldalvonal mellett, egy korty szörpi a kispadon stb. – az egész stadion egy emberként őrjöngött. Amikor aztán a végre becserélték az 52. percben, a stadion konkrétan felrobbant.

Zanetti a maga 40 évével úgy játszott, mint aki most mutatkozott be a csapatban, és meg akarja győzni az edzőt, hogy legközelebb is számíthat rá. Lelkes volt, megállíthatatlan, és elképesztően alázatos. Már akkor tapsolt mindenki, amikor felé szállt a labda, és teljesen mindegy volt, hogy bedobást harcolt ki, cselezett, beadott vagy elvesztette a labdát. Zanettit egyszerűen imádják, a visszavonulása kapcsán kialakult hangulatról meg annyit, hogy a meccs után nem egy anyagyilkosnak kinéző drukkert láttam könnyezni. De hol van még a meccs vége?!

A második félidő az ünneplés jegyében telt, a Lazio kedvesen asszisztált ehhez. Mintha lett volna még egy Inter-gól (79′ Hernanes, 4-1), de ez már senkit sem izgatott. A bíró lefújta a meccset, és – mindenki a helyén maradt. Mindjárt este 10 volt az idő, és senki sem ment haza. Zanetti eltűnt az öltözőben, a többiek kint maradtak a pályán. Sőt, egyre többen gyülekeztek, lehetett tudni, hogy itt és most valami felejthetetlen ünneplés lesz. Meg is érkezett egy 100XL méretű “4 Zanetti” mez, amit leraktak a kezdőkörbe. Miközben a stadion Zanettit éltette, a kivetítőkön összeállításokat mutattak arról a néhány (858!) meccsről, ami interesként megadatott neki. A játékosok, vezetők, barátok, pályamunkások, mosónők és egyéb személyzet felsorakoztak a játékoskijáró és a pálya közepe között, és díszsorfalat álltak. Aztán kb. egy órával a meccs lefújása után Zanetti kijött az öltözőből, és bevonult középre.

Kapott mikrofont, nyilatkozott (természetesen olaszul), aztán éljenezték, körbehordták a gigamezt, ő is ment pár kört a feleségével és a három gyerekével. Mi negyed 12-kor jöttünk el a stadionból, de akkor még nagyban tartott az ünneplés.

Köszi, Javier!

St. Gallen – Swansea City (meccsen voltam)

Egy walesi kollégám pár hete kérdezte, hogy lenne-e kedvünk megnézni a kedvenc csapatát Európa-liga meccsen. St. Gallenben. A Swansea-t. Micsoda meccs, ki nem hagynám!

A döntés hátteréről, röviden: St. Gallen relatíve közel van, de azért annyira mégsem. Az angol focit szeretem, Wales meg közel van Angliához. Ennyi elég volt ahhoz, hogy beiratkozzam az első svájci focimeccsemre.

5 körül indultunk autóval az irodától, és kb. egy óra alatt meg is érkeztünk. Kicsit féltem, hogy hol fogunk parkolni, mert mégiscsak egy “nagy” meccsről van szó, de a stadiontól egy saroknyira találtunk egy “maszekot”, aki 10 frankért parkoltatott egy privát parkolóban. Mivel rekkenő hideg volt, megálltunk a stadion felé menet egy vendéglátóipari pultnál, ahol elfogyasztottunk egy-egy pohár forralt – figyelem! – sört. Nem vicc, én ilyenről eddig csak meredekebb horrorfilmekben hallottam, de ez egy létező dolog, Glühbier a neve. Nem kértem repetát.

A jegyeket már korábban megkaptuk, így nem kellett sorban állni. A beléptetés után jött a motozás, ilyenkor alaposan megnézik, hogy nem rejtett-e el egy pénztárgép-szalagot az egyszeri szurkoló a hóna alatt. Gábor ekkor szólt, hogy a szotyit a kocsiban hagyta (szotyi meccs nélkül olyan, mint a pornó zene nélkül). Én egy igen cifrát káromkodtam, mire a motozó úr rám nézett, és a háta mögé mutatva közölte, hogy “egyenesen” (természetesen magyarul). Szép.

Elfoglaltuk helyünket a vendégszektor közepén, erről van is egy idevágó kép.

Gábor, a reptéri remete; Gareth, a walesi bárd; Dénes, a csocsó Roberto Carlos-a
Gábor, a reptéri remete; Gareth, a walesi bárd; Dénes, a csocsó Roberto Carlos-a

A hideg miatt fagyos volt a hangulat, egyébként nem annyira, mert a walesiek időnként drukkoltak is. A hátsó sorokban páran végig félmeztelenül ugráltak, persze biztos dupla zokniban, vagy legalábbis nem bőr félcipőben. A vendégszektor mellett közvetlenül, a kezdés előtt nem sokkal, megjelent egy drukker kék (?) mezben (ti. a St. Gallen zöld-fehér, a Swansea fekete-fehér), segge köré walesi zászlót csavarva – na, őt konkrétan változó intenzitással, de egy órán át szídták a vendégszurkolók. Az első félidő végén a biztonságiak el is vitték egy távolabbi, biztonságosabb helyre. Egyébként a PL-meccsekre jellemző folyamatos éneklés nem volt, ez nekem furcsa volt.

A helyünk középszar volt, én a B-közepet szeretem ugyan, de az elénk kifeszített védőhálók és a sűrű köd (!) miatt sokszor semmit nem láttunk a másik térfélből és az innenső térfél túlsó feléből. De az előttünk levő 20×30 méteres területet alaposan szemmel tartottuk.

Az első félidőben gyakorlatilag semmi sem történt, volt néhány támadás, olyan átlag NB1-es MB1-es szint, kicsit felgyorsítva. A szünetben felszállt a köd, de a második félidőre valahogy visszajött, hála az égnek. Az 50. perctől kezdve legalább 7 percig élvezetes volt a meccs, voltak helyzetek, iram, passzok, aztán ez is elmúlt. Én már a térdeimet se nagyon éreztem, néha próbáltam ugrálni egy kicsit, de ez veszélyes volt, főleg amikor a St. Gallen betalált. Időközben kiderült, hogy a másik meccs eredménye miatt a Swansea így is, úgy is továbbjut, nem törték hát nagyon magukat. Unalmunkban elkezdtük éltetni Torghelle Sanyit, mert többször szóba jött a TrollFoci.

A vége 1-0, a St. Gallen ünnepelt, a Swansea pedig még jobban, mert a svájciakkal ellentétben ők továbbjutottak. Egyszer jó volt, de legközelebb ilyen messze (és ilyen hidegben) min. egy Interért fogok csak utazni.