Viszlát, 2018!

A 2017-es évről is írtam egy ilyet, ami biztonsági megfontolásokból egy évig privát volt. Most public lett a bejegyzés, azt is el lehet olvasni, akinek ilyenbe biceg a bokája.

A 2018-as egy speciális év volt, hiszen a 2018 prímtényezős felbontása 2 x 1009, ilyen év pedig 2005 (5 x 401) óta nem volt. Viszont az idei év is ilyen, hiszen 2019 = 3 x 673. Legutóbb két ilyen egymást követő év 1982-ben (2 x 991) és 1983-ban (3 x 661) volt, amit pedig a híres-hírhedt 1984 követett. Egészen elképesztő izgalmak, ugye?

Ennek fényében nem is nagyon lehet havi bontásban értekezni erről az előző évről, hiszen ez így volt egy teljes egész. Meg nem is emlékszem mindenre ilyen pontosan. Inkább arra helyezem a hangsúlyt, hogy miket csináltam tavaly, amiket korábban nem. Néhány dolog nagyon furcsa lesz, előre is szólok!

Foci: 2018-ban már tényleg focista lettem, ahogy azzal már évek óta fenyegettem a sport iránt érdeklődő tömegeket. Az első hivatalos meccs áligazolással megvolt, ahogy az első áligazolásos gól is, aztán az első hivatalos meccs rendes igazolással is. Az idei év nagy célja egy hivatalos meccsen, rendes igazolással elért gól, illetve amennyiben ez nem sikerül, akkor legalább egy kiállítás vagy sárga lap. A lényeg, hogy ragadjon a bélyeg legyen kiírva a nevem a jegyzőkönyvbe, mint főszereplő.

Magyar sajtó: valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag 2018. január 1-én elhatároztam, hogy nem olvasok többé magyar sajtot sajtót (kiv. foci). Ez nem egy újévi fogadalom volt, hanem egyszerűen nem nyitottam meg többé az index.hu-t, 444.hu-t stb. Az elején nagyon furcsa volt, hiszen 2017-ig az online életem jelentékeny részét az ilyen liberális médiákok olvasásával töltöttem. Aztán, ahogy teltek a hetek, egyre könnyebb és könnyebb lett, és egyre kevésbé éreztem azt a negatív hatást, amit egyébként az otthoni hírek olvasása okozott. Másod- és harmadkézből nyilván eljutottak hozzám az ökörségek, a migránsos és sorososos dolgokat nagyjából értem, de alapvetően egy barátkozós remete integrációs szintjével bírok információ szempontjából. Amit nem tudtam elengedni, az az nso.hu, ami politikai megfontolásokból nem egy jó dolog, de sajnos – egyelőre – nem tudtam helyette mást találni. Egyébként azt nem mondom, hogy nem olvastam semmilyen magyar hírt, mert Regi az év elején még emailben (!) küldött 2-3 indexes cikket, illetve még ezeken kívül további 2-3 alkalommal kaptam indexes linkeket, amiket megnyitottam (!), de ennyi volt az összes bűnözésem.

Facebook: szintén 2018 első napjával kezdve beszüntettem facebookos aktivitásomat. Párszor különböző helyeken beléptem az év során, hogy megnyomjam a kijelentkezés gombot, de ennyi volt. Ez a kivonulás az, ami a legjobb döntésem volt 2018-ban, nem tudom elmondani, hogy mennyire nem hiányzik ez az internetes pöcegödör. Azt a sok tucat órát, amit korábban ott töltöttem, most sokkal hasznosabb dolgokkal tudom tölteni, pl. pornót nézek sorozatokat nézünk.

Hús: ez egy eléggé friss dolog, egészen pontosan novemberi. Meglátogatott minket egy nagyon kedves barátunk, akit nevezzünk Nusinak, és aki – kvázi – vegetáriánus. Emiatt ekkoriban nem csináltunk húsos ételeket egy darabig, és aztán úgy is maradtunk. Most az a helyzet, hogy nem vegetáriánusok leszünk Regivel (a gyerekek kimaradnak), hanem reducitáriánusok (röviden reducik), ami számomra úgy definiálható, hogy “amikor lehet, akkor nem eszem húst”. Volt például céges karácsony, akkora vaslapon sült steakekkel, mint a combom, én pedig szóltam, hogy vega menüt kérek. Kaptam is olyan zöldséges “hamburgerhúst”, hogy megszólalt, azt mondta nekem, hogy “száraz vagyok, mint egy cipőtalp, süss át jól, és vess véget a szenvedéseimnek!”, vagy valami hasonlót (nem hallottam a sistergés miatt). A karácsonyi időszakban nyilván beficcent egy kis székelykáposzta, de egy reduci ezt meg(t)eheti.

Német nyelv: ugyancsak januárban elkezdtem napi szinten németezni, persze csak módjával. Ennek lett ugye az eredménye a Duolingo “befejezése” (ld. Ich bin bereit), de azóta sem csökkent az aktivitásom. Néhány nap kimaradt idén, de szerencsére volt streak freeze-em, így a sorozatom egyszer sem szakadt meg, és most 352 napnál járok.

A 2018-as év 96,5%-ában németeztem.

És mi lesz idén, gy.k. 2019-ben? Jó kérdés, jelenleg ezek a terveim:

  • Az olvasási szokásaim újrastruktúrálása, egyben németezéssel való kombinálása. Lehetne például az, hogy átállok a kicker.de-re, és keresek még valami svejci online lapot is, amiből tájékozódhatnók.
  • Szeretnék belépni újra a facebookra, megnézni, hogy milyen értesítéseket kaptam az elmúlt egy évben, és bezárni a kontómat. Esetleg kiírni a falamra, hogy elköltöztem, keressetek offline stb.
  • Szeretnék minden nap legalább fél órát sportolni. Letöltöttem három appot a telefonomra, fekvőtámasz, felülés, guggolás, ezeket csinálhatnám esténként egy picit, biztosan jót tenne. Futhatnék is, bár ez szembemegy azzal a ténnyel, hogy magyar focista vagyok.
  • Szeretnék türelmesebb lenni a magán- és munkahelyi életemben is. Lehetnék egy kicsit lazább, felszabadultabb, nyugodtabb.

Boldog új évet mindenkinek!

Karácsonyi síeléses élménybeszámoló

Senki sem találná ki, hogy hol voltunk idén utoljára síelni: Saas-Feeben. Ha nem lettem volna ott, csak olvasnám, akkor már én is unnám.

December 22-én, szombat délután érkeztünk. Elfoglaltuk a szállást, ami légvonalban 30 méterre volt a tavaly szilveszteri kecótól, szóval ismerős volt a környék. A kilátás az ablakból elviselhető volt.

Az a fehér ott a hegy. Az egyik. Felül a fehér az ég. Jól látszik?

Kipakoltuk a cuccainkat, Regi például (aki ugye nem síelhet még) stílszerűen a sícuccokat helyezte el a közös helyiségekbe. Amikor felakasztotta a síbakancsaimat az egyébként fűthető bakancstartó falra, akkor szólt nekem, hogy van egy másik fekete bakancs, amivel majd ne keverjem össze. Az enyém 45-ös, a másik 42-es; az enyémen az oldalán alul nincs piros csík; illetve az enyém aljának a kialakítása teljesen más, szélesebb és hosszabb, mint a másik. Tehát férfiszemmel nézve két teljesen azonos pár síbakancsról beszéltünk.

O. nap (vasárnap)

Az ötlet az volt, hogy mivel hétfőtől a három síképes családtag síiskolába ment, ezért használjuk ki vasárnapot, és síeljük be magunkat. Délelőtt még egy kicsit szüttyögtünk, így kb. fél 11 körül terveztük az indulást. Felöltöztünk (aláöltöző, sízokni, polár pulcsi, sínadrág és -kabát stb.), majd kimentünk, hogy a felszerelés maradék részét is magunkra applikáljuk. Örömmel konstatáltam, hogy csak egy fekete síbakancs van a tárolóban, így nem kell visszaemlékeznem, hogy melyik az enyém, mert ugye csak ez lehet az. Felráncigáltam a lábaimra a bakancsokat, nehezen jöttek fel, nyomott mindenhol, de gondoltam, hogy majd jobb lesz, a síelés az már csak ilyen kényelmetlen sport.

Kisétáltunk a tőlünk 600 méterre található sípályához. A sportpályán (ami nyáron tenisz- és futballpálya, télen pedig egy baromi nagy havas tér) mondtam a kölköknek, hogy felcsatolunk (gy.k. a léceket a bakancsra csatlakoztatjuk), és így haladunk tovább. Ők ezt viszonylag gyakorlottan és ügyesen abszolválták, én viszont küszködtem. Beleléptem a kötésbe a bakanccsal, és meglepődve konstatáltam, hogy a bakancs április óta vagy 3 centivel összement. Biztos a különböző hőtágulási együttható a bakancs és a léc között, esetleg a Coriolis-erő – gondoltam.

Szóval sikeresen felvettem a lábamnál 3 számmal kisebb bakancsot. Síelni nem csak a fájdalomtól, de az eltérő kötésmérettől sem tudtam. Lecsatoltattam a gyerekeket, és hazaindultunk. Menet közben Regit telefonon update-eltem, hogy mire hazaérünk, már lecsillapodjanak a kedélyek egy kicsit. Hazaértünk. A bakancsom sehol. Nem baj, legalább tudunk együtt ebédelni délben.

Délután hazaért Uwe, a másik vendég, aki az én bakancsomat vette fel. Mondta nekem, amikor találkoztunk, hogy “elcseréltük a bakancsainkat”. ElcserélTED, gondoltam, de mivel A2/B1 szintű németemmel minden igét jelenidő E/3-ban használok, inkább nem mondtam semmit.

3 körül újra felkerekedtünk, hogy a napot mégiscsak egy kis síeléssel zárjuk. Először a lenti pályákon csúszkáltunk kicsit, de ezt hamar meguntuk. Mondtam a kölköknek, hogy akkor menjünk fel a hegyre, gyerek még az idő, egy csúszás simán belefér. Véletlenül rossz felvonóra szálltunk, így arra a hegyre mentünk fel, amit pont el akartam kerülni. Fura is volt, mert alig voltak rajtunk kívül a gondolában, és azok az emberek is mind a fenti étterembe mentek, nem síelni. Sebaj, legalább lesz hely a pályán.

Figyeljük meg a gyermekek lelkes arckifejezését! Zizi szeme mintha azt mondaná: “apa, mit keresünk mi itt?”, közben Kata némán tűr. Zizi kabátja nem pixeles, hanem direkt ilyen.

Volt. Rajtunk kívül egy teremtett lélek sem volt. Elkezdtünk lecsúszni hármasban, elöl Zizi, utána Kata, aztán én. A pálya jeges és buckás volt, kb. 30 méterenként valamelyik gyerek elesett, és perceket töltöttünk el, amíg újra el tudtunk indulni. Az egyik különösen nehéz szakasznál Zizi elejtette a botját, tiltakozásom ellenére Kata lecsatolta a lécét, és a botért indult. Itt már éreztem, hogy baj lesz.

Én is lecsatoltam, és visszamentem értük. A botot Zizi kezébe nyomtam, aztán próbáltam visszanyomni Kata bakancsát a cipőbe. Tele volt havas-jeges törtmelékkel, leveregettem ezt a lábáról és a lécről, közben lejjebb csúsztunk, kezdtük elölről. Ekkor értek oda hozzánk a hegyimentők.

Jó sielők Önök? – kérdezte az egyik. Hogyne! – mondtam kevés meggyőződéssel. Segített felcsatolni Kata lécét, aztán nekem is, amikor ugyanúgy szenvedtem a saját léceimmel. Aztán mind elindultunk lefelé konvojban, mint egy nagy család, ahol néhány családtag jól tud síelni, mi meg nem.

Két ilyen kis gyerekkel egyedül a hegyen … – mondta a másik új barátunk. Hát igen, ez nem életem legjobb ötlete volt – ismertem be. Mentünk tovább. Este 5 körül értünk a völgybe. Eddigre már tök sötét volt, alig láttunk valamit, ezen pedig a sötétítős síszemüveg sem segített. Így lett vége a nulladik napnak, amit sikeresként könyveltünk el (hiszen életben maradtunk).

Az utolsó csúszás, a gyerekek GPS-es nyomkövetőjével trekkelve. A biztonság kedvéért vittük magunkkal, hogy megtaláljanak minket a lavina alatt.

1.nap (hétfő)

A nap jól indult: a saját bakancsomat vettem fel. A “szomszéd” a magáéra öles betűkkel ráírta, hogy “UWE”, így többet nem tudtuk összecserélni.

A síiskola 10-kor kezdődött minden nap, és délután 1-ig tartott. A lányokat a piros királynő csoportba osztották be (vannak színek meg szintek, zöld, kék, piros, fekete, azon belül meg hercegnő, királynő, csillag), én a felnőtt hármas csoportba kértem magam (itt csak 1 és 6 között vannak csoportok, unalmas). Aztán kiderült, hogy túl sokan vagyunk a csoportban, ezért átraktak a jobbak közé, így – mint utóbb kiderült – négyeske lettem, pedig legutóbb kettes voltam. Nem baj, legalább lesz kihívás. Tanárnak megkaptam Fabiant, akit láttunk az SRF bi de Lütben (ami egy ilyen meghatározhatatlan TV-műsor a svájci állami csatornán, miszerint riporterek elmennek valahova, és bemutatják az adott várost / települést / térséget), szóval kijelenthető, hogy egy celeb lett a síoktatóm.

  1. rész: «SRF bi de Lüt – Die Skilehrer» in Saas-Fee 3×01
  2. rész: «SRF bi de Lüt – Die Skilehrer» in Saas-Fee 3×02
  3. rész: «SRF bi de Lüt – Die Skilehrer» in Saas-Fee 3×03

A nap jól indult: egész délelőtt esett. Az eső és a hozzá társuló viharos erejű szél miatt minden fenti pályát lezártak, így mindenki, aki aznap síelni akart, a lenti két pályára nyomult. Emiatt aztán 20-30 percig tartott minden felvonós sorbanállás, volt hát idő alaposan kipihenni a 2-3 perces csúszásokat. Közben persze mindenki gyorsan átázott, és a folyamatos utánpótlás miatt egyre mélyebbre hatolt a ruhánkban a nedvesség. Dél körül az eső először havasesővé vált, aztán apróbb jégdarabkák jöttek, és lassan átértünk havazásba. Közben a hőmérséklet fagypont alá esett, emiatt a kabátok és nadrágok elkezdtek megfagyni, és mindenkinek furcsán darabos lett a mozgása. Az oktatás 1 körül ért véget, a gyerekekkel rohantuk haza, és ebéd után már ki sem mertünk jönni a lakásból.

2. nap (kedd)

Gyönyörű napos időnk volt, elállt a havazás is. A pályák jó állapotban, sok friss hóval vártak minket. A csoportommal együtt felmentünk az egyik magasabb hegyre, ahol olyan dolgokat is gyakoroltunk, amiket egyébként a lenti libalegelőkön nem lehetett (pl. síelés). Itt már piros és fekete pályák is voltak, nem csak kékek. Mindenféle feladatokat kaptunk, fogtuk magunk előtt meg a könyökünkkel a hátunk mögött a botokat, igyekeztünk párhuzamosan síelve szűk kanyarokkal haladni. Mentünk kigyóban, egymás mellett szinkronban, Fabian jó dolgokat tanított, tényleg éreztem, hogy fejlődök. Az egyik utolsó csúszás alkalmával csináltunk off-piste síelést is, amikor a kijelölt pálya mellett mentünk. Az egyik ilyen alkalommal elvesztettem az uralmamat a léceim fölött, ugrattam kettőt-hármat, és hanyatt fekve beleálltam a mély hóba. Nem éreztem semmi extrát, de az oktató úr később mutatta, hogy sikeresen eltörtem a lécemet, valószínűleg ahogy beleütköztem egy nem látszó fatörzsbe vagy sziklába. Nem kell semmi komolyra gondolni, az egyik léc vége elhasadt, és viccesen lifegett. Mikor már hazaértünk, akkor szigszalaggal és pillanatragasztóval javítottam meg a bibit, de inkább nem fotózom le, hogy hogyan sikerült.

Délután a jó időre való tekintettel felmentünk a lányokkal síelni újra, de ezúttal figyeltem a helyes sífelvonó- és pályaválasztásra. A síelés legalább annyira jól ment, mint az ellenfényes fotózás.

Nem én vagyok az új Robert Capa, de még valószínűleg a magyar Alberto Tomba sem.

3. nap (szerda)

A harmadik napon síelő-pályafutásom során először feljutottam a legmagasabb saas-fee-i hegyre léccel és csoporttal, az Allalinnal. Erről azt kell tudni, hogy a legmagasabban futó európai “metró” visz fel rá, amitől még az is klausztrifóbiás lesz, aki egyébként tériszonyos. Szép, napos idő volt, ha tudnék fotózni, akkor ennél szebb képet is tudtam volna lőni.

Van itt minden: hegy, ég, sziklák, hó, gleccser. A többi irányba is ezt lehetett látni, csak arra volt a Nap.
Szelfiben is nagyon erős vagyok. Figyeljük meg a háttérben azt a szép táblát, illetve a szemüvegemen visszatükröződő karomat!

Délután megest felmentünk a lányokkal a magosba, és megtaláltuk a nyugati világ legjegesebb fekete pályáját. Amikor nem estem el, akkor azt videóztam, ahogy a lányok igen.

Kata a fekete, Zizi a másik.

4. nap (csütörtök)

Ezen a napon semmi említésre méltó nem történt.

5. nap (péntek)

Kicsiny ám annál lelkesebb csoportunk (amiben a svájci síoktatón és magyar informatikuson kívül volt kazah-ujgur hölgy; hollandus úr; Kanadában született vietnámi származású hölgy, aki 25 év Dánia után került valahogy Svájcba; maláj ex-PM hölgy, aki most teremkerékpáros edző, Szingapúrban élő brit – hogy csak néhányat említsek) az első csúszás alkalmával egy akkora tömegkarambolt hozott össze, amiben a 9 főből 8-an benne voltunk. Mindenünk mindenki más mindenjével összeakadt, olyanok voltunk, mint egy síléces Laokoón-csoport. A leginkább az a hölgy lepődött meg, hogy kimaradt a mókából, aki addig minden nap legalább ötször eltaknyolt, és mindig csak úgy tudott megállni, hogy valakit ledöntött a lábáról.

Miután ezt is kibírtuk, még jött egy újabb off-piste feladat, aztán már tényleg csak egy gyors csúszás a völgybe. Én az egyik teljesen egyenes részen meginogtam, és teljes sebességgel belerohantam egy hófalba. Sajnos erről sincs videó.

Gleccser.

A kalóz

Rég nem volt poszt, mert 2 hétig szabadságon volt a szerkesztőség. Jó kifogás! Rég nem volt poszt, mert Kata legutóbbi, lényegretörő bejegyzése óta nem írtam. Egyébként Kata azóta űrhajós szeretne lenni, ez a kertészes dolog annyira 2018. május.

A szabadság jól telt, 15 éjszakát aludtunk távol itthonról, és ezt a 15 éjszakát sikerült 7 különböző ágyban tölteni. Az állandóságot a párnáink jelentették, amiket csak egyszer hagytunk el, amikor nekem kellett volna bepakolnom őket. Egyébként minden szuper volt, jön is a szokásos szabadságos kép.

Markert-torony: majdnem olyan, mint a Trump Tower, csak olcsóbb a bérleti díj.

De nem is ez a lényeg, hanem az angyaliszigeti kaland, amiről mesélni akartam. Van egy kis telkünk egy szigeten (Angyali-sziget), rajta egy kő- és egy faház. Sok érdekes történet köthető ide, többek közt itt ficamodott ki Regi bokája pár órával azt követően, hogy bejelentettük anyukáméknak az eljegyzésünket (írtam már erről?); itt (sem) tanultam meg korcsolyázni; itt pecáztam a legtöbbet életemben (ez nagyjából 4 órát jelent). A lányok nagyon szeretik, mert lehet fürödni, játszani a kertben, horgászni. Mivel ez egy sziget, ezért van egy csónakunk is, amivel a szárazföldről át lehet ide kelni. E csónakot az esetek nagy részében kb. 200 méteren használjuk, néha azonban felkerekedünk, és a Kis-Duna széltében való átszelése helyett hosszában (!) indulunk útnak. Ez történt most is.

Jól felkészültünk: mentőmellény a gyerekeken, tartalék benzin a motorhoz, anyukám mint másodtiszt, én pedig a kapitány. Északnak vettük az irányt, a part mentén hajókáztunk. Néhány száz méter nyugalom után azt vettem észre, hogy velünk szemben, déli irányba halad egy nagyobb, fehér színű motorcsónak. Rögtön beugrott a vízállás-jelentés, miszerint a Kis-Dunán Angyali-szigetnél folyamszűkület van, hosszúsága 120, szélessége 50, hajóvonták találkozása tilos. Gondoltam, akkor kikerülöm, így hát a kezemet jobbra toltam, a csónak tehát balra fordult. Igenám, de a manőver közben észleltem, hogy a szemközti kolléga eközben jobbra, tehát velem szembe fordult. Semmi gond, a trieszti kadétiskolában nem véletlenül jártam a “Folyami manőverezés alapjai” tárgyra (2 kredit), tehát egy laza csuklómozdulattal balra húztam a motort, ami miatt a csónak jobbra indult. Ki lehet találni, hogy eközben a fehér mocsó (szeretném kivenni a részemet a nyelvújításból, és a motorcsónak helyett a továbbiakban ezt az új kifejezést használni) szintén korrigált, és balra fordult. Nem lesz ez így jó, gondoltam, a hatalmas sebesség (3 csomó, ez nagyjából 5 és fél km/h-nak felel meg) miatt a két hajó közötti távolság rohamosan csökkent, 100 méter ha maradt. Ekkor tűnt fel, hogy a fehér hajó nyomokban kéket is tartalmaz, valamilyen felirat is van az elején, ami R-rel kezdődik és ENDŐRSÉG-gel végződik.

Itt kezdett leesni, hogy ez a jobbra-balra-jobbra keringő valószínűleg azért történt, hogy a rendőrök lezárják előttem az utat, ezzel is megállásra kényszerítsenek minket. Mivel törvénytisztelő állampolgár vagyok, ezért nem menekültem el (a csónak végsebessége nagyjából 10 km/h, így ez egyébként is nehéz lett volna), hanem nagyjából 5 perc szenvedés után a rendőrcsónak mellé navigáltam. A két rendőr úr közúti közfolyós vízi ellenőrzésbe kezdett.

Rámnézve azt rögtön látták, hogy igazán gyakorlott és nagytudású kapitánnyal van dolguk, ez az előbbi manőverezésből is kiderült. A gyerekeken volt mentőmellény, ez tetszett nekik, az is, hogy van lánc a hajón és evező, ha megállna a motor. Nagyjából itt ért véget az öröm, és kezdődött a bánat.

– Horgonyuk van?

– Milyen horgony? Ilyen vasmacskás izé?

– Horgony!

– Az nincs.

– Fehér jelzőfény?

– Nincs.

– Névtábla?

– Lekopott.

– Tűzoltókészülék?

– Ide, a csónakba, amikor a vízen vagyunk?!

– Van önöknél tartalék benzin, ezért kötelező a tűzoltókészülék.

– Értem. Az sincs.

– Papírok?

– Nem hoztunk, hogy ne legyenek vizesek.

– Hát, nem állunk valami jól…

Mit mondjak, volt már kellemesebb beszélgetésem rendőrrel. Szóval nagyon úgy nézett ki, hogy ezt nem ússzuk meg egy kis ejnye-bejnyével. Mondta a magasabb rangú rendőr úr, hogy ez vagy helyszíni bírság, vagy feljelentés. Az utóbbit elfelejtettük, mert ugye nincs magyarországi lakcímem, nem akartam nemzetközi bonyodalmakat okozni. (Már láttam magam előtt a szalagcímeket: Der ungarische Pirat kann nicht in der Schweiz leben!) Mondtam hát neki, hogy adjon egy csekket.

Ilyet se mondott még nekem senki

 – mondta egészen őszintén. Miközben a jegyzőkönyvet töltötte, a kollégájával kellemesen elbeszélgettünk, ekkorra már a teljesen megszeppent lányok is feloldódtak egy kicsit. Volt a rendőrcsónakban egy nagy bot, 3-4 méter hosszú, piros-fehér csíkos. Kata kérdezte, hogy az mi. Mondtam, hogy azzal vágják fejbe a kötözködő állampolgárakat, és már vártam a tarkónlövést, de úgy néz ki, a vízen több a humorérzék, még a rendőrökben is, mert életben hagytak.

Életem egyik legjobban elszórt 15’000 forintja.

Így csónakázik a svájci magyar a Dunán.

Én vagyok Kata

szeretem a nyuszikat

a kedvenc ételem a spageti bolonyai szószal

szeretek olvasni

ha nagy leszek kertész leszek

Focista lettem

Évek óta (ld. 2016, 2017) fenyegetőzöm azzal, hogy focista leszek. 2018. április 21-én – ahogy egy csapattársam mondta – végre férfi lettem.

Az egész a NAGY MECCS előtti nap péntekén kezdődött. Van nekünk egy WhatsApp-csoportunk, a félreértések elkerülése végett az a neve, hogy “Ulti és foci” – itt szoktuk megbeszélni, hogy ki milyen alapozót vett akciósan, illetve hogy mi lesz a következő szabásminta, amit megvalósítunk. Fura is volt hát, hogy Dénes barátom/kollégám/leendő csapattársam miért írta be a következő üzeneteket:

Focistak a cseten. Holnapra nem vagyunk meg az FC VBZ kovetkezo meccsere
Be tud valaki ugrani?
Laci, Gabor?
Reggel 10-kor van a meccs
Itt: Hardhof 19 8064 Zürich
Ballabasok elonyben

Sok okból kifolyólag megszólítva éreztem magam: az FC VBZ-tel azóta kacérkodom, amióta a Kappelin (az iskolaudvaron) focizunk; a bal a jobbik lábam; és Laci vagyok. Nem volt mit tenni, azt tettem, amit egy jó magyar (leendő) focista tenne: rögtön kimentettem magam, és sérültet jelentettem.

Ez nem Zizi karja.

Bizonyára sokakban felmerül, hogy miként sikerült egy ilyen korrekt és 16 bitnyi színárnyalatot felmutatni képes véraláfutást szereznem olyan passzív életmóddal, mint amilyet élek. A válasz egyszerű: véradás.

Sajnos ismernek már engem az emberek, és a kifogást a neki (nekem?) kijáró szkeptikussággal vegyes szarkazmussal fogadták. Fél deci alvadt vér nem mentett meg a meccstől. Beletörődtem a sorsomba, és szóban (hogy ne legyen nyoma, és még ki tudjak farolni, ha meggondolnám magamat) visszaigazoltam a meccset.

Este előkerestem (igazából Regi kereste elő, aki szintén izgatott volt, nyilván mindig is focistafeleség akart lenni) a stoplis cipőmet. Utoljára tavaly ősszel játszottam benne, amikor elég saras volt a pálya. Erre onnan emlékeztem, hogy a cipőkön darabonként nagyjából másfél kiló megkövesedett sár volt, amit a beleragadt fűszálak karbonszálként erősítettek. Nem volt több fél óránál lerobbantani a cipőkről a koszt, és utána a kád – ahol a műveletet végeztem – majdnem olyan tiszta volt, mint amikor elkezdtem. A cipő mellett sípcsontvédőre volt szükség, ezt is sikerült megtalálni. Dénes biztatott, hogy ha nincs meg a védő az sem baj, az egyik csapattárs egyszer például egy papucsot rakott be a sportszárba, mondjuk még az is egy fokkal jobban véd, mint a lábszőr. A felszerelést a csapat biztosította, én készen álltam.

Relatíve nyugodtan aludtam, de az izgatottság miatt korán keltem. Nem akartam túl sokat enni a NAGY MECCS előtt, ittam egy kávét, és ettem egy banánt (kiegyensúlyozott focistaétrend meccsnapra). A pálya tőlünk biciklivel kb. 8 perc, én az idegesség miatt erre is rászámoltam még vagy 20 percet, így jó korán értem oda. Gyülekeztek a csapattársak (akiket nem ismertem), én meg mászkáltam fel-alá, és Dénest vártam.

A fenti térképen látszik, hogy ez a hely egy sportkomplexum sok focipályával. Senki se gondoljon egy Santiago Bernabéura, még a Pancho Arénára is csak nyomokban emlékeztet, igazából ezek sima pályák egymás mellett, mi a legtávolabbira voltunk kivezényelve, a 11-esre. Előtte azonban öltözés és eligazítás.

Az öltözőben találkoztam a csapattársaimmal. Nagyrészük helyi, némelyek ténylegesen VBZ-esek (ez a BKV-nak felel meg), a csapat egyre növekvő része azonban magyar és/vagy epamos. Mivel egy sportorvosit és az igazolást még Svájcban sem lehet egy péntek este alatt elintézni, ezért kiderült, hogy én hamis igazolással fogok szerepelni életem első meccsén. Megkaptam az új nevemet (én lettem Péter, aki egyébként szintén egy honfitárs kolléga), betanultam az új születésnapomat (érdekes, hogy pont András-napra esik), én adminisztratíve készen álltam. Közben kaptam mezt, gatyát, sportszárat, ezeket próbáltam olyan sorrendben és olyan testrészekre felvenni, ahogy azt a többiektől láttam. Stílszerűen a 14-es mezt kaptam, ezzel is emlékezve az identitáscserém előtti születésnapomra.

Ez az egyetlen fényképem van életem első meccséről.

10-kor kezdődött a meccs, mi fél 10 körül indultunk a pályára. Az edző bá’ elmondta a taktikát (felolvasta a kezdő tizenegyet, és elmondta, hogy csere leszek – ennyi volt), és kezdődött a bemelegítés. Passzolgatás körbe-körbe, váltakozó vezényszavakkal, amiket nyilván nem értettem. Rúgtunk párat kapura, kocogtunk, nyújtottunk, tisztára, mint a nagyok. Aztán lassan közeledett a 10 óra, megérkezett az ellenfél is. Bizonyára sokan hallottak már az FC Gastro United 1-ről, ők az FC VBZ egyik legnagyobb mumusai. Állítólag évek óta mindig kikapunk tőlük, időnként ollózós gólokat lőnek, szóval teljesen egy futballcsapat benyomását keltik. Én az egyik ellenféllel már találkoztam a vécében, ahol a meccs utáni doppingvizsgálatra gyakoroltunk a piszoárnál. A mi csapatunk elsősorban sportos villamossofőrökre és kehes informatikusokra épül, ez a srác meg magas volt (még nálam is magasabb), izmos, és ránézésre focista. Nem jó ómen.

A kispadon kezdtem hát a meccset. 3-1-4-2-es formációban kezdtünk, de ebből a pályán nem sok látszott. Ilyen szinten ezek a posztok eléggé esetlegesek, igazából fut mindenki mindenfele, aztán néha eszükbe jut, hogy milyen poszton kellene játszaniuk, és visszazárnak a helyükre. Én már pályára lépésem előtt elfáradtam, mert el kellett mennem egy elrúgott labdáért, amihez az egész “stadiont” meg kellett kerülnöm. Viszonylag jól tartottuk (mi!) magunkat, fél óra elteltével még 0-0 volt, sőt, még helyzeteink is voltak. Ekkor szólt nekem a mester, hogy rutinomat és gyorsaságomat innentől kezdve a pályán kamatoztathatnám, és beállított. Kaptam taktikai utasításokat is: legyek csatár, mert ott nem baj, ha elvesztem a labdát. Ennyi. Felkocogtam hát a kezdőkörbe.

A pályán máshogy telik az idő. Néztem már kismillió meccset, hol sörrel, hol anélkül, hol projektoron, hol tévén, hol stadionban. 2 x 45 perc, közte 15 perc szünet, mint régen az iskolában az első két óra. Viszont amikor az ember játszik, akkor valahogy teljesen másként tűnik az egész. A jegyzőkönyv tanulsága szerint a 32. percben álltam be, tehát bő 10 perccel a szünet előtt. Mégis annyi minden történt, annyi emlékezetes esetet felejtettem el azóta, hogy az hihetetlen.

  • Beállításom után volt egy sprintem a kapu elé, jött be a labda, de nem értem el, mindössze 5-6 méter hiányzott.
  • Megtámadtam az ellenfél egyik védőjét, aki ezen annyira meglepődött, hogy a lábamba rúgta a labdát, ahonnan az alapvonal irányába gurult tovább. Futottunk utána mindketten, de mivel ő focista, én meg nem, ő volt a gyorsabb, és kikísérte.
  • Megszereztem egy szabad labdát a saját 16-osomon belül, és lepasszoltam. Közben valaki majdnem belémrúgott, de nem sikerült neki, ezért elnézést kért.
  • Kényszerítőztem egy csapattársammal, és nem adtam el a labdát.
  • Adtam egy középszar passzt a tizenhatos vonalára a csatártársamnak, aztán valahogy visszakerült hozzám a labda, lőni próbáltam, de nem sikerült.

Nagyjából ennyi történt velem, közben meg az ellenfél rúgott két gólt, amiről én nem tehettem, mert csatár voltam, ugye. Azért szünetben az edző lecserélt, azzal a kommenttel, hogy a második félidőben még beállhatok.

Szünet után tehát újfent a kispadon találtam magam. Jöttek szurkolók (hárman), ők próbáltak velem, a csapat lecserélt csaló sztárjával beszélgetni, de nem sikerült ez sem. Közben kaptunk egy harmadik gólt, annak azért kicsit örültem, hogy nem csak akkor rúgnak nekünk gólt, amikor a pályán vagyok. Aztán az egyik csapattársam, aki addig partjelzőként funkcionált, beállt, így nekem kellett előlépnem lecserélt játékosból asszisztenssé. Kaptam zászlót is, próbáltam akkor lengetni, amikor a másik kolléga is szokta. Egyszer beintettem egy lest, amikor az ellenfél támadott, és rámszólt az edző, hogy “legyen les”, egyébként nagyjából eseménytelenül teltek a percek.

10 perc sem volt hátra a meccsből, amikor újra eljött az én időm. Visszacseréltek, ezúttal a középpályára, nem mintha ez bármit is számítana. Labdához nem értem egyszer sem, szemmel vertem az ellenfelet a támadásai közben, és mivel nem kaptuk be a negyedik gólt, kijelenthető, hogy hatásosan. Hármas sípszó, mindenki gratulált mindenkinek, véget ért az első meccsem.

Mivel ez hivatalos céges liga, ezért van jegyzőkönyv is. Akit érdekel, az megnézheti a labdarúgószövetség zürichi régiójának hivatalos oldalán: FC VBZ 0:3 (0:2) FC Gastro United 1.

Így lettem hát focista, kihúzva ezt is a nem létező és igen rövid bakancslistámról. Pár óra múlva újra meccs, megint nem vagyunk meg elegen, így megest valaki más nevében játszhatok. Megyek is öltözni.

UPDATE: a második meccs érdekesen sikerült:

  • Kezdő voltam, így felsorakoztam a többiekkel a meccs előtt, pacsiztam az ellenféllel, nagyon profi volt. Még a nem létező közönségnek is integettünk, megköszönve előre a szurkolást.
  • Baloldali középpályást játszottam, leginkább a balhátvédünkkel dolgoztam össze védekezésben. Igazi bajtársi kapcsolat alakult ki közöttünk az első félidő során.
  • Az elején eléggé megilletődött voltam, labdákat vesztettem, nem ment túl jól. Aztán amikor belejöttem volna, akkor meghúztam a jobb vádlimat, és onnantól nem tudtam futni.
  • Ennek ellenére egyszer felmentem támadni, az egyik csapattárstól hozzám pattant a labda, betörtem a tizenhatoson belülre, kapura lőttem, és a kapus nagy nehézségek árán ütötte szögletre a labdát. Ez volt az egyetlen kapuralövésünk az egész meccsen.
  • Az egyik eladott labdámból lekontráztak minket, és ebből lőtték az első (és később kiderült: győztes) gólt.
  • Félidőben próbáltam nyújtani a vádlimat, de csak rosszabb lett, szóval cserét kértem. Összesen kb. 55-60 percet játszottam.
  • A lecserélésemet követően összeomlott a csapat (lehet, hogy ebben szerepet játszott az is, hogy a 60+-os edzőnk is beállt), és a vége 0-4 lett. Az ellenfél az utolsó helyezett volt, mi voltunk az utolsó előttiek.
  • Itt a jegyzőkönyv: FC VBZ 0:4 (0:1) FC HLT.

Én vagyok Zizi

szeretem az elefántokat a fagyit is szeretem

szeretem a családomat

ma van vasárnap a családal elmegyűnk brancsolni mert holnap elutaszunk

Regi balesete (S02E01)

A tavalyi nagy sikerre való tekintettel idén újra jelentkezünk a “Regi balesete” sorozat legújabb epizódjával.

Nem sok( rossz)at ígérő április másodika volt. A húsvéti hétvégét Saas-Feeben töltöttük, hogy a szezonbérletünk utolsó morzsáit is kihasználjuk. (Amikor a síszezont egy hónappal ezelőtt ünnepélyesen lezártam, akkor ez az út még halvány gondolat sem volt.) Csütörtökön érkeztünk, pénteken már síeltünk, szombaton le volt zárva az összes pálya, vasárnap megint síeltünk, hétfőn pedig a kicsekkolás után még egy búcsúsíelést terveztünk. Minden jól alakult, ragyogó napsütés, tökéletes pályák, semmi tömeg.

Én vagyok a síszemüveges, Regi a másik

Miközben Regivel síeltünk, a gyerekek Darióval (aki az új Nico) tanultak. Mi dél körül végeztünk a hegyen, utána az volt a tervünk, hogy átmegyünk arra a dombra, ahol a lányok vannak, megnézzük őket, és még csúszunk egyet. Felmentünk a pálya tetejére, és nekivágtunk a szezon ténylegesen utolsó lesiklásának.

Ez a pálya annyira nem volt jó állapotban, mély volt a hó, és a napsütés miatt eléggé latyakossá olvadt. Én voltam elöl, Regi követett. Megálltam, hogy megvárjam, ő pedig egy gyors jobbkanyarral állt volna meg előttem. Itt történt a baj. A jobbosnál a jobb lába beleállt a hóba, míg a bal ment tovább. Aztán a bal is beleállt a hóba, ő pedig hasraesett. A sílécek nem csatoltak le, hanem félig oldalra, félig hátra álltak. Kb. úgy nézett ki, mint ez a hölgy itt lenn, csak a ruhája volt más színű, és a feje lefelé nézett.

Forrás: Pinterest (nem értem én ezt a Pinterest, valaki elmagyarázhatná, hogy mi ez)

Nem kell ortopédusnak lenni ahhoz, hogy sejteni lehessen, hason fekve nem jó az, ha az ember két lábfeje nem előre néz, hanem inkább oldalra-hátra. Ezt abból is sejteni lehetett, hogy Regi elkezdett kiabálni, hogy “ez nagyon fáj”. (Mondott még mást is, de ez egy korhatáros blog, a kurva életbe már!) Lecsatoltam, és visszasétáltam hozzá. Sejtettem, hogy nagy a baj, Reginek majdnem olyan magas a fájdalomküszöbe, mint nekem (az köztudott, hogy egy pattanás kinyomása az orron fájdalmasabb, mint a szülés, és én kevésbé kiabáltam az előbbi művelet alatt, mint ő az utóbbi közben). Leszedtem a sílécet a lábairól, főleg a bal tűnt eléggé zehernyésnek, nyeklett-nyaklott össze-vissza. Felsegítettem, hogy megnézzük, mekkora a kár. Járni nem tudott, állni is csak olyan furán. Fasza. Akkor talán vegyük számba, milyen lehetőségeink vannak! Egy olyan részen voltunk, ahol nem volt más síelő, segítséget nem kérhetünk senkitől. Nem is nagyon látszódtunk sehonnan, így ilyen hószánas mentőre sem számíthattunk. Mivel nem vagyunk Rega-tagok (légimentés), ezért egy helikopteres akció 50 ezer franknál egy rappennel nem kerülhetett volna többe, szóval ez sem volt opció. Maradt tehát az, hogy akkor valahogy lejussunk lécen-lábon a faluba, hogy aztán ott keressük meg Doktor Kretzschmart. Így is tettünk, Regi a botjaira támaszkodva próbált egy olyan helyre jutni, ahonnan aztán továbbcsúszhatott, én meg vittem a saját léceimet, botjaimat, és az ő léceit, mint egy alpesi Tenzing Norgay. Ehhez képest a lecsúszás szinte eseménytelen és kihívásmentes volt.

A faluban felmarkoltuk a lányokat, akik pont ekkor végeztek az utolsó órájukkal. Visszamentünk a szállodába, ahonnan már kicsekkoltunk, és az alagsori vécében utcai ruhába öltöztünk. Aztán elkezdtünk orvost keresgélni, ami húsvét hétfőn délután nem tűnt annyira egyszerűnek. Szerencsére pont ott volt a szállodatulaj házaspár mellettünk, akiknek piros telefonos forródrótjuk volt a felcserhez, ők segítettek bejelentkezni. Aztán a papi a hotel elektromos kisbuszával el is szállított minket a rendelőbe.

Minimális várakozás után Regi bejutott a röntgenbe. Gyors diagnózis: valami nem jó. Ami a képen látszik az egy kicsi szilánk, ami valahogy letört a csontból, valószínűleg ugyanúgy, mint ahogy Fábry Sándor elmesélte “A lejtő ördöge – a vaxtól a gipszig” c. klasszikusában. Egyelőre ennyit tudtunk. Regi kapott térdmerevítőt, meg két helyes mankót, amit a gyerekek következetesen kampónak hívtak, mivel annak van értelme. Hazamentünk szépen, Saas-Fee – Zürich mindössze 242 km, az a hosszú hétvégéről hazautazók között barátok közt is legfeljebb hat óra. Így zártuk a hétfői napot.

Ott van a bibi!

Kedden háziorvos, beutaló a Triemlibe. Reginek itt már külön kartonozója van, ugye itt volt tavaly is a balesete után. A bejárat mellett két bejelentkező ablak van, az egyik főle az van írva, hogy “Information”, a másik felé pedig csak annyi, hogy “Regi”. Szerdán mentünk oda, ekkor volt CT, majd az Oberarzt-tal való egyeztetés után abban maradtunk, hogy legyen MRI is, hogy Regi bal térdén az összes képalkotó berendezést egy héten belül letesztelhessék. Magyarországi olvasóink kedvéért írom, hogy MRI-re nem 2019. októberre, hanem két nappal későbbre (péntekre) kaptunk időpontot. Ekkorra derült ki a pontos diagnózis: teljes elülső keresztszalag-szakadás.

Most ott tartunk, hogy Reginek volt három fizioterápiája, ugyanoda jár vissza, mint tavaly. Ez megy hat hétig, addig nincs műtét, utána jön majd egy konzílium, és eldöntik (döntjük?), hogy mi legyen. Gyors guglizás után kiderül egyébként, hogy a keresztszalag-szakadás nem olyan jó cucc, az előrehozott fizioterápiával jó eredményeket lehet elérni, a teljes gyógyulás esélye így is nagyjából 40% körül van, mint akkor, ha már rögtön a sípályán kaszabolták volna a beteget. Szóval reménykedünk.

Le van foglalva már a decemberi síelésünk ugyancsak Saas-Feeben. Nézzük a dolgok pozitív oldalát: sokat tudunk spórolni, mert Reginek nem kell lécet bérelni!

Update: Regit május 16-án műtötték.

Egy választás margójának a lábjegyzetének a függelékébe

Nem szoktam politizálni. (De.)

Nem az a szomorú, hogy nyolc ilyen (milyen?) év után ez (mi?) lett az eredmény.

Az a szomorú, hogy van ez a fajta “magyar vagyok” érzés. Hogy mit jelent magyarnak lenni. A magyar utánad lép be a forgóajtón, de előtted lép ki belőle. A “magyar rapper ember bajsza, mint a magyar bika szarva: fölfelé áll, nem lekonyul, körszakállhoz nem hasonul” (Bëlga) A magyaroknál van az egy főre eső legtöbb Nobel-díjas. (Ami egyébként nem így van, csupa olyan ország előz meg minket, akikkel fociban mindig megszenvedünk, pl. Feröer-szigetek, Luxemburg, Izland.) A magyar ember ez meg az.

Hát nem. (Pedig háttal nem is kezdünk mondatot.)

A magyar ember elhiszi, hogy az újhollandok leigázzák a világot, hogy az időjárást indiai kamaszok hekkelik, és hogy a migránshordák semmi mást nem akarnak, csak elvenni az ember munkahelyét, és aztán ott ülni, és nem dolgozni. Ez a szomorú.

Úgyhogy most majd szépen bemegyek a Kreisbüróba, megkérdezem, hogy mi kell a C permithez (letelepedési engedély, nem “csak” munkavállalási) pontosan, aztán maradunk.

Síszezon vége

Ma majdnem elmentünk síelni, de helyette inkább a Landesmuseumban töltöttük a délutánt. Ezzel hivatalosan is lezártnak tekintem a 2017-18-as síszezont.

Ezen a télen baromi sokat síeltünk. Ahhoz képest, hogy én 10 éve sportoltam először télen (mármint téli sportot űzni, úgy értem), szerintem igazán gyakorlott síző lettem. Még mindig rettenetesen megy, valahogy nincs hozzá érzékem, de a sok gyakorlás hatására sokszor úgy érzem, hogy nem halok meg azonnal. A buckákat nem szeretem, de a jeges pályát sem, ha meredek, akkor aggódom, ha sokan vannak, akkor féltem az embereket, ha kevesen, akkor meg magamat. Egyébként minden körülmények között szívesen síelek, ahogy ez ebből látható.

Az idei szezonban két fő- és néhány alsíelésünk volt. Egyszer egy hétig, másodszor (pont a síszünetben) 3 napot síeltünk, mindkétszer Saas-Feeben. (Ami ugyanazt tudja, mint Zermatt, csak családbarátabb, kisebb, olcsóbb, mondjuk még mindig elég drága. A szezonbérlet 222 frank, csak mondom.) Voltunk még Amden Weesenben is kétszer, ahol egyszer láttuk a pályát, egyszer meg akkora köd volt, hogy még a lécünket sem.

Szeretnék mutatni három videót. Az első helyszíne Amden Weesen, ahol két pályát találtunk, az egyik tipikus libalegelő, nagyon enyhe kék, olyan viccekkel tarkítva, mint a pálya közepén elhelyezett hütte. A másik sem meredek, viszont “félcsövekkel” (igazából nyolcadcsövekkel) és ugratókkal (!) van felszerelve. Itt történt az első rögzített síbalesetem életemben. Nem kell semmi komolyra gondolni, mentem az ugratókon, nagyon begyorsultam (> 15 km/h), az utolsó előttinél felrepültem nagyon magasra (> 15 cm), és az utolsónál jobbnak láttam, hogyha biztonságosan elesem. Ez látszik e videón, a bal oldali pacát és az őt körülvevő hófelhőt kell nézni, az voltam én.

A következő videó előtt mutatok egy képet, meg egy háttérkép-gyanús másikat.

Ez én vagyok, miután a gyerekek az utolsó sízős napunkon bemutattak egy új útvonalat. Nico, a tanáruk volt, hogy “vicces” legyen a síelés, néhány alkalommal levitte őket a pályáról, az erdőbe. Nem kell semmi veszélyesre gondolni, 1%-os lejtő, kitaposott útvonal, a gyerekek nagyon élvezték, és gond nélkül átmentek. Mi viszont, nem 90 és 100 cm-es lécekkel mentünk, hanem normális, felnőtt méretűekkel. Emiatt aztán azokon a helyeken, ahol ők simán tudtak hóekézni, mi nem tudtunk fékezni, mert egyszerűen nem fért el “oldalra” a lécünk. Amikor egy jobbos kanyarban elém ugrott egy közönséges jegenyefenyő (Abies alba), nem tudtam mást csinálni, mint félrekapni a kormányt, és elterülni a szűz hóban. Regi is így járt, csak egy kicsit lejjebb, egy szimpatikusabb fánál. Ekkor kezdett videózni.

Ez a kép lehetne egy ilyen motivációs-csendéletes háttérkép. Szép fakéreg, a háttérben elmosódott havas táj, gyönyörű. Az a paca megint csak én vagyok, és a lenti videó megmutatja, hogyan jutottam el oda.

Azért hogy ne csak ilyen videókkal égessem magam, mutatok egy jót is. Ez egy buckás ÉS jeges ÉS fekete pálya, amin az utolsó nap utolsó csúszását tettem meg. Sokan azt hiszik, hogy Ilja Afanaszjevics Osztapenko esett le a talapzatáról, és valami oltári véletlen (pont egy sílécre esett) folytán síel, de nem, ez a dinamikus és lejtőérzékeny ember én vagyok. Pont ezen a pályán nem estem el egyszer sem.

Síelni jó, és én nem adom fel soha. Egyszer el fogok indulni egy ilyen amatőr síversenyen, és kenterbe verem a 3-4 éves svájci gyerekeket!