A hétvége 3 képben

SzombatGatterhütte, Winterthur

Nagy volt a hőség, medence nem volt, csak egy marhaitató. Az alján a lyukat egy műanyag pohár tömte be. Hideg volt a víz, kondérban forralt vízzel melegítettük meg. Fotó: én.
Nagy volt a hőség, medence nem volt, csak egy marhaitató. Az alján a lyukat egy műanyag pohár tömte be. Hideg volt a víz, kondérban forralt vízzel melegítettük meg. Fotó: én.

VasárnapKatzensee, Regensdorf

Zizi, a gyerek, aki néha a sima kenyeret sem eszi meg, mert van rajta néhány szezámmag, úgy tolta magába a libazsíros piros arannyal telenyomott (!) kenyeret, mintha YOLO. Fotó: Geyer Zoli.
Zizi, a gyerek, aki néha a sima kenyeret sem eszi meg, mert van rajta néhány szezámmag, úgy tolta magába a libazsíros piros arannyal telenyomott (!) kenyeret, mintha YOLO. Fotó: Geyer Zoli.
Kata, akit néha nem lehet rávenni, hogy fél másodpercig egy helyben üljön, és a kamerába meg csak grimaszolva néz, végre hagyja magát lefotózni. Fotó: Zizi (!).
Kata, akit néha nem lehet rávenni, hogy fél másodpercig egy helyben üljön, és a kamerába meg csak grimaszolva néz, végre hagyja magát lefotózni. Fotó: Zizi (!).

Azon kedves olvasóimnak, akik nem rendelkeznek szélessávú internettel, le is írom címszavakban.
Szombaton Gábor barátom 40. születésnapját ünnepeltük. Fa-alapú tüzön sütött végtelen kaja, tucatnyi gyerek, rókacsapda készítése az én terveim alapján. Hazafelé egy üveg bor elfogyasztása az autóban (kilépő pohár helyett), közben Welcome to St. Tropez.
Vasárnap kis késéssel (4 óra) érkeztünk egy nagy magyar (de nem nagymagyar) családi napba. Pörköltfőző-verseny, negyedik hely (négyből), mert elajándékoztuk a tüzelőt. A harmadik helyezett pörkölt felrúgva egy úr által, pörkölt fele a lábán, majd a porban. Katzensee megismerése, tiszta Balaton (északi part). Angolos távozás szalonnasütés előtt/helyett.

Home Automation Project v1

Aki ismer, az tudja, hogy én alapjában véve egy mérnökember vagyok. Mindig van nálam egy colstok (csak leírni nem tudom), ácsceruza (a magyar nyelvben az egyetlen szó, amiben előfordul a CSC-betűkombináció, ha leszámítjuk a pöcscentit, mert az csúnya szó) és fázisceruza (sokat vettem már életemben, de egyik sem fogott). Ennél már csak az nagyobb trivialitás velem kapcsolatban, hogy sokat és eredményesen programozom.

Amikor szembe jön velem egy probléma, mindig próbálok egy igazi, mérnöki megoldást találni rá. A világ számomra nem más, mint egy komplex rendszer, amit fel kell nyitni, meg kell érteni, jobbá kell tenni. CPU-val, elektromotorral, kismegszakítóval.

Volt nekünk egy komoly gondunk a hálószobában. Az egyik szekrénynek szorult a két alsó fiókja, és hiába WD40-eztem újra meg újra, a fa és a zoknik mindig beszívták magukba a kenőanyagot. Nemegyszer csúsztam el magam is a saját cipőmben belül, mert által volt ázva a zoknim. Probléma, ami mérnöki megoldásért kiált!

Vettem egy Raspberry Pi-t, drótok, ellenállások és kondenzátorok természetesen korlátlan számban állnak a rendelkezésemre. Kellett még pár kapcsoló, szenzor, mikrofon, potméter és egy jókora pese. Ezeket kínai webáruházakból fillérekért lehet beszerezni. Miközben érkeztek az eszközök, a korábbi, szalvétára felvázolt kapcsolási rajzot bevittem AutoCAD-be.

Kapcsolási rajz

Amikor megjött minden, nekiálltam, és egy vasárnap délután, amikor Regi elvitte a gyermekeket az ökumenikus istentiszteletre, összeforrasztottam mindent a 40 éves, szovjet, más érintésvédelmi osztályba sorolt forrasztópákával. Egy kicsit még hazárdos, de alapvetően jól működik.

#HUNPOR Lyonban (rövid beszámoló)

Szerdán Lyonban voltam meccsen. Magyarország – Portugália 3-3, ugye.

7-kor indultunk kocsival. 9 után értünk át francia Svájcba (FCH, nem összetévesztendő GCH-val és ICH-val, ugye), itt meg is álltunk reggelizni. Itt két fontos dolog történt:

  1. Kiderült, hogy FCH még drágább, mint GCH (vagy Zürich), legalábbis ilyen kevés reggelit 20 frankért még nem ettem.
  2. Az autóspihenő / Autogrill egy ilyen kilátással szolgált vendégei számára.

Kilátás

Mentünk tovább, rendületlenül. Dél körül már Lyon környékén voltunk, mivel a stadion (Parc Olympique Lyonnais) a semmi közepén van, ezért a városból maximum a Kőbánya- és Kispest-jellegű külvárosokat láttuk. Viszont Lyon-Kőbánya és Lyon-Kispest is viszonylag takaros kerületek.

Egy órát bolyongtunk autóval, mert olyan franciásan volt minden kitáblázva. Volt három parkoló, P2, P56, P57, mondjuk én a francia számozáson azóta nem lepődöm meg, hogy kiderült, hogy a kilencven az náluk “négy húsz tíz” (quatre vingt dix). P2 be volt zárva, P56 VIP-parkoló, P57 meg csak busz. Először egy helyi Tesco (E.Leclerc) parkolójában álltunk meg, de utána inkább elmentünk onnan, mert elvileg nem lehetett ott parkolni. (Maradt ott vagy 2000 magyar autó, kiváncsi vagyok, hogy mi lett azokkal.)

Nagy keresgélés után kiderült, hogy van Lyonban egy expo, és annak a parkolója a hivatalos parkoló. Először furcsa volt, hogy a stadiontól kb. 10 percet kellett autózni (az nem sétatávolság), de aztán mégis leparkoltunk. Ekkor volt kb. 2 óra (v.ö. a meccs 6-kor kezdődött), gondoltuk, hogy akkor most elbuszozunk a shuttle buszokkal a stadionhoz, aztán még arra is lesz idő, hogy bemenjünk a városba vagy csináljunk valami huligánkodást. Arra viszont nem számítottunk, hogy ez is franciásan lesz megszervezve.

Amikor mi odaértünk, már sok százan leparkoltak. Utána mentünk mindannyian arra, amerre érzésre a buszok lehetnek. Meg is találtuk a “végállomást”, viszont hamarosan kiderült, hogy a buszok (még) nem járnak, arra várni kell egy órácskát. Emlékezzünk rá, hogy nem a városban vagyunk, hanem a város szélén, a semmi közepén (Google Maps). Behajtásnál nem volt kiírva, hogy “ne gyere be 3 előtt, paraszt, mert úgyis itt ragadsz”, sehol egy hoszt/esz, semmi. Szóval ültünk a domboldalban, egy bonsai árnyékában, és vártunk.

3 után tényleg beindult a buszjárat, és 10-15 perc sorbanállás után fel is jutottunk az egyik buszra. Légkondi nuku, mondjuk max. 30 fok volt árnyékban, a busz pedig a napon állt, ez legyen a legnagyobb gond. Még ülőhely is volt, szóval nem panaszkodhattunk. 10 perc alatt értünk a stadionhoz, ahol már nagy volt a tömeg és a hangulat (pedig még mindig majdnem 3 órával voltunk a meccs előtt). Ott készült a lenti kép.

Stadion és én

Itt véget is érhetne a pre-meccs beszámoló, de csak most kezdődik igazán. Tudni kell, hogy nekem két jegyem volt, Regivel akartam menni. Viszont Reginek közbejött egy műtét (ezek a műtétek csak így jönnek), és az orvosa jelezte, hogy a sétálás, ácsorgás, ugrálás erősen kontraindikáltak. Mivel a meccs gyakorlatilag csak ebből áll, ezért úgy döntöttünk, hogy ő szomorúan, de kihagyja. Szóval volt egy szabad jegyem, amit egy kollégámnak adtam el. Igenám, viszont ő nem velünk jött Lyonba, hanem egy másik társasággal, másik autóval, másik parkolóba. Adva van hát a helyzet: találjátok meg egymást egy városban, ahol még egyikőtök se volt soha.

Challenge accepted.

(Itt jönne az, hogy elmesélem hányattatott túrámat a tűző napon, végig Lyon külvárosán keresztül, nagyjából 6 km-en és 1,5 órán át, de helyette inkább jöjjön egy kép, amikor már megtaláltam a bagázst.)

Mi

Innentől kezdve már majdnem minden rendben volt. Sört is szereztünk (ami nem volt triviális, mert meccsnapokon alkoholtilalom van már Franciaországban), a stadiont is megtaláltuk, egymást sem vesztettük el. Beléptetésnél nem volt nagy dugó, amikor a motozás volt, meg is értettem, miért. Korábban voltam már sok meccsen, és megszoktam, hogy a meccs előtti motozás és a prosztatavizsgálat között annyi a különbség, hogy a biztonsági őrön nincs kesztyű (vagy gumiujj). De nem Franciaországban! Terrorveszély, köpnek rá, a motozás kb. úgy nézett ki, hogy levette a silbak a sapkámat, hogy lássa, nem csempészek-e be valamit a fejemen, megölelt barátilag, aztán azt mondta, hogy good match. Ennyi. Remélem, hogy nem lesz semmilyen esemény a későbbiekben sem, mert egy eb-meccsen csak az nem terrorizál, aki nem akar.

5 körül értünk be a stadionba, megtaláltuk a helyünket is, vettünk megint sört (bent már lehet kapni), mondjuk a 0,5%-os Carlsbergnél rosszabbat rég nem ittam. A mi szektorunk pont a portugáloké mellett volt, se egy kerítés, se semmi, a lépcső bal oldalán #POR, a jobb oldalán pedig #HUN drukkerek, vicces. Jött a bemelegítés, láttuk a becses magyar csapatot és a csúnya/rossz portugálokat is. CR7 nagyon gyakorolta a szabadrúgásokat, de már akkor sem ment neki.

6-kor végre elkezdődött a meccs, remélem, mindenki látta. Mivel a hangulatot és az egészet képtelenség átadni, ezért csak pár gondolat:

  • A magyar szurkolás fenomenális volt. Nekem a félidő közepén ment el a hangom, de attól még kiabáltam tovább, csak jobban fájt. Egyfolytában énekeltünk, tapsoltunk, űztük-hajtottuk a csapatot. A másik oldalon (portugálok, ugye) annyi volt a szurkolás, hogy amikor gólt lőttek vagy amikor helyzetbe kerültek, akkor hörögtek, egyébként volt kb. 10x “PORTUGAL”-kántálás, ennyi. Nekünk meg 100x Az éjjel soha nem érhet véget :)
  • Meleg volt, nagyon. 30 fok árnyékban, mi legalább nem a napon voltunk, mint a magyar szurkolók jelentős része. Cserébe az utolsó előtti sorban voltunk, a stadion tetejéhez igen közel. “A meleg levegő felszáll”, tudjuk jól általános 4. osztály óta, azt meg most tudtuk meg, hogy “a stadion tetején pedig beragad”. Szauna volt, ülve is izzadtunk folyamatosan, szóval inkább ugráltunk, akkor járt a levegő körülöttünk.
  • Le a kalappal a csapat előtt! Ilyen jó meccset rég nem láttam, fantasztikus élmény volt. Az, hogy tartalékosan így tudunk játszani, egy ilyen ellenféllel, hát az nem semmi.

A multimédia jegyében rakok még ide két videót, amit a meccsen vettem fel. Az első CR7 első gólja (ezzel egyenlítettek 2-2-re), a második pedig Dzsudzsák 2. gólja (ezzel lett 3-2). Egyébként ezt a két videót csináltam az egész meccsen.

Holnap nyolcaddöntő, július 1-én Lille-ben negyeddöntőzünk Wales ellen, utána július 6-án visszatérünk Lyonba, hogy megint elszomorítsuk a portugálokat, utána pedig már jöhet Franciaország július 10-én a Saint-Denisben. Ez utóbbi meccsre van két jegyem (persze csak ha Magyarország bejut, de hát ilyen triviális dolgokat nem is kell említeni).

A paraszt

Nem árulok el egy nagy titkot, hogy a címszereplő én vagyok.

Pár héttel ezelőtt, egy borús zürichi napon, dél felé indultunk. Aznap egyetlen helyen volt Svájcban napsütés: Ticinóban, az olasz kantonban. Nem voltunk ezzel egyedül: gyakorlatilag egész Svájc toronyiránt arra tartott. Emiatt egy olyan korrekt dugóban ültünk nagyjából 4 és fél órát, amilyet még egy, a budapesti dugókhoz szokott ember sem tud nyugodtan viselni. Öten zsúfolódtunk össze a kocsiban (apósom is velünk tartott), hátul a gyerekek egyfolytában kiabáltak, valakinek mindig pisilnie kellett, fáradt is voltam. Nem vagyok messze az igazságtól, ha azt mondom, mire Luganóba értünk, idegállapotba kerültem.

Leparkoltunk egy parkolóházban (ahol nem volt vécé), és elindultunk a városba gyalog. Egy sötét sétálóutcában haladtunk a centrum felé, fújt a szél, a gyerekek a kockaköveket fogdosták, nekem visszafogottan fájt a fejem. Ebben a pillanatban valaki azt mondta hátulról:

Sziasztok! Ti is magyarok vagytok?

Hátrafordultam: egy huszonvalahány éves nő, ránézésre turista, volt a hang forrása. Mivel eldöntendő kérdést szegezett hozzánk, gondoltam, udvariasan, de lakonikusan válaszolok:

Igen.

Részemről le is zártam a beszélgetést, mentem tovább, közben pedig elkezdtem mondani a magamét Reginek. Hogy miért találnak meg minket mindig, mindenhol. Hogy miért nem lehet minket békében hagyni. (Tudni kell rólam, hogy én ezt a “sziatiismagyarokvagytok?”-dolgot nem szeretem. Ha én külföldön – főleg Svájcban – magyar szót hallok, akkor inkább arrébb megyek. Élni és élni hagyni, ugye. Nem bírom. Bocs.) Nem hangosan és nem sokáig panaszkodtam Reginek, és ekkor kiderült, hogy ez a monológom hiba volt a javából.

Ugyanis a nő közben végig mögöttem volt. Mármint közvetlenül. Mármint hallótávolságon belül. Hallotta.

Ez onnan derült ki, hogy egyszer csak elém ugrott, és azt kérdezte:

Elnézést, valami rosszat mondtam?

Ekkor velem három dolog történt egyszerre:

  1. meglepődtem,
  2. elszégyelltem magam,
  3. kissé megijedtem.

Ilyenkor az ember – ha meglepődik; rájön, hogy valami hülyeséget csinált; megijed – általában felteszi a kezét, és azt mondja: elnézést! Nem úgy értettem, nem akartam megbántani, “idegállapot” stb. De nem ám a mi Lacink, nem ám! Hogyan lehet egy ilyen helyzetet tovább rontani?

A négyes-hatoson sem ismerkedem.

Jujj. (El kell azért ismerni, hogy ez a rettentően bunkó beszólás azért nyomokban humort tartalmaz. Nem jó humort, de egyes mikroközösségekben az ilyenen mosolyognak.) Talált, süllyedt, előtte kettétört, utána megfagyott.

A nő nem volt boldog. Valami csúnyát mondott, amiben benne volt az, hogy “Orbán”, és hogy “magyar” meg hogy “külföld”. De nem ez volt a legdurvább, amit aznap hallottam, hanem amit később kaptam Regitől. Utólag elismerem, jogosan.

Tanulság: ne légy paraszt!

Üzenet a nőnek, ha valahogy eljutna hozzá: bocsánat!

Születésnap 2016

Reggel 6:44-kor (egy perccel a “vekker” előtt) Zizi ébresztett egy “boldog születésnapot!”-tal, mókás volt. Sokan felköszöntöttek utána még élőszóban, telefonon, facebookon (ami akkor is jól esik, ha csak “klisé”, ahogy az egyik felköszöntő írta), emailben, WhatsAppon, SMS-ben, Skype-on (inc. SfB és Lync), LinkedInen. Jól esett mind, köszönöm mindenkinek!

Aztán este a torta előtt/közben/után kaptam két ajándékot.

És utána még egyet.

Annyi minden történt ma, hogy csak kapkodom a fejemet.

Albánia – Svájc

Ugye senki sem felejtette el, hogy június 11-én albán-svájci meccs lesz Lens-ban?

Mivel rég nem volt felesleges focis kontent, ezért most lesz. Tegnap néztem válogatott meccseket, többek között Svájc és Albánia is a pályán volt. Előbbi különösebb megerőltetés nélkül kapott ki Zürichben Bosznia-Hercegovinától, utóbbi pedig Luxembourgban diadalmaskodott, mint az közismert. De nem is ez a fontos, hanem a júniusi, egymás elleni meccs az Eb-n.

Annak jártam utána, hogy mennyire német-török meccs lesz az albán-svájci. Lelövöm a poént: nagyon. (Gy.k.: a német válogatottban sok török származású játékos van, a törökök között pedig sok olyan, akik Németországban születtek.)


Svájc

  • Blerim Džemaili: Macedóniában (akkor: Jugoszlávia) született albán családban, 4 éves volt, amikor Svájcba költöztek
  • Granit Xhaka: koszovói albán szülők gyermeke, már Svájcban született
  • Pajtim Kasami: Macedóniából (akkor: Jugoszlávia) származó albán szülők gyermeke, már Svájcban született
  • Shani Tarashaj: koszovói albán szülők gyermeke, már Svájcban született
  • Admir Mehmedi: Macedóniában (akkor: Jugoszlávia) született albán családban, 2 éves volt, amikor Svájcba költöztek
  • Xherdan Shaqiri: Koszovóban (akkor: Jugoszlávia) született albán családban, 1 éves volt, amikor Svájcba költöztek


Albánia

  • Arlind Ajeti: Bázelben született, 21 éves koráig svájci korosztályos válogatott volt
  • Berat Djimsiti: Zürichben született, 21 éves koráig svájci korosztályos válogatott volt
  • Naser Aliji: Macedóniában (akkor: Jugoszlávia) született albán családban, 4 éves volt, amikor Svájcba költöztek, 21 éves koráig svájci korosztályos válogatott volt
  • Freddie Veseli: Renens-ben született, 20 éves koráig svájci korosztályos válogatott volt
  • Migjen Basha: Lausanne-ban született, 19 éves koráig svájci korosztályos válogatott volt
  • Amir Abrashi: Bischofszellben született, 22 éves koráig svájci korosztályos válogatott volt
  • Ermir Lenjani: Koszovóban (akkor: Jugoszlávia) született, tizenéves korában költöztek Svájcba, ahol 10 évet töltött
  • Burim Kukeli: Koszovóban (akkor: Jugoszlávia) született, 4 éves volt, amikor Svájcba költöztek
  • Shkëlzen Gashi: Zürichben született, 21 éves koráig svájci korosztályos válogatott volt
  • Taulant Xhaka: Bázelban született, 22 éves koráig svájci korosztályos válogatott volt
  • Lorik Cana: menekültként 9 évet élt a családjával Svájcban

Ahogy látszik, az albánok erősen rámentek a 20 év körüli svájciakra, bizonyára győzködték őket, hogy válasszák a kétfejű sasos mezt a fehér keresztes helyett. (Vagy pedig a fiúk gondolták úgy, hogy az albán csapat jobb nekik, esetleg abba inkább beférnek, mint a svájciba.) Egy játékos híján ki lehetne hozni egy teljes focicsapatot a svájci születésű vagy kötődésű albánokból, viszont az albán származású svájciakból max. egy kapus nélküli futsalcsapat lehetne.

Külön érdekesség a Xhaka-testvérpár: Taulant (az idősebb) albán válogatott, Granit pedig svájci. Nem lennék a Xhaka-szülők helyében június 11-én, ebből nem lehet jól kijönni. (Ld. Boateng vs Boateng a vébéken.)

Házimozi-élmény 2016, egyben Jurassic World-kritika

A minap családunk bővült egy Xbox One-nal, mert én mindennek ellen tudok állni, csak a kísértésnek nem. Hogy jusztifikáljam eme beruházást, azt találtam ki, hogy fifázni akarok így lesz végre Blu-ray lejátszásra alkalmas eszközünk. Ez egy fontos szempont, mert összesen van egy Blu-ray filmünk: Jurassic World, Regi nyerte a céges karácsonyi tombolán, amit egyébként ő szervezett. Senki se jelentsen be cinkelést, mmkay?

Megint egy kicsit sok volt az elkalandozás. A lényeg, hogy vettem egy Xbox One-t, és mivel volt egy filmünk, ki is próbáltuk. Belenéztünk a Jurassic Worldbe, szép volt a kép, nagyon menő volt, hogy Blu-ray-t nézünk, de mivel késő volt, másnapra halasztottuk a befejezést (5 percet néztük).

Másnap csőre töltött popcornnal vártuk a családi moziélményt. Film be, hátradőlés, mienk a világ (a gyerekek alszanak, ugye). Megint meg kellett nézni az összes jogi figyelmeztetést, hogy mit vágnak le, ha berippeled, mennyire perelnek stb. Aztán elkezdődött a film, de valami rosszat nyomtam (az Xbox kontrollerén), ezért újrakezdődött az egész. Legal notice, csapó 2, cirka 3 perc, és már megint be is jött a főmenü. Nyelvválasztás, feliratválasztás – hiába vagyunk Svájcban, most kivételesen nem EDF néztük a filmet (gy.k.: angol nyelv, német és francia felirat). Indul a film!

És nincs hangja. Illetve van, de úgy, hogy az emberek szövege nem hallatszik, csak a háttérhangok. Egy nappal korábban ugyanezekkel a beállításokkal minden szuper volt, most meg némafilm szép aláfestőzenével. Nem estünk kétségbe, Xbox reboot, lemez ki, próbáljuk elölről! (Mármint újra, a filmet, nézni.) Legal notice, csapó 3, 3 perc után főmenü, nyelv- és feliratválasztás, most jó lesz!

Nem lett jó. Mindenki néma! Hallani a varjú lépéseit és minden apró zörejt, de mindenki tátog! Hát mi folyik itt Gyöngyösön?! Én itt feladtam, illetve fogtam a lemeztokot, és elkezdtem nézegetni, hogy mit lehet még csinálni, közben Regi harcolt a kontrolleren keresztül a beállításokkal.

Van ilyen, hogy UltraViolet Universal. Ez azt jelenti, hogy ha megvetted a Blu-ray-t, de nincs hozzá lejátszód, akkor jól meg tudod nézni a filmet streamelve vagy letöltve is, akár mobilon, tableten vagy számítógépen. Nosza, nekiugrottam, beírtam a 700 karakter hosszú azonosítót, hogy “3 egyszerű lépés” után már nézhessem is a filmet. Az UVU persze átdobott egy másik oldalra (Flixster), ahol újra meg kellett adni a kódot. Kiválasztod a filmet, és indul a stream!

Nem indul. Pörög egy kicsit a homokóra, aztán megáll, 5 percet várok, nem megy. Jó, akkor majd az app biztos viszi. Persze regisztrálni is kell, az is pár perc, letölteni az alkalmazást, felinstallálni, belépni, még nem volt 10 óra se, és már minden jónak látszott. (Fél 9-kor kezdtünk “mozizni”). A stream az appban sem megy, de le lehet tölteni, és amikor lejött már valamennyi a filmből, akkor lehet nézni. De nem lehet! És hiába a 250-es net, 5,5 GB nem jön le valami gyorsan. Fél óra is eltelt, míg végre lejött. Nyomom a “plaj” gombot, és …! Nem megy.

Közben Regi szerelte a Blu-ray-t, és sikerült hangot csiszolnia, nem az angol hangsávot, hanem valami látássérült hangalámondásosat, amiben az emberek végre beszélnek, de közben egy narrátor mondja unott hangon, hogy mi történik. Pl. “a gyerek felrakja a koszos lábát” vagy “a dinoszaurusz rálép a katonára, a szívmonitor jele kiegyenesedik”. És így végül így néztük végig az egész filmet. Hangalámondással.

Maga a film szerintem pocsék, persze az élvezeti értékéhez valószínűleg sokat hozzátett volna, ha nem bemondásra támadnak a raptorok, hanem meglepetésszerűen. Semmi logika, semmi váratlan fordulat, egy nagy fos az egész. Egyes női nézők szerint Andy Dwyer a Park & Rec-ből (Chris Pratt) jól néz ki, de erre inkább nem mondok semmit.

Kalandok az okmányirodában, avagy hogyan kell kijelentkezni Magyarországról gyerekkel

Újabb hatásvadász cím és poszt, mint az adózós még régről. Ha hasonló ütemben stagnál az olvasótábor, akkor pár éven belül ki tudok venni 10 eurót az AdSense-ből.

Ahogy az egy jogkövető magyar állampolgártól elvárható, lassan négy év Svájc után elkezdett foglalkoztatni ez a kijelentkezéses dolog. Volt több kisebb-nagyobb ok is, hogy miért kellene meglépni, pl.

  • lehetne levélben szavazni, nem kellene a követségre zarándokolni,
  • nem piszkálnának minket a gyerekek óvodai elhelyezése miatt,
  • rontanánk a statisztikákat;

nyilván ez utóbbi volt a legnyomósabb érv. Szóval szent fogadalmat tettem, hogy a legközelebbi családi hazatérésünk alkalmával mindenképpen sort kerítünk egy kis ügyintézésre.

Mivel tisztában vagyok a magyar ügyfélszolgálatok által nyújtott szolgáltatásokkal, illetve Kata és Zizi igényeivel (főleg akkor, ha nincs Internet az iPaden, mert nincs adatroaming!), első körben egyedül mentem el a lakóhely szerinti okmányirodába. Azért oda, mert pont arra jártam, egyébként nem kell lakóhely szerint menni. Ja, és nem is okmányiroda, hanem kormányablak, de a lényegen ez nem változtat.

Szóval a kispesti kormányablakba mentem, téptem egy sorszámot, és meglepve láttam, hogy 27-en vannak előttem. Hétfő délután 3-kor, nem munkaidő előtt-után, na mindegy. Sokan ácsorogtak-ücsörögtek a számukra várva, mégis az volt a furcsa, hogy a számok sokkal jobban pörögtek, mint az emberek. Nem hinném, hogy statisztikákat akarnának javítani, hogy egy nap 2000 számot hívtak, de akkor is érdekes volt, hogy miért csak minden 2-3. hívásra megy oda valaki valamelyik ablakhoz. Mindegy, vártam, nézelődtem, játékgépeztem Down the Mountainnel játszottam. Szólítottak.

Egy kedves ügyintézőhöz kerültem, akivel nagyon nehéz volt szemkontaktust teremteni. No nem azért, mert én ilyen perverz vagyok, hanem mert ügyesen beült a monitor mögé, én meg próbáltam a képernyő alatt-fölött-mellett beszélni hozzá, kevés sikerrel. Hívjuk tehát az ügyintéző hölgyet stílszerűen Benqnének.

Röviden elmeséltem az elmúlt négy évünk történetét. Dzsentri életstílus, feleség, két kiskorú gyermek, Svájc, kispesti állandó lakcím, szándék, hogy adminisztratíve is disszidáljunk. Benqné kérte a lakcímkártyámat, persze én felkészült voltam teljesen, már a kocsiban eszembe jutott, hogy azt Reginél hagytam. Nincs, mondtam neki, látogatásomat vegye információigénylésnek, a kijelentkezés aktusát hagyjuk inkább későbbre, jó? Jó, bólintott, persze én ezt nem láttam, de a monitor egy kicsit megdőlt felém. Folytattam, meséltem a rémtörténetekről, amiket olvastam a különféle balliberális szennyportálokon, miszerint elveszik a gyerekeket, felmérik a külföldi lakást, és ha valami nincs rendben, neadjisten hiányzik a gyerek seggéről az okmánybélyeg, akkor kérdezés nélkül jön a brisz, mármint nekem. Benqné felkacagott volna halkan, ha lett volna humorérzéke, de ehelyett talán rázta a fejét, vagy valami arra emlékeztetőt csinált. Azt mondta, hogy nincs semmi ilyen. Hm. Akkor mi igaz ebből a sok hülyeségből? Régi lakcímkártya be, új lakcímkártya azzal a bizonyos “külföldi cím” felirattal ki? Így van. Személyi igazolvány be, útlevél maradhat? Nem a személyit sem veszik be. Hoppá. Azért itt már gyanút fogtam, szóval elővettem a gonosz keresztkérdéseket is. Elég az, ha mindannyian – szülők, gyerek(ek) – jövünk, és jelentkezünk, mármint ki? Minek hozná a gyerekeket, kérdezte Benqné, maguk a gondviselők, nem? De. Akkor nem kell gyerek? Nem. Biztos? Biztos. Jó, de a születési anyakönyvi kivonat biztos kell, az sokszor fontosabb Magyarországon gyermekellátás szempontjából, mint a nutellás kalács. Nem kell. Biztos? Biztos.

Azok kedvéért, akik elvesztették a fonalat a fenti, igen hosszú bekezdésben, röviden összefoglalom.

  • Személyesen lehet kijelentkezni, de nem kellenek a kiskorú gyerekek.
  • Nem veszik el a személyi igazolványt.
  • Kapunk új lakcímkártyát.
  • Nem kell a születési anyakönyvi kivonat, még a gyerekeké sem.
  • Tényleg nem kellenek a gyerekek.
  • Elég a két szülő, gyereket nem kell vinni, oké?!

Soha ilyen boldogan még nem álltam fel ügyintézés helyetti információszerzés után a magyar bürokrácia bármelyik intézményében.

A továbbiakban megtudhatod, kedves olvasó, hogy az elmélet után hogyan sikerült mindez a gyakorlatban!

Pár nappal később Regivel elautóztunk a szigetszentmiklósi okmányirodába (nem kormányablak – ide még nem ért el a fülkeforradalom, úgy látszik, komcsi egy vidék ez a Csepel-sziget) kijelentkezés végett. Nem volt nálunk se Kata, se Zizi, azaz egy fő gyermek sem, ők akkor éppen anyukámékkal korzóztak a szigethalmi állatsimogatóban, nem mintha ez kijelentkezés szempontjából releváns lenne, de információnak információ. Szóval mentünk az okmányirodába, ahova anyukám még időpontot is foglalt nekünk – ez egyébként nem hátrány, ajánlott. Negyed órával korábban értünk oda, mint kellett volna, és csak úgy megszokásból sorszámot is téptünk. Ami meglepő volt, hogy azonnal behívtak minket, még a várót se találtuk meg időben, ennyire gyorsan megy minden vidéken. Bementünk, leültünk – volna, mert csak egy szék volt, így én álltam. Mindegy. Az ügyintézőt hívjuk Gizikének, mert őt speciel lehetett látni, de a nevére sajnos nem emlékszem.

Megest felvázoltuk látogatásunk célját, elmondtuk, hogy mi bizony külföldön élő magyar állampolgárként kívánjuk a továbbiakban magunkat definiálni, ehhez pedig a magyarországi lakcím meglehetősen kontraindikált. Volt pár gyors kérdése Gizikének, amiket csípőből megválaszoltunk, illetve pár akadékoskodása, amiket csírájában elfojtottunk. Nem, nem töltöttünk ki semmilyen lapot előre. Nem, nem hoztunk születési anyakönyvi kivonatot. Itt Gizike feladta, látta, hogy gyakorlott ügyet intéző állampolgárokkal van dolga, és mivel ő ilyen ügyet még nem intézett, áthívta Marikát a 3-as szobából. Amikor már Marika is ismerte az egész családunkat, úgy döntöttek, hogy megkegyelmeznek, és adnak négy darab A4-es “Külföldi letelepedésre vonatkozó nyilatkozat” c. papírt, amiket mindenkire egyesével ki kellett tölteni. Nem egy bonyolult dolog, név, születési hely és idő, régi lakcím, új lakcím, házasságkötés ideje és helye – mondjuk ez utóbbit elrontottam, de azon túl, hogy Regi furán nézett rám, ebből adminisztrációs gond nem lett. A kitöltött nyomtatvány mellé odaadtuk mindenkinek minden létező papírját – a születési anyakönyvi kivonatot nem! – útlevél, személyi (a lányoknak nincs), lakcímkártya, Ausländerausweis. Ez utóbbi érdekes, mert ebben a külföldi cím nem szerepel (mostanában nem írják bele, ha az ember költözik), így a cím abszolút bemondásra megy, javaslom angliai olvasóimnak a “10 Downing Street, London, UK” használatát például. Az ausweis-okat és az útleveleket nem is nézték meg Giziék, csak a nyilatkozatokat, azok alapján intézték a kijelentkezést valamelyik szép eMagyarország almenüben. Nagyjából személyenként 5 perc az egész, ebben benne van már a régi lakcímkártya kilyukasztása és az új kinyomtatása és laminálása is, szóval megy minden flottul.

Ilyen egyszerű az egész. Annyira könnyen ment a kijelentkezés, hogy el is gondolkodtam azon, hogy hazaköltözünk, és akkor megpróbálhatjuk ennek az egésznek a reciprokát. Not.

A szmájli

Még csak február van, és már meg is van az első idei poszt.

Tegnap voltak nálunk vendégek. Kata és Zizi jó nagyot játszottak a gyerekekkel, el is fáradtak alaposan. Kata meglehetősen zehernyés lesz egy idő után, amikor az álmossága elér egy bizonyos, kritikus szintet. Ilyenkor tetszőleges, nem várt és negatív esemény hatására nem túl kedvesen reagál, ejtsd hisztizik. Tegnap este ez a vendégség végén, búcsúzkodás után történt, amikor teljesen kiakadt, mert pizsamában és oroszlános mamuszban nem mehetett ki a parkolóba. Hogy annapetigergősen fejezzem ki magam,

“keservesen sírva fakadt”.

Mi közben a hálószobánkból integettünk kifelé, amikor Kata a legvehemensebben hisztizett. Elég hangos volt, aztán fejjel beleugrott az ágyba, arccal lefelé, ettől a hangerő a töredékére esett vissza. Persze ez nem tartott sokáig, mert elég nehéz lélegezni a harminc centis Vejnemöjnen-matracon keresztül. Kata felkelt, és kirohant a szobából (Zizi így találkozott először a Doppler-effektussal). Ez maradt a lepedőn Kata után.

Kata nem boldog

Nekem rögtön a Forrest Gump-féle saras póló jutott az eszembe.

forrest_boldog

Az élet a legjobb rendező, én meg a legjobb fényképész.